Kavyamitra Maróti György : Egyszer: volt

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregecske Koldus. Olykor (egyszer) volt, de aztán inkább nem volt: legtöbbször inkább nem volt.
Nagyon különös koldus volt ez a mi Koldusunk, mert sem pénzt, sem ételt, sem italt, de még füstölnivalót sem koldult más koldusokkal ellentétben, hanem mosolyt és simogatást koldult mindenkit?l.

Azt gondolhatnánk, hogy ilyesmit könnyedén adakoznak az emberek, hogy ilyen egyszer?, olcsó alamizsnát mindenki szívesen ád egy Koldusnak, de nem: bizony nem.
Nagyon is sokan félrelökték, vagy csak kikerülték, és nem adtak sem mosolyukból, sem simogatásukból: az meglehet tán, nem volt náluk éppen se simogatás, se mosoly.

Egy szép – egyszer volt – napon álruhás Királylány ment át a szomorú és koszos és húgyszagú aluljárón, és megpillantva az öreged? Koldust arrafelé vette útját, két kísér?jét egy hanyag, parancsoláshoz szokott kézmozdulattal maga után intve.

Különös királylány volt ez a Királylány, mert sem apja, sem nagyapja, sem dédapja, szépapja nem volt király; a Királylány mégis királylány volt.
Tulajdonképpen meg sem fejthet?, hogy a szép Királylány mit keresett e kietlen, füstös, poklos tájon, hisz a majd három napi járóföldre lév? Hegyikristálypalotában élt, messze-messze az aluljárótól, ott, ahol a széphangon csörgedez? Zafír-folyó a Smaragd-tóba szökellve szögell.
A magyarázat talán csak ennyi: hol volt, hol nem volt a Királylány.

Azt mindenképpen tudni kell – egyszer volt mesében tudni kell ezt -, hogy a Királylány fekete -ében haja majdnem derekáig ért; tudni kell, hogy a Királylány sudár, magas és karcsú testben élt e jelenvaló, egyszer-volt-hol-nem-volt életében; tudni kell, hogy a Királylány álomarcán a zafírfolyó és a smaragdtó harmóniája, nyugalma áradt szét; tudni kell, hogy a Királylány szeme malachitot idézett, és velencei lagúnák színét, a mosolya meg jáspist.
 Hangja erd?suttogás, mikor szell? rebbenti a lombokat, tücskök ciripelnek lombsusogásba, és madarak kezdenek dalba.
De legszebb volt a Királylányban orchidea-lótusz keze: a tiszta csönd és nyugalom keze volt ez a kéz; rebben? kéz volt ez, mely most, hogy a Hercegn? kíséretével az öreged? Koldus felé közeledett, egyetlen utasító mozdulatot tett a szolgáknak.
E mozdulatra a két szolga kezdte megbontani a kézben cipelt két bugyor selyemzsinegét, hogy a Királylány szándéka és utasítása szerint a bugyrok tartalmából, kincseib?l az öregecske Koldus elé szórjanak valamit.
Kék szín? zafír, zöldcsíkos malachit, lombszín? smaragd, vérvörös topáz: és még mi minden nem volt azokban a bugyrokban.
Arany és ezüst és gyémánt meg igazgyöngy is például: volt a bugyrokban.

Ám éppen szórni kezdték volna a kincseket a szolgálók, amikor az öregecske Koldus halk szóval, kézmozdulattal lefékezte megindulásukat:
”Szépséges Leány, Királyleányka! Nem gy?jtök én kincseket, miért is gy?jtenék kincseket ímhol, ebben az Aluljáró Birodalomban? Hisz reggelre lába kélne minden kincsnek, aztán meg mihez kezdenék velük, ha lábuk nem kelne is? Adj nékem inkább egy kedves mosolyt édes ajkaidról; adj nékem, vénül? Koldusnak, egy simintást, ha alamizsnát adni akarsz Királyleányka! És különös kegyként – ha gondolod, érzed – tedd ráncos-piszkos kezembe szépséges lótusz-kezed!”

A Királylány kinyújtotta kezét: el?bb az ?sz hajon simított mosolyogva; aztán a borostás, életszenvedte arcon is simított egyet vagy hányat. Végül az öreged? Koldus feléje tárt kezébe helyezte virágkezét; a Koldus meg ráfonta másik, balabbik kezét, így mintegy foglyul ejtve a Királylányét, csak hogy ? esett ám fogságba.

