Kit ünnepelünk, s miért?

Viharosan üdvözöltük egymást és egy sarok asztalhoz telepedtünk le. *

 

Későn volt már, majdnem éjfél is lehetett, amikor vidám hangulatban a Dzsungel bejáratánál belebotlottunk Kari barátomba. Mi hárman: a sógor, az unokabátyám és jómagam a Fényesből jöttünk át folytatni az ünneplést. Kari is jó hangulatban volt már. Viharosan üdvözöltük egymást és egy sarokasztalhoz telepedtünk le.

 

Hogy ő mit ünnepelt nem tudom, nem is érdekelt, de mi jól tudtuk még, hogy mit — a sógor neve napját. Elkezdtük délután náluk: felköszöntöttük, ajándékot adtunk neki. Finom itókát, bort, konyakot, doboz kubai szivart.

A bort közösen megittuk, utána mentünk a Fényesbe. Ott is ünnepeltük a sógort záróráig, s most itt üldögélünk még ünnepibb hangulatban a Dzsungel sarokasztalánál kibővülve Kari barátommal.

— Mi van veled? Rég nem láttalak — fordultam hozzá.

— Mi lenne. Jól vagyok!

— És mit ünnepelsz, mert mi a sógort…

— Én? Én — magamat!

— No, akkor Isten-Isten!

Koccantak a poharak, de a kérdés továbbra is a levegőben lógott. Törtem a fejem, mit jelenthet, amit a barátom mondott. Neve napja csak majd novemberben lesz. Születésnapja pedig most volt kéthete.

— Ember! Mit ünnepelsz?… Magadat? Magyarázd meg!

— Hát, te nem tudsz semmit? — nézett rám megbotránkozva.

— Miért? Mit kellene tudnom?

— Válunk! — jelentette ki lakonikusan.

Nem értettük a dolgot. Több mint tizenöt éve házasok, van egy gyermekük, rendes állásuk van mindkettőjüknek. Semmi káros szenvedély…

Pillanat alatt kijózanodtam a hír hallatán. Eszembe jutottak azok az évek, amikor összekerültek. Kari érettségi előtt állt, és Glória — mostani felesége — pedig segédkönyvelő a helyi szövetkezetnél, de közben levelező karon végezte a Közgazdasági Főiskolát. Glória szüleinek minden ellenkezése ellenére beköltözött a Kari szobájába, és rövidesen bejelentette a családnak, hogy másállapotban van. Lett nagy ribillió!

A szülők összeültek és eldöntötték, a fiatalok helyett, hogy sürgősen házasodjanak össze. Mivel rendes lakásra is szükségük lesz Glória édesapja befizetett nekik egy öröklakásra. Addig Kari szüleinél maradtak. Az esküvő nagyon szerény családi körülmények között zajlott, hisz az ifjú férj még érettségi előtt álló gimnazista volt csupán, és Glória szülei sem voltak odáig a boldogságtól. Annyira nem, hogy az anyukája a szülés után nem is látogatta meg az unokáját három hónapig. A nagymama, aki a szomszéd tömbházban lakott járt át segíteni, amíg az asszonyka annyira megerősödött, hogy egyedül is el tudta látni a babát is, és a férjét is. Az öröklakást csak akkor kapták meg, mikor a kicsi Glória már féléves lett.

Ekkor sem mentek azonban simán a dolgok, mert Kari szülei disszidáltak nyugatra, otthagyva nem csak unokájukat, hanem másik három gyermeküket is, akik közül kettő kisebb Karinál, középiskolások. Nehéz időszak következett számukra. Gabi a legnagyobb maradta a kicsikkel a szülők lakásában, de a háziasszonyi teendők Glóriára hárultak. Szerencsére a két lakás közel volt egymáshoz — ugyanabban a lépcsőházban.

Két évig tartott ez az állapot. Ekkor jutottak a szülők olyan anyagi helyzetbe, hogy a két kicsit a Vöröskereszt segítségével kivitethette. Nem ment ez sem könnyen, mint semmi sem akkoriban. A „hivatal” el akarta venni a lakást, ha a gyerekek kimennek, hiába mondták, hogy Gabi ott marad. Jöttek a lakáskezelőségtől, és követelték, hogy adja át a lakást huszonnégy órán belül.  Aztán mégsem került sor az átadásról, mert Glória édesapja „ü” betűt szerzett. Azaz „üsmerőst”, egy tisztviselőt, akit meg lehetett vesztegetni, és eltűntette a kilakoltatási aktákat. Senki sem zaklatta őket soha többet. Talán kicsit könnyebb élet jutott most Kari és Glória számára.

