Avi Ben Giora. : Mesél a bécsi tekergő 5.

*

 

Üzletnyitás

 

A munkát elég hamar befejeztük, már ami minket illet, mert a vakolatveréssel meg az apróbb munkákkal végeztünk Lacival. A többi az Petyó és Miki dolga volt. Meg is kaptuk a pénzt is. Ki tudtam fizetni az adósságaimat, ami elég rendesen összegyűlt, és maradt annyi, hogy a saját lakásom elkezdhessem. Vettem is anyagokat és kifestettem, mázoltam. A csempézést meg a többit elhalasztottam, mert igazán nem értettem hozzá. Petyó ígérte, hogy amint végeznek Mikivel Bergmann lakásában, jönnek hozzám. Közben megint egyedül maradtam ott, és elkezdtem az üzlethelyiséget szétszedni.

Laci eltűnt minden bejelentés nélkül. Bergmann persze verte a palávert, hogy hol van, de megnyugtatták, egy hét alatt elpipálja a pénzt, aztán úgyis jelentkezik majd. Eltelt a hét és nem jelentkezett. Közben az üzlettel is, úgy ahogy megvoltam. Lehetett vakolni, festeni és utána berendezni. Petyóék komótosan dolgoztak, ami nem nagyon tetszett Bergmannak. Szétverték a fürdőszobát, és nem volt se tus, se kád. A vízvezetéket is fel kellett újítani, és az több időt vett igénybe, mint ahogy betervezték. Hogy ne maradjak munka nélkül, megtanítottak vakolni, és elkezdtem az üzlet vakolását. Nem ment úgy minden, mint egy perfekt kőművesnek, de haladtam. Aztán fent kellet segítenem. A kisszoba vakolása és festése maradt rám, és utána betonozhattam a fürdőt. Nem volt nagyon ínyemre ez a meló, mert, hogy egyedül kellett mindent csinálnom, és soha nem tudtam úgy bekeverni az anyagot, hogy a vége ne kössön meg, mielőtt a falra terítettem volna. De lassan belejöttem. A fürdőszoba meg úgy készült, mint a Luca széke. Az volt a gond, hogy a kádat beépítették, ugyan és ki is csempéztek, de potyogtak le a falról, és a szintén csempe járólapok mozdultak el. Bergmann dühöngött, de nem tudott mit csinálni, mert rájuk volt utalva. Ezek után persze megdőlt a bizalom és egyre több lett a vita. Rajtam akarta „leverni”, mert most már mindenkit külön–külön fizetett, nem úgy, mint az elején, és néha el–el akarta sumákolni az óráimat.

– Idefigyelj. Ezek fuserok. Nem ismersz valakit, aki szakember?

– Van egy haverom, az perfekt mindenben, sőt ha akarsz, számlát is tud adni, de ő drágább is, mivel van iparja. Na meg én nem akarok Petyó alá vágni, hiszen én meg félig–meddig tőle függök.

– Beszélj azzal a haveroddal és hívd el ide. Ez a két fuser meg csinálja csak gyorsan az üzlethelyiséget, hogy nyitni tudjunk. Én alkalmazlak majd, hiszen most is én fizetlek.

– Rendben van. De ne szólj nekik, nekem itt is kellemetlen lenne, na meg fusiban nálam is melóznak. Nincs pénzem másokra.

– Szóval téged is szopatnak nem csak engem?

– Ha úgy vesszük, akkor igen. Nálam sincs még fürdőszoba, és ők fogják megcsinálni.

– Na persze, te nem fizetsz nekik.

– Gondolod, velem kivételt tesznek? Sajna nem. Pedig Petyó tartozik nekem melóval, mert annó segítettem neki extra, amikor a saját fürdőszobáját csinálta.

– Akkor kvittek vagyunk.

– Nem egészen. Veled ellentétben nekem van egy gyerekem is, akit füröszteni kell naponta. Én meg a nejem elvagyunk a lavórral, de már nagyon unjuk.

