Burokban kuporodva, szótlan néztelek,
s te a ködfalon keresztül súgtad…
– gyere, ne félj, lesz majd helyed a mennyben,
ha itt a földön egyszer idegenné száműznek –
És én hittel hittelek téged,
de lelkem az időnek odahajítottad,
az utánam lomhán kúszó életből
testem köré sűrű nehéz-álmokat fontál.
Hazudtál, és én mégis minden éjjel vártalak,
s te osonva, a mélyen ülő komor ég alatt,
mint az estben szétkúszó hűvös árnyalak
úgy jöttél, gyilkos-hangtalan.
Emlékszem szemeidre,
örvényekben zúgó medrében
vihart sikoltó tengerré
áradt szét a templomi csend.
Sírtalak szerelemben,
vigasztaltalak haldoklásban,
kérész létedért sajnáltalak,
és én így őriztelek meg magamnak
e hitbe fulladt holtreményben,
kifakult, sárgalapu imakönyvben.
Kezeim közt füzérré morzsoltam a csillagokat,
súgtam, mondtam, kiáltottam csak az enyém lehet
a szárnyaidra tűzött megváltó gondolat.
Névtelenné vetkőzött minden hozzád menekülésem,
s az én térdre roppant mozdulatlanságomban,
te voltál az oltalom, a kapaszkodó másik felem.
De elfordultál, s imáim kizuhantak tenyeredből,
örökre elvesztek ezen a vénné ráncolódott földön.
Mert csak magamnak álmodtalak,
te nem is akartál magadhoz emelni,
egy pulzáló pont voltál a végtelenben
mely az égből kiszakadva
lüktető, fénytelen röggé nőtt testemben.
Most a túlparton, a hasadó magasságban,
s mindenhol, ahol lábnyomod alá süllyed a föld
a világgal együtt haldokolsz Istenem,
míg a világ te érted küzd, de már nélkülem.
Mert én itt a lentek mélységeiben
idegenné száműztelek magamból,
de ne félj, a ködfalon át visszajutva
van még helyed ott a mennyben…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
