Avi Ben Giora. : Konstancai nyár 7.

*

7.

 

 

– Szia – üdvözöltem, és gyorsan adtam is egy nagy puszit az arcára. – Gondolom emberre nem vártál még ennyit, de nem én tehetek róla.

– Tudom, tudom. Én pontosan négykor megérkeztem és azonnal kérdeztem, mikor érkezik a te géped. Mondták nyolcig itt lesz. Ahogy mondtad, beültem az étterembe, és ettem, amit adtak. Nem fogod elhinni, de az egész étlapon csak egy étel szerepelt, és mást nem is szolgáltak fel. Megettem, aztán ittam két colát, és míg vártam, olvastam. Fél nyolckor bemondták, a gépnek késése lesz, de éjfélig megérkezik. Fizettem és átmentem a presszóba, hogy eszem valami süteményt, és iszom egy kávét. A helyzet majdnem ugyan az volt, mint az étteremben. Valami száraz linzer–szerű sütemény és rém pocsék kávé. Aztán fél kilenckor eloltották a villanyt, és egy csomó rendőr jött be. Mindenkit igazoltak, persze engem is a kofferemmel, amit kinyittattak. Bele nem turkáltak szerencsére, habár nem hoztam semmit, csak egy liter Hubertust neked.

– Nem kellett volna, de folytassad tovább!

– Aztán megkérdezte az egyik, hogy melyik gépre várok. Mondtam neki. Mégegyszer elkérte az útlevelem, és tüzetesebben átnézte, aztán mondta, a ti gépetek lesz az utolsó. De itt nem maradhatok, csak kint az előcsarnokban. Előzőleg mindenkit, aki a Tel Aviv–i gépre várt bekísértek egy irodába, ahol meg kellett mondani név szerint, hogy kire várnak. Megnézték az utas listát, és akinek a neve nem szerepelt rajta, a bemondott névre várakozót kitessékelték az épületből. Sokan jártak így, és én is izgultam, mi van, ha mégsem jössz, és nem vagy a listájukon. A legközelebbi budapesti járat másnap reggel ment volna vissza, de már nem volt rajta szabad hely. Megkérdeztem! Miután mondták, hogy rajta vagy a gépen, megengedték, hogy itt maradjak. Többször is eloltották a világítást, és csak kicsi biztonsági lámpák égtek, mindenütt rendőrök cirkáltak, mint ahogy most is. Mielőtt leszálltatok, akkor kapcsolták vissza a világítást. Na de induljunk el már valamerre, mert lassan ránk zárják a repteret. Megindultunk kifelé. Taxit akartam, de egy sem volt. Már majdnem mindenki elment. Egy rendőr odajött hozzánk, és megkérdezte angolul, miben segíthetne.

– Taxi, hotel, Bukarest cyti – mondtam, mint aki nem ért semmit. Visszakísért minket a terminálba egy lefüggönyözött ablakhoz. A rendőr bekopogtatott, és erre egy álmos női fejhajolt ki. A rendőr motyogott valamit románul, utána a nő angolul kezdett beszélni.

– Először is kérnék egy szállodai szobát a városban – kezdtem.

Andi oldalba lökött.

– Te nem foglaltál szállodai szobát? Mi lesz, ha nem találnak?

– Olyan nincs angyalom! A repülőtéren nem aludhatunk! Itt is van szálloda azoknak az utasoknak, akik csatlakozásra várnak, és innét repülnek tovább. Maximum majd oda nyomnak be minket, és reggel meg bemegyünk a városba keresni magunk. De ne idegeskedj, fog találni.

– Nem nyugaton vagy könyörgöm! Itt minden lehet!

Közben a nő lázasan telefonált, de mondani még nem mondott semmit. Vagy harmadszor telefonált, és utána közölte, hogy a Hotel Intercontinentalban van hely, foglalja–e?

– Yes – mondtam azonnal –, és taxi pleas.

– Na eddig megvolnánk – mondtam Andinak.

– Nem gondolod, hogy kicsit könnyelmű vagy? Hotel Intercontinental? Ha kintről foglalsz szállodai szobát, sokkal olcsóbban megúszod!

– Lehet, de nem biztos. Eleve a repülőjeggyel átvertek, és ki tudja, milyen szobát adtak volna, kezdem megszokni, hogy belecsöppentem a szocialista paradicsomba.

Közben megérkezett a taxi is. Bepakoltam a bőröndjeinket, mert a sofőr nem mutatott nagy hajlandóságot, hogy ő maga csinálja meg ezt. Ült a volán mögött és lerítt róla, hogy a pokolba kíván minket. Bemondtam a hotel nevét, már indult is. Kicsit felvillanyozhatta, hogy az Intercontinentalba megyünk. A városból semmit nem lehetett látni, mert a közlekedési lámpákon kívül, nem volt semmilyen világítás.

– Te, Andi hova a fenébe jöttünk? Olyan ez a város, mintha háborúban állna. Sehol egy lámpa, sehol egy ember, csak rendőrök mindenütt.

Begördültünk a szálloda elé. Nézem a taxiórát, azon bizony nincsen kiírva semmi. Lezárta volna már, hogy a hasára ütve mondhasson egy összeget? Nem tesz semmit, velem nyulat fog. Én ebben nőttem fel, csak párszáz kilométerrel arrébb. Mutogatom a sofőrnek, hogy mit fizessek. A kezemben már ott lapult két százas. A két kezén mutatja, hogy húsz. Tudtam, hogy nem lejre gondol, de kapkodd a fejedet – gondoltam és átnyújtottam egy százlejest.

– No, no lej! Dollár!

– Micsodaa? – kérdeztem. – Ez itt Amerika, hogy dollárba kell fizetni? Mutatom az órát, hogy azon nincsen semmilyen összeg, és oda nem dollár van kiírva. Szívta a fogát láthatóan és mutatta, hogy kétszáz lej. Oda is adtam neki. De csak állt ott még és kezdett mutogatni.

– Cigaretta?

Benyúltam a zsebembe és megkínáltam. Nem vett ki belőle csak mutatta, egy doboz kellene neki.

– Ez az utolsó dobozom – mondtam, meg mutattam, ahogy tudtam, mert románon kívül nem beszélt más nyelvet. Se szó, se beszéd, kivette a kezemből a fél doboz cigit, mondott valamit, és már el is tűnt az éjszakában. Nem semmi – gondoltam magamban. Holnap kell vennem legalább két karton cigarettát, ha azt akarom, hogy relatív normálisan kiszolgáljanak. Ugyan az, mint annó a budapesti lejmosok, akik mondjuk nem ilyen pofátlan szinten vágták le az embert, hanem némi stíkussal. A két koffer ott árválkodott a járdán. Sehol egy hordár, vagy portás és bent is épphogy pislákolt némi fény egy asztali lámpából. Úgy látszik, észrevehették, hogy vendég érkezett, mert egy egyenruhás már sietett kifelé. Elvette az én kofferemet, a másikat meg hagyta, hogy én cipeljem. Megállunk a pultnál ahol még hárman voltak.

– Jó estét! – köszönök. – Egy szobát kérek két személyre. Most jövünk a repülőtérről.

– Sajnos nincsen már szobánk, ha csak nem tetszett foglalni.  Lassan, de biztosan kezdett kékülni a fejem.

– Most mondtam, hogy a repülőtérről jövök! Onnét foglaltak szobát. Különben nem jöttem volna ide!

– Á, igen, meg is a van a szoba. Kérhetem az útlevelet?

– Parancsoljon – nyújtottam át.

– A kedves hölgyét is, ha szabad kérnem? – Andi is előkotorta a táskájából és odaadta.

– Önök nem házastársak! Sajnos nem tudok közös szobát adni önöknek.

– De hát most mondta, hogy nincsen csak egy szobája, most meg hirtelen lett?

– Sajnálom, nem adhatok maguknak közös szobát.

– Akkor adjon kettőt, de a hölgy úgyis az én szobámban lesz. Nem szeretném, ha jönnének majd ellenőrizni, hogy miért nincs a szobájában, és miért nálam van! Felnőtt ember, remélem nincsen korlátozva abban, hogy azt csináljon, ami szeretne!

– Uram természetesen, de engem a szabályok kötnek.

Közben benyúltam a kézi táskámba, kirángattam egy doboz cigarettát, és lettem a pultra. A portás abbahagyta az írást és rám meredt, mint aki nem ért valami.