Felhívtam este azt a magyart, akinél egyszer dolgoztam. Főleg feketén dolgozott, de megvolt az iparengedélye, amit úgy tudott megkapni /persze funérban/, hogy a feleségét házmesternek jelentették be ott, ahol laktak, a háztulaj meg építési vállalkozó volt, és a férjet bevette, mint alvállalkozót. Persze melózhatott látástól mikulásig. Mivel főleg az építési vállalkozónál kellett dolgoznia és ott fix volt a tarifa, hiába végzett több munkát. Az után még adóznia is kellett. Persze soha sem volt bejelentett embere. A fusikat meg csak este tudta vállalni, vagy amikor a „főnökénél” szünetelt a munka.

– Szevasz Gyuri! Bocs a zavarásért de lenne egy meló.

– Na mondd. Éppen van két hét szabadidőm, mert áll az építkezés. Vannak ugyan kisebb melóim nappal, de délutántól ráérek.

– Van egy magyar a Márián. A kéglije úgy, ahogy kész van, de akikkel fusiztam azok pancserok. Kicsempézték a fürdőt, de potyognak a csempék, és a járólapok ide–oda mozognak. El kéne jönnöd, megnézni.

– Szóval nekem kéne kijavítani? Nem nagyon szeretem ezt a fajta munkát, de megnézem. Előbb egy kérdés: ki fizetne? Remélem nem a fuserok, mert akkor oda sem megyek.

– Nem! A megrendelő szeretne még mást is tőled, ha meg tudtok egyezni árban meg mindenben.

– Okey, mond a címet, és holnap oda is mennék.

Másnap megjelent Gyuri, és elszörnyedt a látottaktól.

– Kik ezek a fuserok te? Csak neked mondom, a Bergmannal már megállapodtam mindenben. Az egészet újra kell csinálni. Le kell verni a csempét, fel kell szedni a járólapot, mert se vakolva, se betonozva nem volt rendesen. A járólapok alá fémrostot kellett volna tenni, mert fa alapra terítették a friss betont, naná, hogy nem kötött meg rendesen az anyag. Egy vagyont fog fizetni a Bergmann. Tudsz majd segíteni nekem, vagy hozzak ember?

– Jobb, ha hozol valakit. Én lent, az üzletet folytatom ezekkel. Nekem marha pocsék most, mert velük kezdtem el, és persze már nem adnak több melót, mert biztosan megtudják, hogy én szóltam neked. De mindegy már, a Bergmann fizet most is engem. Aztán ha kész az üzlet, akkor meglátjuk, hogy alkalmaz–e vagy sem. Csak az a rossz, hogy ezek csinálják nálam is a fürdőt meg a galériát, és ki tudja, hogy ezek után hajlandók lesznek–e befejezni.

– Fizettél nekik?

– Naná. Ők sem dolgoznak ingyen. Még ők tartoznak nekem munkával.

– Ha otthagynak, akkor szólj nekem, megcsinálom neked.

Este, amikor a „mesterek” megjöttek, nagyot néztek, hogy valaki dolgozik már. Le is szúrták volna Gyurit, hogy minek avatkozik bele ebbe, és még nekik állt feljebb, amíg Gyuri helyre nem tette őket. Persze azért rendezték a műbalhét, mert tudták, hogy Bergmann nem fogja kifizetni azt, amivel a lakásért még tartozik, sőt lehet, hogy az üzletet sem velük fejezteti be.

– Ki hozta ide ezt a manust? – kérdezte Miki.

– Fogalmam sincs – játszva a hülyét. – Jött és elkezdett melózni. Én nem ismerem, most láttam először.

– Na, ez akkor ugrott. Még talán az üzletet befejezzük és mehetünk is tovább. Sajna nincs most annyi melónk, hogy jöhetnél velünk.