Glóriát előléptették irodavezetőnek, s a férje is elhelyezkedett a készruhagyárban, mint műszaki ellenőr. Kicsi Glória is iskolás korba érett. Ment is volna minden a maga rendjén, ha nem helyeznek az irodába egy új könyvelőt. Kékszemű, feketehajú, deréktermetű férfiembert, aki beszélni is úgy tudott, akár ha a tárogató szólana.

Bizony az irodavezető Glória hamar megszédült ennyi gyönyörűségtől. Napról napra többet volt kénytelen „túlórázni”.

— Sok a munka, hó vége van — mondogatta otthon.

Kari eleinte hitte is, de hogy még tízedike táján is hó végi zárást emlegetett, már kezdet gyanússá lenni. Rá is kérdezett nagy bátran. S a válasz még őt is meglepte.

— Szórakozunk kicsit munka után! — dacoskodott Glória.

Szomorú lett ettől a szótól Kari, de hajnalig tartó beszélgetés után — mialatt sokat hivatkoztak kicsi gyermekük sorsára —, megegyeztek, hogy volt, ami volt, ezután másképpen lesz. Csakhogy a tüske ott maradt mindkettőjükben. Hiába hogy az asszony nem maradozott ki többet, hanem minden idejét az otthonának szentelte. Főzött, mosott, takarított nekikeseredve. Minden fölös energiáját a házimunkába ölte. Főként a takarítás, porszívózás kötötte le háborgó gondolatait. Ha mocorogni érezte magában a mehetnéket, csak vette elő a zakatoló masinát, s mire végzett a szobákkal, kiszellőzött az agya, s jól ki is fáradt.

Kari a munkahelyén keresett magának napról napra több elfoglaltságot. Valamilyen tanfolyamra is beiratkozott a gyárban, nyelvleckéket is vett egy tanár ismerősétől. Meg akart tanulni németül, hogy ha sikerül nekik is kimenni, ne álljon ott úgy, mint a Bálám szamara. Nem beszéltek róla, de mindketten tudták, hogy el kell menniük, ha rendbe akarják hozni az életüket. Itthon minden Glória „félrelépésére” emlékeztette.

Az asszony is menekült volna el a városból, mert hiába vetett véget a kapcsolatnak, minden kicsi porcikája tiltakozott a magára kényszertett hűség ellen.

Fogcsikorgatva összegyűjtötték a pénzt egy új élet indítására, más éghajlat alatt. Itthon nem vettek semmi újat, se háztartási dolgokat, se ruhaneműt, csak ami a mindennapi élethez elengedhetetlenül szükséges. „Majd kint megvesszük!” – volt az örökös megjegyzés. A hivatalok ellenben nem siették el a dolgot. Azzal kezdték, hogy bejelentették a rendőrségen a kivándorlási szándékukat, azok pedig hónapokig azzal hitegették őket, hogy nincs megfelelő nyomtatványuk. Amikor már volt nyomtatvány akkor olyan papírokat, igazolásokat kértek, amik beszerzése a lehetetlennel határos. Újabb hónapok teltek, mire minden iratot beszereztek, és végül beadhatták a tisztviselőnek, aki a hivatali ablak túlsó felén ült, és kellemetlen hangon még millió s egy kérdést tett fel. A rendőrség udvarán már reggel hatkor kezdtek gyülekezni az emberek, de a váróterembe csak kilenckor engedték be a felgyűlt tömeget. Minden rend felbomlott, mindenki gyurakodott, tülekedett, s bent lecövekelt a még bezárt ablakok előtt. De hát, még azt sem lehetett tudni, melyiket nyitják ki! Egyet aztán csak kinyitottak, s most odatódultak az emberek. Ez így ment, de végül ez is letelt, s jött a várakozás…