– Megbeszéltük? – mutattam a cigarettára. Ránézett a másik kettőre, hogy most mit mondjon, erre kitettem még két pakettot. Már adta is kulcsot.

– Az útlevelét, ha itt hagyná, mert ki kell töltenem a papírokat, és ahhoz kell! Majd reggel visszaadjuk. A hölgyé nem kell – nyújtotta vissza Andinak.

A hordár most már mind a két koffert felkapta, és kísért minket a szobánkba. A liftet külön kulccsal kellet nyitnia, mert ki volt kapcsolva. A szoba egy átlag standard másodosztályú szobának felelt meg. Semmi extra, mondjuk kis hűtőszekrény, benne italokkal, vagy esetleg televízió.  

Egy rozoga telefon, egy széles, kétszemélyes francia ágy, egy asztal és két fotel. Ez volt az Inter a la szocialista reláció.

– Na, tegyük le magunkat – mutattam körbe Andinak. – Menjél te először tusolni, hölgyeké az elsőbbség, aztán majd megyek én is, és utána lemegyünk valamit enni–inni. Gondolom te is éhes vagy.

– Az biztos. Az a cipőtalp–hús fele van bennem. Mert hiába volt drága, többet nem bírtam belőle lenyelni. De szerintem te álmodsz! Itt nem lesz nyitva már semmi sem!

– Ugyan ne viccelj! Egy Intercontinentalban éjjel–nappal van konyha.

– Másutt, de nem itt! Ez szocializmus, nem a nyugat. A dolgozóknak biztosítani kell az éjszakai pihenést.

– Már volt alkalmam megtapasztalni, hogy itt hogyan megy. Egy doboz cigi, és minden van! Még szerencse, hogy vettem két kartont. De sajna én is dohányzom, így majd be kell osztanom.

Andi elvonult a fürdőszobába. Kinyitottam a kofferem és előhalásztam a pipere cuccokat. A kézitáskából meg a két ajándék kölnit. Félóra is eltelhetett mire Andi elkészült, de frissen kicsinosítva lépett ki a fürdőszobából.

– Ez remek volt! Teljesen újjászülettem és remek a tus. Nem tekerős a csap.

– Neked és a mamádnak – nyújtottam át az ajándékokat.

– Jaj, mi a fenének vettél ajándékot? Igaz én is hoztam egy üveg Hubertust, majd odaadom. Remélem, szereted?

– Csak ritkán iszom. Majd együtt elszopogatjuk. Lesz rá idő. De most akkor én is rendbehozom magamat.

Akármennyire „tempóztam”, hogy minél hamarabb elkészüljek, nekem is beletelt vagy jó húsz percbe, mert bizony nagyon élveztem, hogy letusolhatok. Elindultunk gyalog, mert a lift az ugye nem működött, és eleve minden csak gyéren épphogy volt megvilágítva. A recepciónál ugyanaz a három ember volt.

– Bocsánat, megtudhatnám, merre van az étterem? Szeretnénk valamit enni, meg inni.

– Az étterem már zárva, csak a szobaszerviz van.  Menjenek vissza a szobájukba és hívják fel, a 25–ös számon jelentkezik.

Egyikük visszakísért minket a lifttel, hogy ne gyalog keljen visszamászni az emeletre.

– Ezért kár volt felöltözni, meg le is menni!

– Ez a legkevesebb, de kíváncsi vagyok, mit tud készíteni a szakács, mert nagyon éhes vagyok. Én még a cipőtalpat is elrágcsálnám. Amit a repülőn adtak, az sem volt semmi! Megettem ugyan, de most valami ehetőt kívánok nagyon.

Vettem a telefont és tárcsáztam a megadott számot. Már vagy tízet csengett, mikor végre felvette valaki. Először franciául szólt bele egy hang, én meg visszakérdeztem.

– Beszél angolul is?

– Egy kicsit. Mit szeretnének?

– Enni, de minél hamarabb! Mit tudna ajánlani, vagy készíteni, ami ízletes, és hamar kész is van?

– Sajnálom uram, csak szendvicset tudok készíteni. Semmilyen alapanyagom nincs, amiből főzni tudnék.

