Nagyajtai Kovács Zsolt : Okos János társra talál

Okos János (nevéhez méltóan) ebből pontosan azt a következtetést vonta le, melyet Amálka elérni kívánt.*

 

OKOS JÁNOS TÁRSRA TALÁL

 

„Alulírott Okos János 59 éves magyar állampolgár, büntetlen előéletű, foglalkozásomra nézve késes és műköszörűs, valamint foltozó bádogos (ez utóbbi már nem rentábilis), kijelentem, hogy nem voltam még szerelmes. De mert a jövő esztendőben betöltöm a hatvanat, és onnantól kezdve öreg leszek, úgy gondolom, hogy már éppen ideje lenne szerelmesnek lennem. Amíg lehet. Ezért a Kegyed hirdetése felébresztette bennem a szerelmesség iránti vágyat, melynek kézzel fogható jeleit ma is láthattam (foghattam) magamon. Egyelőre csak a saját kezemmel foghattam, de szeretném, ha hamarosan Kegyed (Te) is foghatná szerelmem jelképét.

                                   Szerelemmel: Okos János, Állaváralja, Kemény u. 9.

 

Okos János (nevével ellentétben) kissé bután tekintett bele újra és újra a levelébe. Nem volt benne biztos, hogy a „Magányos Éjszakák” Társkereső-és ajánló Szívszolgálat c. időszakos helyi kiadványban megjelent hirdetésre pontosan hogyan is kell válaszolni, de úgy vélte, hogy ebben a rövidke kis jelentkezésecskében minden benne van, aminek szerinte benne kell lennie. Nem akart ő megházasodni, csak szeretett volna valakit elérhető közelségben tudni arra az esetre, ha éppen végtelenül magányosnak érezné magát. Miután egy héten legalább kétszer érezte magát végtelenül magányosnak, különösen este, lefekvés idején és után, arra a következtetésre jutott, hogy a „Magányos Éjszakák” elnevezésű Társkereső- és ajánló Szívszolgálat hirdető hölgyei közül lesz olyan szépasszony, aki kétszer egy héten elnyomhatatlanul előtörő magányát enyhíteni, mi több, leapasztani tudja. Természetesen csupa barátságból, kölcsönös szimpátia esetén. Miután a hirdetésre megfogalmazott válaszát szinte tökéletesnek tartotta, szépen belehelyezte a levelet egy borítékba, a borítékot megcímezte, majd ráírta a jeligét is, imigyen: válasz Smuncili-nak. Ez a jelige azért szöget ütött Okos János nagyon is okos fejébe, mert hiába volt ő nagyon okos Okos János, azt nem tudta, mit jelent az a szó, hogy Smuncili. Biztos így hívják a szerelmet hozó hölgyet — gondolta, tehát az lehet a neve, hogy Smun Cecília. Esetleg Smunc Ilona. Mindkettőt elég hülye névnek tartotta, de nem tehetett róla szegény Cecília — ez volt a véleménye Okos Jánosnak —, de hát egy ilyen Társkereső izénél biztosan vannak vicces kedvű, pajkos leánykák, akik ilyen neveket használnak, és ő szerette a vicces kedvű, pajkos leánykákat. Leragasztotta a borítékot, és elsétált vele a helyi lapkiadóba, ami egyszerre a helyi postahivatal szerepét is betöltötte, és ahonnan továbbították az ilyen irányú küldeményeket a címzettekhez. A negyvenes éveiben és ugyanilyen számú kilóiban járó postáskisasszony szeme először összeszűkült, majd villámokat szórt Okos János felé, aki legcsábosabb mosolyát elővéve kacsintott egy kópésat a postáskisasszony felé, és már fordult is hátrafelé. Így nem láthatta, hogy a postáskisasszony mély erkölcsi felháborodásában kevés híján leesett a forgószékéről. Azt pedig honnan is tudhatta volna, hogy a postáskisasszony mély erkölcsi felháborodásának oka nem más, mint Okos János iránt tizennégy éve érzett olthatatlan szerelme volt… 

Hazafelé ballagván Okos János elgondolkodott azon, hogy talán nem kellett volna olyan sokat írnia magáról, mint amennyit írt, figyelembe véve a hirdetés — ha nem is szűkszavú, de mindenképpen lényegre törő — szövegét: „Hívj, és én muzsikálok neked. Tárogatózom, és fuvolán játszom. Jelige: Smuncili” Akar a fene muzsikálni, őneki ágaskodó magánya van, nem pedig zenélhetnékje — gondolta Okos János, de közben be is kapcsolhatják azt a nyüves rádiót, ha nagyon akarja, majd úgy döntött, a válaszlevél úgy jó, ahogy van. Ország-világ meglássa, jól van az…

Okos János meglehetősen gátlásos ember volt. Egész életében egyedül élt, és csakis azért nem volt szűznek nevezhető, mert negyven évvel ezelőtt egy akkor bőven ötvenes hölgy kinézte magának a legmálészájúbb sorkatonát, akit a helyi kocsmában talált, s ezt a sorkatonát éppen Okos Jánosnak hívták. A málészájú sorkatona annyira megilletődött volt a lehetőségtől, hogy csak hosszas rimánkodásra, és többrendbeli segítséggel lett alkalmas arra, hogy teste minden részét — de egy részét különösen — az ilyenkor szokásos, és elvárt módon használhassa. Ám ez a használat olyan nyomokat, és emlékeket hagyott benne, hogy soha többet nem volt mersze leányokkal kapcsolatot létesíteni. A hatvanadik életéve közeledtével azonban rájött, hogy mégsem múlhat el az élete úgy, hogy egyszer sem szerelmesedhet meg, így hát összegyűjtve minden bátorságát, válaszolt a „Smuncili” jelige mögött rejtőző hölgynek.

Eltelt egy hét, és Okos János nem kapott választ a válaszlevelére. Ezért hát fogta magát, és bement a postára, mert eszébe jutott, hogy a választ talán nem is kézbesítik a diszkrécia, vagy mi miatt ugye, hanem az a postán marad, és személyesen kell érdeklődni utána. Amikor belépett a postahivatalba, igencsak meglepődött, mert Amálka, a postáskisasszony az utóbb eltelt egy hétben sosem látott változáson ment keresztül. Fehér blúz, kis piros, fehérpettyes kendő a nyakban, az eddig megszokott szürke kardigán helyett, kontyát felcserélte egy egészen hozzáillő frizurára, és a nagymama okuláréja helyett egy új, arcához illő szemüveget hordott.

Okos János egy néhány másodperces zavart topogás után pontosan úgy tette fel az előre eltervezett kérdését, ahogyan sosem tervezte.

— Csókolom, Amálka… Izé, ugye nem jött nekem attól a Szívszolgálattól?

— Nem, Jánoska, nem jött — pislogott szemérmesen Amálka másodpercenként hármat, és még hozzátette: — De nem is jöhetett, mert én nem továbbítottam…

Okos János (nevéhez méltóan) ebből pontosan azt a következtetést vonta le, amelyet Amálka elérni kívánt.

 — Okos kislyány vagy te, Amálka — mondta Okos János, és egy cseppet nem bánta, hogy így soha nem tudhatja meg, Smun Cecíliával milyen is lehet egy jó éjszakai magányoldás. Amálka is boldog volt, hogy a sorsuk végül — igaz, némi ügyeskedés árán — összehozta őket, Okos János pedig, ha kicsit későn is, de még időben megismerte, milyen is az igazi, minden naponta gyakorolható szerelem.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest