Robogunk Parga felé. Úgy kanyarog az út, mint egy óriáskígyó.
Követnénk, hogy merre haladunk, de már Magyarországon kiderítettük, hogy nem hoztunk sem térképet, sem útikönyvet, sem szótárt. Csupán öt görög útikönyv hever otthon a szekrényen, előkészítve, s arra várva, hogy kiválasszuk, hogy melyik utazzon velünk.
Később felfedezem, hogy az egyik sofőr – a kedvesebb, az intelligensebb – rendkívül hasonlít Harryson Fordra. Pargára érkezésünkkor megkérem, engedje meg, hogy hadd fotózzam le. Szívesen beleegyezik, de folyton olyan arcot vág, hogy véletlenségből sem hasonlít híres hasonmásra. Több képet is készítek. Nagyon fáradt szegény, hiszen kb. 1500 kilométer van a háta mögött, de teljesíti a hülye turista, vagyis az én kívánságomat – még mosolyogni is megpróbál hozzá.
Szóval, csodás az út Parga felé. Magasba nyúló hegyormok kísérnek mindvégig, gonddal m?velt kertek, sz?l?ültetvények, olajfaligetek követik egymást.
Az olajfákat körülbelül tíz-tizenöt méterenként ültetik, ami a dús vegetációra utal, hiszen az olajfák életképességéhez vízre van szükség. Minél sűrűbbek a fák, annál több a környéken a víz. Amikor egy sivatag felé közeledünk, egyre ritkulnak az olajfák, mert fejlődésükhöz víz, sok víz szükséges.
Errefelé fekete hálókat helyeznek a fák alá, hogy amikor a bogyó megérik, s már minden szem a fa alá hullott, csak felszedjék a hálót, és már indulhat útjára a termés a nagyüzemi feldolgozás felé. Ilyenkor, nyár elején a hálókat két fa közé sodorják, amelyek pontosan olyanok, mint a függőágyak. Kedvem lenne odafeküdni, és hintázni rajtuk egy kicsit.
A ciprusfák hetyke toronyként emelkednek ki a fák közül. Tudom, hogy a szélesebbek, a terjedelmesebbek a nők, míg a karcsúbbak , a büszkébbek a fiúk. Ahogy fújja ágaikat a szél, az egymás mellett állók lágyan átölelik egymást.
A házak legtöbbjének kéményén úgy tűnik, mintha fekete varjak csücsülnének. Origami figurák, vasból hajtogatva. A furcsa formájú szerkentyűk valószínű, hogy az időjárás – az eső, a szél – káros hatásai ellen nyújtanak védelmet.
Szalad, siet a busz, fáradtak a vezetők, így nem is tudom lencsevégre kapni a legelésző birka- és juhnyájakat, a szomorú, magányos lovacskákat, és még sok mindent, amit szeretnék.
Időben érkezünk Pargára, előbb, mint ahogy tervezték. Huszonnégy órás út áll mögöttünk.
Martina, a telepített idegenvezető – természetesen – egy szót sem tud magyarul, de nagyon kedves. Egészen jól megérjük egymást a kézzel-lábbal történő nemzetközi nyelvvel. Ő is a Zakarias apartmanban lakik, ahol mi. Elégedettek vagyunk.
A környezet szép, az udvaron virágok illatoznak, s a bejárathoz ültetett citromfák érett gyümölcsei épp most potyognak a földre. A ház belül tiszta, takaros. Külön zuhanyozónk, vécénk, televíziónk és körerkélyünk van. Összesen öt szoba kiadó, a házigazdák a földszinten laknak, és már első benyomásra rokonszenvesek. A férfit, aki fogadott, Theodorisnak hívják. ő, és a szülei, Maria és Theo lakják a ház földszinti részeit. Theo átadja a szobát. Azt, amelyiket kiválasztottunk. A boltíveset, a körerkélyeset.
Furcsa, de nem vagyok fáradt.
– Ne pakoljunk ki még! – kérlelem Lacit, s ő beleegyezik, hiszen ilyen marathoni ülés után jól esik egy kiadós felfedező séta.
Parga központja felé egy villanegyeden kell keresztülmenni. Egyik épület szebb, mint a másik, nem csicsásak, mert minden kert legszebb dísze a csodálatos színekben pompázó, sokfajta virág.
A központba érve a sétányon Évával és Lilivel futunk össze. Elégedetlenségüknek komoly oka van. Az apartman, amit kaptak, a világ végén van, koszos és barátságtalan. Szerencsére estére megoldódik a probléma, átköltözhetnek a mellettünk lévő apartmanba, aminek együtt örülünk. Igaz, hogy lakóhelyünk a város szélén áll, mégsem t?nik hosszúnk az út a központba.
A teraszosan felépített városkába lépten-nyomon üzletekkel – ahogy ők nevezik, mini-marketekkel -, tavernákkal, szépen gondozott kertekkel szegélyezett úton át vezet az út.
Az első éjjel, bár az arcom és a karom összecsípik a szúnyogok, mégis jót tudok aludni.
Másnap természetesen szúnyogirtót vásárolunk, ami épp olyan drága, mint a napernyő. Mert napernyőt is kell vásárolni, ugyanis az otthonról hozottat – ami három határt megjárt – néhány órás használat után kifordítja szél.
A part mentén kicsi, idillikus öbölre bukkanunk. Ezt a fehér öblöt úgy hívják, hogy Piso Krioneri (Kis Hidegöböl). Itt apró kavicsos, homokos a part, a széleken meghitt, tündéri öblöcskékkel, a part mentén hatalmas sziklákkal.
Hamar felfedezem a számomra leginkább megfelelő, testemre szabott fehér követ, ahová úszás után kifeküdhetek. Olyan, mint egy nyereg, vagy egy dizájnos kőszék. Még háttámlája is van, s ha a lábamat felteszem rá, minden testrészemet éri a nap. Kényelmesen elhelyezkedem, felteszem a CD-t, egy hangoskönyvet. Hangoskönyvet, egyszerre ötöt is, életemben először vásároltam, kifejezetten azzal a céllal, hogy ezen a kikapcsolódásra szánt nyaraláson megismerkedjem a technika eme vívmányával is.
Most éppen Hamvas Béla Babérligetkönyvét hallgatom. Nagyszerű választás, pontosan passzol a helyzethez, a hangulatomhoz. Lábam időnként a tengerbe lógatom, hogy meggyőződjem róla, hogy a valóságban is itt vagyok, s nemcsak a technika nyújtja ezt a földöntúli élvezetet. Rátóti Zoltán kellemes orgánuma – ő olvassa fel a regényt – összevegyül a Jón-tenger hullámzásával, a valódi, körülöttem cikázó madarak boldog lármája pedig a stúdióban felvett madárhangokkal.
Azután lenézek a vízre. Alattam, mint egy kifutó, úgy helyezkedik el a egy hosszúkás kőszirt. Apró és nagyobb halacskák tömege veszi körül a lábamat, amely egyszeriben része lesz az óriási víztömegnek, a természetnek, és talán az egész világegyetemnek is. Úgy ülök ott, ebben a kőnyeregben, mint egy valódi hullámlovas. Verstöredékek törnek elő belőlem, amit gyorsan feljegyzek valahová.
Azt hiszem, hogy itt, ezen a helyen, most kezdek megérteni valamit abból, hogy mi is az a halhatatlanság.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Péter Erika