– Figyeljen már ide jóember! Hozza fel, amilye van, két nagy tálcán és egy üveg pezsgőt is.

– Nincsen pezsgőnk uram.

– Nem ingyen kérem magától! Ha felhozza, adok extrát.

– Akkor sincsen uram!

– És mégis mi van, mit tud hozni?

– Coca Cola és román sör.

– Tudja mit? Hozza azt, de lehetőleg gyorsan.

Bemondtam a szobaszámot, és nevetni kezdtem.

– Mit nevetsz? Ez nem Nyugat–Európa, és nem is Budapest! Ott ne félj, dollárért vagy más nyugati valutáért, azt rendelhetsz, amit akarsz. Nyugodj bele, örülhetünk, ha reggelit kapunk.

– Azon nevetek már előre, hogy ezért majd mennyi pénzt fognak felszámítani. Sehol sem olcsó az Inter, de merem állítani, ez olyan extra számlát fog írni, hogy a szemeim táncot járnak. Én azt mondom, aludjunk, és reggel szerzünk két repülőjegyet délutánra Konstancába. Az indulásig meg kicsit megnézzük a várost.

– Gondolod, ott jobb lesz?

– Remélem! Csak nem hirdetnék ezt a részt nyugati újságokban. Persze lehet, hogy „igényes” fogyásra vagy magas vércukorra panaszkodó, kényelmes nyugati turistáknak hirdetik. Minden esetre innét pucolunk, Inter. ide, vagy oda! Ez rosszabb, mint egy nyomortelep.

Ennek ellenére mégsem tértünk nyugovóra. Na, nem azért, mert „szégyenlősek” voltunk, vagy mert rögtön le akartam volna támadni Andit. Sok beszélni valónk volt a régmúltról, és a máról, hiszen jópár éve csak épphogy leveleztünk. Jól benne voltunk a beszélgetésben, és csapra vertük a Hubertust is, amit a fürdőszobában talált, két fogmosó pohárból kortyoltunk. Dohányoztunk is rendesen, de ablakot nyitni nem tudunk, pedig nagyon szerettünk volna, mert meleg is volt, meg vágni lehetett volna a füstöt. Ezt a nagy dohányzást egy jobb szállodában nem tehettük volna meg, mivel azokban mindenütt van füst– és tűzjelző, ami ilyen füstre, már réges–rég begerjedt volna, és most akcióra kész tűzoltók járkálnának, aminek minden költségét én kellene, hogy fizessek. De mintha csak kitalálták volna a gondolatom, mert elkezdtek dörömbölni az ajtón.

– Ki lehet ez? – riadt meg Andi.

– A tűzoltóság, mert a füst begerjeszthette a riasztót!

De nem ők voltak, hanem a régen elfelejtett szobaszerviz. A két tálca az stimmelt ugyan, de a látvány az katasztrofális volt. Mindegyik tálcán két tányér két–két szendviccsel, és italnak egy–egy üveg Coca Cóla. A pincér letette rakományát az asztalra, elvette a telecsikkezett hamutartót, és annak tartalmát ráborította arra a tálcára, amin az egész rakományt hozta. Ezek után megállt az ajtóban és várakozásteljesen rám nézett.

– Köszönöm – fordultam felé. – Nincs több kérésünk! Írják a szoba számlájához, és meg is csinálhatják a számlát. Reggeli után távozunk, és utazunk is tovább.

Hogy értette vagy sem, amit elmondtam neki, nem tudom, mert egy darabig még állt, aztán meghajolt és elment.

– Mennyi most az idő? – kérdezte Andi

– Korán van még. Fél négy múlt. Nemsokára kezd kivilágosodni. Kár is lefeküdni. Megkóstoljuk ezt – mutattam a szendvicsekre –, vagy nem akarod kockáztatni a gyomormérgezést?

– Éhes vagyok, és nem bírom ki. Van nálam gyógyszer, ha esetleg kellene!

Így megettük az összes szendvicset, sőt a langymeleggé vált Cólát is megittuk. Beszélgettünk tovább, csak nem mertünk már rágyújtani. Lehet, hogy közben elbóbiskoltunk, mert össze voltunk borulva, és egy takarítónő állt a fejünk fölött. Mutogatott, mert szerencsétlen nem tudhatott egy idegen nyelvet sem. Mutattuk neki, hogy várjon kint pár percet, vagy jöjjön vissza később. Összecsomagoltuk azt a pár dolgot, amit kihalásztunk a bőröndjeinkből, és lementünk a recepcióra. Csodák csodája, volt lift!