– Nem téma Petyó, majd elleszek valahogy. Viszont nálam be kellene tenni a kádat és a vizes blokkot is be kéne szerelnetek Mikivel. A csempézést meg majd később, ha lesz rá érkezésetek.

– Perzse, azt még meg kell csinálnunk neked, meg a galériát a „mókus lakot” is. Péntek este korábban végzünk, és megyünk hozzád, ha jó neked.

– Nekem jó. Persze kérdés, hogy Bergmann mit akar.

Én visszamentem az üzletbe vakolni, festeni, ők Bergmannal vitáztak. Úgy egy fél óra múlva lejöttek.

– Bergmann egy szarházi. Ki van adva, hogy jövő hét végére kész legyen az üzlet, mert nyitnia kell. Ha nem készülünk el, nem fizeti ki azt sem, amivel már tartozik. Szólunk, hogy tudd, mi lelépünk, a jövő héten már nem jövünk. Ha te akarsz, maradj, nem zavar. Meló van itt még bőven.

Alul az üzletvakolást megcsinálta még Petyó. Nálam meg pénteken összecsapták a vizes munkát, a kádat is beépítették. Végre volt fürdőszobánk. Igaz még hiányzott a csempe, de már ez is nagy öröm volt ennyi idő után.

Hétfőn teljesen egyedül vakoltam már az üzletben. Gyuri fent dolgozott két emberrel, és szidták az elfuserált munkát. Délben lejött megnézni, hogy haladok.

– Na ez már valami. Te vakoltad végig mi?

– Miért, nagyon látszik?

– Éppen ellenkezőleg. Ebben van anyag, nem spóroltál ki belőle semmit. Csak, hogy tudjad, Petyóék elvittek egy csomó anyagot, amit kispóroltak. Begmann dühöng.

– Remélem, nem rajtam akarja majd leverni a kárát, mert én vagyok kéznél?

– Nem hiszem, de majd beszélek vele. Felül már kész vagy?

– Nem egészen. Van még régi fal, amit le kell vernem és utána új vakolás, festés.

– Rendben. Én már vettem méretet és készítek ideiglenes regálokat is. Ha majd beindul az üzlet és lesz pénze, akkor az egészet velem akarja felújítatni. Téged megtart, mondta. A fizetésedet viszont neked kell vele elintézni.

– Kösz Gyuri!

Csütörtökig készen is lettem, ahogy mondtam. Gyuriék már délután hozták a polcokat, és péntekre nyitásra kész volt az üzlet. Bergmannt addig alig láttam, így a kényes beszélgetés erre az időpontra tornyosult.

– Na akkor most mi a helyzet veled?

– Először is az, hogy kifizesd, ami még jár nekem, és nem rajtam kaszálod be azt a kárt, amit Petyóék okoztak. Utána beszélhetünk a többiről.

– Rendben van. Itt a pénz, ami még jár, én úgy számoltam, hogy nyolcszáz ötven márka, itt egy ezres. És jöhetsz tovább segíteni Gyurinak. Ha akarsz, akkor dolgozhatsz az üzletemben is. Na, nem mint üzletvezető, mert azt már másnak ígértem, de majd találunk neked is valamit. A fizetés schillingben, úgy tudom, napi háromszáz, amit fizetnek manapság. Ennyit én is adok naponta, sőt ha jó a nap, akkor többet is.

 

Hétköznapok

 

A nyitás nem hozott nagy bevételt, de beindult a dolog. Bergmann beszerzett még egy pár dolgot, hogy ne csak a joystikok díszelegjenek a polcokon. Vett egy kicsi színestévét, 36 cm –es képernyővel és nem volt távirányítója. Pár honkongi radiós magnót és rengeteg bóvlit, aminek egy részét ajándéknak szánta, másik részét árulta. Közben megismertem a „kinevezett” üzletvezető urat is, Wágner Sándort, egy Budapesten levitézlett zsidó üzletkötőt. A régi szép időkben, mint az ARTEX nevű külker cég osztályvezetője utazgatott állami pénzeken ide–oda. Persze az elején csak szocialista relációba, de hamarosan alkalmazták nyugati relációban, mivel hogy perfekt volt az oroszon kívül angolban, németben. Az üzletek java részét úgy intézte, hogy a nyugati megrendelők az ő zsebébe juttassák a baksist, amiért a kutyának sem kellő, elfekvő készleteiket megvetette az ARTEX–szel. Cserébe meg jó magyar árut kaptak olcsón, persze a legjobb minőségben. Wágner csak ott szúrta el a jó dolgát, hogy egyre nagyobb lábon kezdett élni. Nyugati kocsi, lakás a Rózsadombon, és márkás nyugati cuccok. Nagy piperkőc matyí volt, aki képes nem enni, hogy valami márkás övet vagy inget megvehessen magának. A munkatársak persze, lassan, de biztosan kezdték fúrni. Idomulva a Jószef Attila–i sorokhoz, miszerint megfúrni csak pontosan szépen, mint a fúrófej a gépben, úgy érdemes.

Wágner úr gyorsan összepakolt és egy adag márkával, dollárral áttelepült a volt császárvárosba. Először csak tengett–lengett, majd egy autókölcsönző cégnél alkalmazták. Sajnos hamar mennie kellett onnét, mert nem nagyon csípték a kekk modorát, és a piperkőcségét, no meg azt, hogy minden garast a fogához vert és inkább egész nap elvolt egy fél liter sovány kakaón meg három zsemlén, hogy aztán a Don Gilben megvegye a legdrágább öltönyt, amit kinézett magának. Bergmannt a fene sem tudja, hol szedte össze, de nagy hatást gyakorolt rá, alkalmazta, mint mindenest. Ez a mindenesség magába foglalta az üzletvezetőséget, és az export–importot. Exportálni nem volt persze mit, csak a simlit, de importálni annál inkább. Bergmann nem értett jól egy nyelven sem a magyaron kívül, így Wágner egy aranytojást tojó madár volt számára. Sanyi feladata lett az árubeszerzés. Először kimentek a METRÓ–ba, és vettek néhány olcsó árut. Ez az üzletlánc kizárólag viszonteladóknak volt, és van ma is. Addig ügyeskedtek, amíg el tudták valahogy sundám–bundám boronálni, hogy már a vásárlás után visszakapják az értéktöbbletadót. Persze, mikor már árulták ugyanazt a portékát, ugyanúgy rátették az értéktöbbletadót, amit aztán megintcsak visszakaszáltak. És persze a haszonkulcs is fontos volt. Wágner már rendelkezett papírokkal, így kitalálták, hogy kimennek Németországba anyagbeszerző körútra. Közben hárman maradtunk a már működő boltban, Bence, Judit és én. Wágnernek én személy szerint nem nagyon tetszettem ezért lettem a behajtó, illetve felhajtó is. Amikor elkezdett kérdezősködni tőlem, hogy ki vagyok, honnét jöttem, ugyanúgy visszakérdeztem tőle.

– Mond, te kérdésre csak kérdéssel tudsz felelni? Nem vagy te véletlenül zsidó?

– Nézze Wágnerkám, maradjunk abban, hogy én is ugyan olyan zsidó vagyok, mint maga, csak én a mezei fajtából, aki nem szeret nagyon sokat a mezőn és a napon kóvályogni, mert akkor a margarin elkezd olvadozni. Hagyjon maga engem békiben, és cserében én is békiben hagyom magát. Ismeri a mondást ugye? Leben, und leben lassen. Élni, és élni hagyni.

Ezekután sokat nem nagyon diskuráltunk, de ahol tudott, ott alámtett. Egyszer nem akarta kifizetni a járandóságomat, mondván, nincs több bevétel, mint ezer schilling.

