Vársz.
Évek óta várod, hogy megtörténjen. Elképzelted százszor, ezerszer. Ám a gondolatok valahol mindig megakadtak.
Próbálod elképzelni örömöd, mi történik ha…? És az életed utána? Boldog leszel, megnyugszol? Vajon azután is felriadsz éjszakánként, egyáltalán lesz végre nyugodt álmod? És tervezhetsz újra jövőt Neki, nem csak legyintve élsz a mának?
Gondolkodsz, mi kell, hogy vágyad teljesüljön. Hiszen tudod, te kevés vagy hozzá. Egymagad a világon semmit nem tehetsz, csak vársz. Várod azt az egyetlen telefont.
Vársz éjjel s nappal, vársz sírva, és már sohasem nevetve. Az idő rohan, reményed viszi magával irgalmat nem ismerve, egyre távolabb. Évek múlnak, a tükör könyörtelenül mutatja testeden a múlandóság mintázófájával beléd simított változásait.
Egy téli reggelen még ágyadban fekszel, hír ront be az ajtón: MEHETÜNK!
És e napon a világ összes boldogságát magadban érzed, s közben elsiratod avval a másik anyával gyermekét. Hálával mormolsz neki köszönetet. Mert tudod…
Mert tudod, amíg te eufórikusan vársz, hogy életeteknek újra legyen értelme, jövője, ő mostantól már csak a mának él majd, és csupán emlékei viszik a napjait tovább.
09.05.18.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.18. @ 19:20 :: Pulai Éva