– Kérem a számlát, ha lehetne!

– Még nem tudom odaadni uram. Menjenek előbb reggelizni és utána! Ott oldalt van az étterem bejárata. Jó étvágyat!

A reggeli nem volt sokkal jobb, mint amit hajnalban felszolgáltak. Két–két zsemle, marmeládé, két vékony szelet sajt, ugyanannyi felvágott és egy lágytojás. Kávét vagy teát külön kellett kérni. Mikor jött a pincér megkérdeztem.

– Nem tudna hozni véletlenül egy sonka–tojást még pluszban?

– Sajnos nem. Csak ez van. Talán tíz óra után próbálkozzon, mert addigra lepakolják a friss árut a konyhában.

Megettük, megittuk, amit elénk tettek, utána mentünk vissza a recepcióra. A számla kész volt már és ott volt a tálcán az útlevelem is. Eltettem és megnéztem a számlát. A szoba ára egy éjszakára kilencven dollár volt. A szobaszerviz, ez, az, amaz meg majdnem ugyanennyi. Valami kétszáz dollár körüli összeget hoztak össze. Nem sokat teketóriáztam, kivettem az egyik hitelkártyámat.

– Remélem, ezzel tudok fizetni – mutattam meg a VISA cardom.

– Természetesen!

– Lenne még egy extra kérésem! Ma délután szeretnék lerepülni Konstancába. Kellene kettő darab repülőjegy, oda–vissza, illetve az egyik oda–vissza.

– Sajnos nem áll módomban elintézni. Repülőjegyet csak személyesen lehet venni. De nincs messze az iroda. Van a Kalea Viktorán is, és a Kálea Magirun is iroda. Tízpercnyire sincs innét gyalog.

– Jó, rendben van! A bőröndjeinket, ha útban van, hozzák le ide. Délig visszajövünk. Van itt valahol olyan üzlet, ahol dollárért tudok vásárolni?

– Itt a szállodában is van. Menjenek keresztül a hallon, és közvetlenül a kijárat mellett.

– Pompás, köszönöm – és megindultunk Andival a megadott irányba.

Az üzlet tele volt, noha első „blikkre” kiszúrtam a gyér áruválasztékot. A vásárlókról is lehetett látni, hogy a helyi, felsőbb körök képviselői, főleg akik, kitudja honnét, szereztek valutát, de az eladók nem firtatták az eredetét. Kétfajta cigaretta volt, szeszes italok, többségben román díszcsomagolású pálinka, whisky, csokoládé. Meg piperecikkek. Viszont hátul még volt egy rész, ahol kevesebben voltak. Bementünk ide is, hátha nagyobb a választék. Nagyobb is volt, igaz kicsivel borsosabb áron.

– Mit akarsz itt venni?

– Andikám, nézz körül, és amit találsz magadnak! Nézd csak, ott vannak ingek, ruhák órák. Ne törődj az árral!

– Ugyan már ne hülyéskedj, nem fogadhatok el semmit!

– Te meg ne sértegess! Eleve úgy hívtalak el, hogy a vendégem vagy! Tehát nézz körül, mire van szükséged! Itt meg tudok venni néhány dolgot, ami megtetszik neked. A városban már nem lesz ilyen. Tudok fizetni VISA card–al.

Hosszas rábeszélés után, Andi megállapodott egy hímzett ingben, ami kézimunka volt, szépen kidolgozva, pár illatszer, szappan, dezodor, és egy digitál kijelzős óra. Én még vettem három karton cigarettát és két tábla csokit is. Kaptunk egy nagy szatyrot, amibe belepakoltunk, és kiléptünk a nyári melegbe.

– Na most merre? – kérdezte Andi.

– Kérdezősködni kell és aztán menni! A látnivalókat meg amúgy is kiszúrjuk. Legelőször keresünk egy utazási irodát, ahol megvehetünk a repülőjegyeket. Aztán majd onnét tovább, amerre látunk.

 

/folyt. köv./

 

                                                                     

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.