– Sanyi, maga ne törődjön azzal, mennyi a bevétel. Nekem a napi háromszáz jár, és nem a szám. Az már a maga baja, hogy pacsek és ügyetlen és olyan árut vesznek, amit nem lehet eladni. Ez nem az ARTEX, ahol maga volt a főosztályvezető. Maga itt ugyanúgy alkalmazott.

Olyan vörös lett erre, hogy a főtt rák hozzá képest csak rózsaszín. És persze voltam olyan rafinált, hogy ezt hallja meg Judit is, meg a Bence is. Persze másnap rögtön ment „smúzolni” Bergmannak, aki azt mondta erre:

– Mit érdekel engem, hogy mit mondott? Fizesd ki a napidíját, mert az jár neki. Hogy aznap szar volt a bevétele az üzletnek, az nem az ő baja.

Ilyen helyzetben indultak el anyagbeszerző útjukra. Az indulás előtt Bergmann engem kérdezett meg, hogy mégis mi kellene, amit keresnek mostanság a magyarok, hiszen én mégis kint mozgok a „placcon”, jobbak és megbízhatóbbak az infóim, mint neki vagy Wágnernek.

– Ernő, miért tőlem kérdezed ezt: Wágner a nagy szakember bízd rá. Én nem akarom magam tovább „elásni” Wágnernél, hiszen már éppen eléggé sikerült.

– Látom, nagyon kedvelitek egymást. Mint virslit a kutya. Pedig ő is zsidó.

– Ernő, ne sértegess, ha lehet. Ő zsidó, de én meg izraeli vagyok. A kettő nem ugyanaz, Hagy ne kelljen részleteznem, mi mégis a különbség.

– Na jó, rendben van, de figyeld, hogy mit keresnek, mit érdemes megvenni.

– Én hiába is mondanám, ha Wágner élből úgysem azt fogja hozni.

– Na, majd legközelebb veled is megbeszélem. Egyébként nem tudom, mit nem csíptek a Sanyiban. Irigyek vagytok rá?

– Már miért lennénk? Azért mert képes kiadni négyezer schillinget ruhára, cipőre? Vegye! Amíg nem az én pénzemből veszi, ami belefér. Erre azt hiszem, nem irigy se Bence, se Judit. Judit különben is más státuszban van itt, mint mi.

– Figyelj. Mi most elmegyünk, és vagy egy hétig nem jövünk vissza, Judit a főnök, majd ő beoszt, hogy hol legyél, az üzletben vagy kint, vagy mind a két helyen. A műszaki dolgokhoz nem sokat ért, azt te jobban tudod, meg a Bence is, úgyhogy segítsetek majd neki.

– Persze, de egy fenékkel csak egy lovat tudok lovagolni.

– Akkor váltogassatok a Bencével.

– Nem hiszem, hogy Bence ki fog állni behajtónak. Ő ennél büszkébb pasas.

– Intézzétek, ahogy akarjátok, csak baj ne legyen.

Másnap reggel Wágner és Bergmann elindultak Németországba. Nekem kicsit fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy Bergmann, hogy tud kimenni, amikor állítólag azilos, és osztrák letelepedésre vár? De a kérdést magamban tartottam.

– Na végre elhúztak, mint a vadlibák. Egy darabig most nyugalmunk lesz.

– Ne legyél ennyire optimista Judit – jegyezte meg Bence. – Mihelyt telefonközelbe kerül, telefonálni fog neked, hogy mit vittek, el mennyi a bevétel.

– Azt tudom Bence! Te maradj itt, te meg hozd az embereket – fordult hozzám. – Ha itt bent kell majd segítség, akkor szólok.

Nem nagyon tetszett ez a felállás, de mit volt mit tennem. Lementem a buszokhoz és sikerült néhány embert beterelnem az üzletbe. El is vittek minden olyan árut, ami megtetszett nekik. Délig folyamatosan vittem embereket, és volt forgalom. Úgy egyóra körül kijött Bence, hogy menjek el ebédelni, addig felvált.

– Bekapok valamit, mert hoztam magammal. Addig sem lesz Judit egyedül. – Be is mentem, fel a galériarészbe, ahol az ideiglenesen berendezett iroda volt. Gyorsan végeztem az ebédemmel, azzal a két nyomoronc zsemlével, amit még otthon készítettem magamnak. Utána komótosan leballagtam, vissza az üzletbe.

– Maradj itt – mondta Judit – mert én is be akarok valamit kapni, átugrom a Meinilbe.

– Ugyan már, hova akarsz menni? Mondd meg, mit kérsz, és hozom. Ha az Ernőnek én hozom, neked pláne. Elvégre mégiscsak nő vagy.

– Na jól van. Akkor légy szíves a Mcdönciből egy bigmekket dupla krumplival, és a Meinlből egy sört. Illetve kettőt. A másik a tiéd.

– Kösz, de nem iszom. Nem csak azért, mert munkában vagyok, hanem eléggé nagy a pocakom.

– Neked nagy pocakod? Nézd meg az Ernőét. Hány kiló vagy egyáltalán, elfúj a szél, ha nem vagy lekötve?

– Hatvanhét, de ez is sok nekem.

– Menj akkor és hozd, amit kértem. Mégis vegyél két sört, majd megiszod, ha végeztél.

A kapuban Bence szorgoskodott éppen.

– Veszek kaját Juditnak, aztán leváltalak. Gondolom, te is akarsz majd enni.

– Rám férne, ami azt illeti, de én megyek a kínaimhoz. Addig meg tartsd a frontot.

Mire visszaértem az üzletbe, éppen vevők voltak, akik az egy darab tévére alkudoztak. Judit próbálkozott képet csiholni bele, de nem akarta az igazságot.

– Szabadna egy percre – toltam félre udvariasan.

Két perc alatt behoztam az ORF csatornáját, és közben egyfolytában csak beszéltem a vevőknek dicsérve a készüléket.

– Megvennénk, de nincs elég schilingünk. Van viszont pezsgő, vodka, meg sajtunk és forintunk. Ha be tudják számítani, akkor el is vinnénk.

Ránéztem Juditra

– A sajtért adunk húsz schillinget, a pezsgő és a vodka harminc. Mennyi van?

– Négy üveg, azaz kettő–kettő.

– Na, az akkor csak százötven. Mennyi forint van?

– Negyvenezer.

Judit bekapcsolta az asztali számológépet, aztán kijelentette.

– A negyvenezer az annyi, mint nyolcszáz, plusz százötven, az kilencötven, és van ezer schilling. Rendben lesz. Írom máris a számlát és a merwerstejer papírt. Tetszenek tudni, hogy mit kell majd vele csinálni?

– Nem!

– Szóval az osztrák határon azt le kell pecsételtetni az osztrák vámosokkal, és utána bele tetszenek tenni ebbe a megcímzett borítékba, és a postaládába csak be kell dobni, de nem ám a magyar részen. Így kaphatják meg ennyiért, mert mi azonnal leszámoljuk az értéktöbbletadót.

A vevők bólogattak. Judit ezért elmondta nekik mégegyszer. Közben becsomagoltam addig a tévét.

– Na, ez a mai nap jó lesz. Alig van árunk. Csak ez az egy nyomorult Commadore van, amit ugye nem adhatunk el egyelőre, mert akkor nincs mivel kipróbálni a joysztikokat a vevőknek.

– Már teljesen mindegy Judit, mert nincs tévé sem, mivel eladtuk. Monitor az meg ismeretlen fogalom ebben az üzletben. Én hiába mondtam, hogy legalább egy darab legyen.

– A fene egye meg. Erre nem is gondoltam. Akkor most mi lesz?