Számítottak rá, hogy évekbe telik, míg megkapják a kivándorlási engedélyt, és azt is tudták, milyen váratlan fordulatokat vehet az ügy. Példa rá a Glória kolleganője, aki majd tíz éve adta be a kérelmet, mert egy osztrák fiú megkérte a kezét, és ki szeretett volna menni hozzá. A fiú jövögetett, amint csak tudott, de a leány csak kétévenként kapott útlevelet. Időközben beleszeretett egy falujabeli fiatalemberbe és férjhez is ment hozzá. Gyerekük született és éppen a keresztelőre készülődtek, mikor a postás nagy lelkendezve hozta a nagy pecsétes borítékot, s benne az engedélyt egyenesen az államelnöktől, hogy hozzámehet az osztrák fiúhoz…

Mindezzel tisztában voltak, de ez nem könnyítette meg a dolgukat. A feszültség, a rejtett indulatok tovább munkáltak. Glória továbbra is veszettül takarított, mosott, porszívózott, és szidta kicsi Glóriát, miért nem tanul: „írjad a feladataidat!” — kiabált sokszor. Kari késő délutánig dolgozott, s mikor hazajött, leült a TV elé, vagy olvasott, esetleg leült a kislány mellé és segített a házi feladatait elvégezni, a leckét megmagyarázni. Csak ne kelljen Glóriával beszélnie. Ha szólt is valamit az, legtöbbször rövid tőmondat volt.

Kívülről kiegyensúlyozott, békés családnak látszottak — dolgos szülők, szorgalmas gyerek. Ahogy a nagykönyvben meg van írva!

Az éveket lassan morzsolta az idő, s javulás nem hogy mutatkozott volna, de egyre jobban elmérgesedett a láthatatlan kelevény. Válasz a kivándorlási kérelemre nem jött még öt év elteltével sem.

Kari a minap azzal állított haza, hogy ajánlatott kapott a cégétől, kiemelt munkára küldenék a fővárosba, s hogy ő azt el is fogadná.

— Menj, ha neked ennyit ér a családod! — dühösködött Glória.

Kari ezzel kifordult az ajtón, s meg sem állott a postáig, táviratot feladni. „Elfogadom” — ennyit írt a blankettára. Ez elég is lett ahhoz, hogy eldöntse a sorsát. Ezután a vasútállomásra vezetett az útja, ahol megvette a jegyeket a hajnali vonatra. S most meg itt poharazgat velünk.

 

No, ez elég volt mára ünneplésből, sógor! szólottam elszontyolodva, hisz mindkettőjüket szerettem, tiszteltem eddigi helytállásukért. Te meg, Kari, reggelig még meggondolhatod magad!

Á! legyintett, de láttam oda a jókedve.

 

 

22látogató,1mai

Szerző dr Bige Szabolcs- 638 írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.

14 Komment

  1. Kedves Szabolcs!
    Az élet mindég elénk sodor egy régi ismerőst és a legváratlanabb helyzetben. Az ember életében annyi embert ismer meg és annyival kerül kapcsolatba. Igen ám de soha nem tudhatjuk mikor sodorja elénk őket a véletlen. Ahogy irtad az eggyik komment válaszodban néha hasznosak is tudnak lenni az ilyen ismeretségek. Várom a folytatást/gondolom lesz/

  2. Marax kedves!
    Abban a régi szocialistának csúfolt világban ismeretséggel, kapcsolatokkal, mindent el lehetett intézni. Nekem például állandó lakhelyet kellett a községben bejelentenem, ahol dolgoztam, de rendőrrel jó barátságban voltam és nem firtatta a dolgot évtizedekig.
    A másik, az emberi viszonyok, azok nagyon kuszák. Sok megalkuvás, képmutatás, hazugság tarkítja, időnkénti fellángolásokkal, béküléssel…

  3. Nehéz helyzet, amikor egy számunkra ismert és szeretett pár különválik, hiszen a négy fal közé nem látunk,
    csak a kettőjükkel közösen megélt barátságot, veszteséget érzünk.
    Nekem az utolsó mondat ezt sugalta.
    Amit Attila felvet, az nagyon lényeges kérdés.
    Várom, hogy hogyan alakulnak a dolgok.

  4. “…hisz mindkettőjüket szerettem, tiszteltem eddigi helytállásukért.”
    ÃÂrod, Kedves Szabolcs.
    Belőlem nem vált ki tiszteletet, ha valódi megbocsájtás nélkül, inkább színpadi életet éltek…
    Természetesen nem tartom helyesnek ezt a “most akkor utánam a vízözön” viselkedést sem.
    Azt hiszem lehet gondolkozni – akár a saját házunk táján is… – nekem biztosan…

Hagyj üzenetet