Vandra Attila : Reklám Apunak

Egy másik Samuka-történet, ahol nem az intelligenciájával t?nik ki, hanem…

Samuka nem volt az a gyermek, aki imádott szófogadóan, kézenfogva andalogni Nagyival, mint egy nagy korkülönbséges szerelmespár. Szeretett szabadon kóborolni, látszólag arra se figyelve, hogy mint mond neki Nagyi. El?re-hátra csatangolt, megkerült egy-egy oszlopot, megijesztett egy lepkét, vagy megbámult egy madarat. De ha Nagyi megkérdezte, hogy “Te egyáltalán hallod-e, hogy mit mondtam?”, szó szerint megismételte a Nagyi szavait. Így aztán hamar beidomította Nagyit, hogy ? megvárja a zöldet, s addig nem indul át a forgalmas úton. Hát igen, ez kedvenc szórakozása volt, el?re szaladni, Nagyi kétségbeesett kiabálása közepette (Állj, meg, mert elüt az autó!), de megállt, ha tilosan jelzett a sorompó, vagy egyedül elindult az úton, ha a lámpa zöldre váltott, s csak a túloldalon várta be, diadalmas képpel. “Látod, én át tudok menni! Mit pánikolsz?” Nagyi végül egyik nap megunta, s megmondta neki:

    – Szerintem tiszta fölösleges utánad jönnöm. Az utat tudod, a f?úton át tudsz jönni, holnaptól egyedül jössz haza, jó?

    Az igenl? válasszal nem is volt baj, csakhogy az eltelt huszonnégy óra alatt egy gonosz kis manó megnyomta a DELETE + ENTER-t, Samuka operatív memóriájába beletörölve, s a hazamenetelre vonatkozó információ a KUKA könyvtárban kötött ki.

    Samuka így másnap szokás szerint els?nek robogott ki az osztályból, “Sziát” intve a tanító néninek. (Melyre neki kizárólagos el?joga volt, hiszen jobb volt, ha sziát köszön, mintha semmit…) Ám letörve vette tudomásul, hogy se Nagyi, se Tata nem érkezett meg. Az osztályból kilép? tanító néni elég elszontyolodva találta. Ilyen még sohase volt, hogy ?t ne várja senki!

    – Kicsit késik… – vigasztalta a tanító néni. Mindenkivel megeshet. Hiszen egyszer te is elkéstél… Amikor áramszünet lett, s nem jártak a trolik… Maradj itt mellettem, nem megyek el, amíg utánad nem jönnek. De most kell beszéljek egy picit Jutka mamájával, jó?

    Samuka bólintott, de magában azon gondolkodott, hogy miként mondja meg, hogy milyen nem szép dolog ?t pont e helyen, melyet szívéb?l utál,  ittfelejteni. Majd megmondja ? neki! De vajon ma Nagyi, vagy Tata kellett volna utána jöjjön?

    Közben minden csemetét összeszedtek a szolgálatos szül?k, nagyszül?k, csak Samuka árválkodott ott egyedül. Vajon mi történhetett? Abban az id?ben még nem volt mobiltelefon, így a tanító néni egy adott pillanatban megfogta Samuka kezét, s azt mondta neki:

    – Gyere, hazaviszlek.

    Hiszen nem hagyhatta ott az els?s gyermeket, amíg a szül?k észbe kapnak a félreértés után. Hiszen más épkézláb magyarázatot nem tudott elképzelni. Samuka kivételesen nem reklamált a szerelmes andalgásért, s?t jó er?sen kapaszkodott az ismer?s kézbe. Hiába játszotta ? a nagylegényt máskor, gyermek volt még, igazi gyermeki félelmekkel, melyekb?l a legnagyobb, hogy ?t nem szeretik, s elhagyják. Mentek szépen Nagyiék felé, beszélgetve. Félúton lehettek, amikor Samuka hirtelen megállt, elengedte a tanító néni kezét, összecsapta, s a következ? buggyant ki  a száján:

    – Na, engem ma alaposan lebasznak! Egyedül kellett volna hazamennem… Tatáék már…  

    A tanító néninek hirtelen  leveg?ért kellett kapkodnia a meglepetést?l.

    – Jaj, Samuka, kit?l hallottad ezt a csúnya kifejezést? – vágott a szavába.

    – Édesapámtól – válaszolta Samuka ?szintén, mintha arra válaszolt volna, hogy mit evett uzsonnára. Majd, mintha semmi különös nem történt volna, másra terelte a beszélgetést, valamit mesélni kezdett.

    A tanító néni közben megfogta a kezét, ha már eddig hozta, vigye egészen haza, s hogy szóljon Nagyinak, hogy neki is szólni kellett volna, ha már ilyen döntés született a családban. Közben elgondolkozott, hogy ha nem ismerné jól a szüleit, most milyen véleménnyel lenne az apukájáról…  

    Mire Nagyiékhoz értek, Tata már öltözött, s indult utána. Elég paprikás volt a hangulat, az “Ugye megmondtam!” nev? játszma folyt, a szomszédban is reklámozva, hogy valami henc van a családban.

    Samuka köszönés helyett azzal rontott be, hogy nagy büszkén bejelentette, hogy: “Elfelejtettem hazajönni.” Az el?szobából behajította a táskáját a nappali közepébe, s a Tata nyakába ugrott. Tudta ?, amit tudott, hogy most Nagyi biztosan elverné rajta a port, s kell neki egy pártfogó, aki védelmébe veszi, azt viszont le kell fizetni… Tata is tudta mire megy ki a játék, s hamar elt?nt a “Kis Barátjával” ahogyan ? nevezte, a nappaliban.

    A tanító néni a lépcs?n lefele tartva futott össze Samuka apjával.

    – Szoktad az a kifejezést használni a fiad el?tt, hogy “lebasznak”? – kérdezett rá a tanító néni.

    – Háát… Nemigen. De nincs kizárva, hogy el?fordult… – egy pillanatig a tanító nénire meredt, majd a kezébe temette az arcát.

    – Jaj, neeee! Mondd, hogy nem igaz!

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 769 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.