Aznap éjjel rongyokból rakott vackán rosszul aludt az öreged? Koldus: csak firgett-forgott, vackolódott. Ki tudja, a váratlan beköszöntött szeptemberi h?vös légáramlatok, vagy a Királyleány keze érintésének emléke tette-e nyugtalanná álmát?
Ki tudja?
Elég annyi, hogy nem volt éjszakai nyugodalom az, és a hajnal sem hozott enyhülést, míg meg nem lelte a Királyleányka levelét, melyet a rongyágyára csempésztetett vissza szolgájával a Hosszúhajú, Virágkez?.

A levélben ez állt:
”Emlékezz arra az órára, amikor megsimogattam ?szkócos hajadat, borostás arcodat! Arra az órára pontosan elkövetkez? hatvankilencedik órában légy Koldusom a Smaragd-tó partján, ott, ahol a Zefír-folyó beletorkoll a tóba, és kérd meg Lótuszkezem. Én a feleséged leszek aztán…”

Fölindult hát az öreged? Koldus, szívében eltelve szerelemmel, szeretettel, és ment, ment, elment.

Leghamarabb a Hiacint-pusztába került, a vérvörös pusztaságba: akkor bizonytalanodott el els?ként.

Mert mit is mondjon ? a Királylánynak, hogyan kérje meg orchideakezét?

Azt gondolta, próbát tesz: talált egy útmenti keresztet, arra ráterítette ócska köpönyegét, és az ekként fölöltöztetett kereszt lett a Királyleányka.

Az öregecske Koldus mélyen meghajolt, féltérdre ereszkedett, és így szólt a keresztkirálylányhoz:

„Királyleányka! Vélem még senki oly szépet és jót nem tett, mint a te simintásod: megmelegítette orcám is, lelkem is. Nem kérek mást t?led, mint hogy telepedj oldalamhoz, és simogass aztán halálig  Lótuszkezeddel….”

Az öregecske Koldus felkelt, és nem volt elégedett magával. „Mást, mást, szebbet, csábítóbbat kell neki mondanom!” – gondolta.

És ment, ment, tovább ment: elment.

Másnap hajnalra a zöld Achát-erd?be ért; el?talált ott egy növendék pálmát, gondolta, arra megint ráteríti ócska köpönyegét, jó lesz az próbára. Annak próbájára, hogy elmondja mit érez, hogyan gondolja jövend? életüket a Királyleánykával.

Ismét féltérdre bocsátkozott a pálmalány el?tt, és szólt:

„Szépséges Királylány! Tudom, mihaszna akarom újra-meg-újra, de soha puhább érintés nem volt tenyeremben, mint kezed érintése. Arra kérlek, szépséges Királylány, add nékem holtomiglan, holtodiglan pálmakezed!”

A pálma vállat vont, az öreged? Koldus föltápászkodott, leporolta térdét, és nem volt elégedett magával, hanem indult tovább, mert szorította az id?, már negyvenhat óra eltelt a hatvankilencb?l.

És ment, ment, tovább ment: elment.

Harmadnap hajnalban sárga-barna Jáspis-rétre ért: egyetlen út vitt rajta át, elején útjelz? táblával: az öreged? Koldus erre terítette utószor köpönyegét, elébe térdepelt a karókirálylánynak, és szólt:

„Mindörökre add nekem csókjaid mámorát, hajadnak selymét, szíved-lelkednek melegét!” – kérlelte, és a lánykakaró rábólintott.

Elégedett boldogan ment hát tovább a Koldus, és ruganyosan járt a Királylány válaszától, nem is járt, hanem röppent a Jáspis réten át.

Így esett, hogy két órával korábban érkezett a találkozóra: leült, leheveredett tehát a Smaragd-tó partján, és várt.

 

Eltelt két óra, el három, el hat is.
A Királyleányka nem jött.
Nem jött sem akkor, sem máskor.
Soha többé nem jött.

Az öregecske Koldus pedig – mit tehetett volna mást? – ott maradt a tó partján, és ha olykor arra jött valaki, el?re nyújtott kezével könyörgött, mert semmi máshoz nem értett, csak a koldulás mesterségéhez.
És boldogtalan él, míg meg nem hal.

Ha arra jársz, mosolyogj rá, adj egy simogatást alamizsna gyanánt néki!

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.