– Én tudok hozni gyorsan monitort számlástúl, mindenestül, illetve megkaphatom liferscheinre is /későbbi fizetés, magyarán hitellevél/, de ahhoz kell a firma pecsét.

– Tényleg? Most rögtön?

– Ha mondom! Cirka kétszáz schilling a sima zöld monokron monitor.

– Akkor itt van kétszáz, szaladj, hozz egy darabot. Szinte nincs is már más árunk, csak joysztik, amíg vissza nem jönnek Ernőék.

Elmentem abba a magyar üzletbe, ahol ismertek, és meg is vettem a monitort.

– Ha akartok többet, van még. Inkluzive „medve”, kiló ötven. Liferscheinre is adjuk hónap végi fizetésre one rabbat /kamatmentesen/.

– Köszi, megmondom a főnöknek. – Aztán fogtam az árut és trappoltam vissza az üzletbe. Gyorsan be is üzemeltem és megmutattam Juditnak is, hogy hogyan működik.

– A lemez, ebben a dobozban benne van a flopyban. Bevered a gépen azt a szót, hogy loading és vársz. Egy cirka fél perc, amíg betölti a programot, utána már megy is. Tudod mutogatni a különféle joy kollekciót. Megjegyzem, ha Ernőke megengedné, csinálnék egy kis cserekereskedelmet. Nincsen monitorunk, pedig azt is vennék mint a cukrot, flopylemezből kilókat lehetne eladni. Ismerek egy pár üzletet, ahol addig, amíg nem lesz fíx piacunk, ahonnét olcsón vásárolhatunk majd árut, joysztikért kapnánk cserébe mindent.

– Figyelj ide. Amúgy is fogytán az árukészlet, venni kellene ezt–azt. Gondoltam, reggel a Bencével kimegyek a Metróba, de csak kilenckor nyit. Szóval meg kell várni azt a portékát, amit majd Ernőék hoznak. De ezt a joysztik dolgot megpróbálhatnád. Csak azt kéne tudnom, mennyibe van nekünk darabja, mert anélkül nem tudunk kalkulálni. Majd felmegyek a lakásba és előhalászom. Mindenesetre egyet tudok, majd elmondom az Ernőnek, hogy neked kellene az itteni árubeszerzéssel foglalkozni. A Sanyi egy piperkőc barom. Ő csak addig dekkol nálunk, amíg nem talál valami más helyet, és igazából nem érdekli, csak a havi járandósága, ami szerintem pofátlanul sok. Hét és félezer schillinget vág zsebre, és ez a vadbarom Ernő még jutalékot is ad neki. És mindezt azért, mert három nyelvet is beszél, pardon négyet, a magyarral.

– Judit! Két dudás egy csárdában nem fog megférni, és a Sanyi ebből a szempontból tényleg jól jön neki, mert nem beszélünk annyira nyelveket, mint ő. Igaz sok jelentősége nincsen, mert egyelőre semmi olyan cég nincs a láthatáron, akikkel komolyan kellene tárgyalni. Persze remélem majd lesz, és ennek alapján akkor megnő a forgalom is, meg az én fizetésem is.

Nagyon elgondolkoztatott az, amit Judit a Sanyiról mondott. Az anyja keservit! Hét és fél rongy havonta, plusz jutalék. És semmit sem csinál azon kívül, hogy uraskodik. Hiába, annak van igaza, aki ismeri ezt a játékot, hogy kevés meló, sok lóvé. Mert neve és nyelvtudása van. Ha az enyém lenne a kóceráj, biztosan nem kapna ennyit. Igaz, nem is dolgozna nálam, mert nem fizetnék neki, amennyit szerinte megérdemelne.

Este Judit adott prémiumként egy százast, na meg a sörömet is megkaptam.

– Tudsz maradni egy kicsit tovább? Beszéltem közben az Ernővel. Vissza fog hívni, és akar veled beszélni.

– Rendben, időm van, sajnos bőven.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.06.25. @ 16:35 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.