Természetemhez híven a hirtelen rámszakadó nagy szabadsággal nem tudtam mit kezdeni. Képtelen lettem volna átaludni a következő napot. Nagymosással, vasalással, hatalmas takarítással töltöttem ki az időt, míg le nem csengett bennem ez a felpörgetett, szellemi „készenléti állapot”.
Volt még dolgom, semmit nem akartam félbehagyva magam mögött hagyni, vagy magammal vinni gondnak, ha végleg hazamegyek, de fizikai munkára volt szükségem, hogy helyrebillenjek.
Elhúzkodtam a bútorokat, lemostam őket, felmostam, de ehhez mozgósítanom kellett másokat is. Egy kis betanuló gondozónőt kértem meg, hogy vizet behozzon, utána pasztázza fel a parkettát. Aztán délután Balla — látva, hogy van miben segítenie — szép fényesre kefélte. (Nem tudom, hogyan is képzeltem, hogy mindezt magam oldom meg…)
Mária néni és a gondozónők csak mosolyogtak rajtam.
— Ha elmész ez kinek fog eszébe jutni? — kérdezte Jutka néni.
— Mindig lesz valaki… Eléggé elhanyagoltuk mostanában. Kézzelfogható, látható eredmény nélkül nem tudok jól pihenni és az alaposan, frissen kitakarított szoba olyan megnyugtató… — mentegettem magam.
A tisztaságillatú szobában — ellustulva a jóleső lelki és testi fáradtságtól — gondoltam át először, hogy mi minden után tettem pontot és mit kell még elintéznem a közeljövőben.
Amikor bementem hozzá beszámolni a vizsgámról, Domi néni így nyugtatott meg:
— Az új tanév kezdetéig itt helyed van. Ha szükséged lesz rá, tovább is. — Megölelt és folytatta: — Sok harc van mögöttünk, de a te eseted sok tekintetben precedens lett.
Ő is harcról beszélt…
~~
Június huszonnyolcadikán ballagott a régi csapat. Felvettük a kis érettségi blúzunkat, megható beszédeket hallgattunk, bejártuk az épületet, aztán egy hangulatos vacsora után énekeltünk, történéseket idéztünk fel, hol nevettünk, hol elérzékenyedtünk.
A háttérben ott húzódott ennek az ünnepi hangulatnak a fonákja is. Amikor Domi néni beszédében ahhoz, az előre kiszámíthatóan várható mondathoz ért: „…most, hogy kimentek a nagybetűs ÉLET-be…” — (hű, de utáltuk ezt hallani!) — voltak lázadó hangadók, akiket „illett” követni. Sőt a követők el is hitték akkor, hogy ez egy elnyomó intézmény. Hogy ennél semmi sem lehetett volna rosszabb. Hát ők fitymáló arckifejezéssel ültek ott.
~Szó, mi szó, fő kifogásunk az ellen ágált, ha gyerekként kezeltek. Palcsi szerint az talán rendjén való, ha nőnapon virágot kapunk, de kicsit idegesítő, hogy gyereknapon meg csokit! Lebegünk a semmiben? Akkor meg miért ez az erős irányítás?
Igen. Szigorú és korlátozó volt a rendszer, ami ellen lázadoztunk, néha még dühödten is. A szabályok mindig szükséges rosszak, mégsem haszontalan formaságnak bizonyulnak. Ha megpróbáljuk magunkat kívülről szemügyre venni, rögtön kiderül. Azt egyikünk sem ismerte el szívesen, hogy a benti évek alatt megtanultunk addig ismeretlen, fontos fogalmakat. Elfogadtuk egymást és így jobban el tudtuk helyezni önmagunkat. Aki addig írni sem tudott, az itt megtanult, és akinek addig anyuka kimosta a fehérneműjét, az rájött az önálló megoldások örömére. Aki addig csak elvárt, már adni is tudott… Persze, kivételek mindig vannak.
Az ellenérzéseink a megoldhatatlan hátrányainkból születtek és tulajdonképpen csak alanyra találtak a bűnbakként megszemélyesített intézményben. Igazából kellett valaki, akit okolni lehetett a szétesni kész sorsainkért, ami nekünk az igazi rabtartónk. Továbbra is a megoldások peremén lavíroztunk.
Kikerülve onnét aztán hamar rá kellett jönnünk a benti — néha túlzó — rendszer, alapjában vett helyességéről. Az a bizonyos „kinti” élet nemritkán könyörtelen, sőt kegyetlen, amire felkészülni nem is lehet eléggé!
Én mindenesetre azokhoz tartoztam, akik akkor meghatottan boldogok voltak. Nem hagytak magamra egyből —, mint ahogy oly sok más lányt eddig —, a kórházi beutalómtól a kártérítési peremig még mindig a gondozottjuknak tekintve intézkedtek. Nem löktek ki, hogy „képzése befejeződött”. Lehetett volna ezért mások miatt egy kis furdalás a lelkemben? Csak hálás lehettem, nem akartam azon gondolkodni, amit nem értettem… Nem mindenki érezhetett úgy, mint én. Voltak tanácstalanul várakozók is köztünk, sőt kilátástalanok is. Mégis egyformán az életünk egy fejezetét zártuk. Végülis valamit teljesítettünk abból, amiért ide jöttünk. Tudtuk: a folytatás kinek—kinek különböző, de az eddigihez és egymáséhoz képest más lesz mindnyájunknak.~
Az ünnepség után átöltöztünk és késői tíz óráig a kertben sütöttük a szalonnát, bolondoztunk, énekeltünk. Minden résztvevő kitűnően szórakoztatott és szórakozott.
Bednay Dezső bácsi is elemében volt. Ismertük a humorát, néhány kirándulást már megszínezett vele. Meghívták, nem csak a részvételéért, a segítségére is szükségünk volt a sofőr mellé. Ő ezt tudta, jött is mindig szívesen. Ketten könnyedén emelték fel a lányokat a buszba. Legtöbbször még énekelt is velünk.
— Verset is szabad előadni? — kérdezte a ballagási tábortűznél.
Előre tapsoltunk és elcsendesülve, kíváncsian figyeltünk rá. Felállt, meghajolt:
— Edgar Allan Poe: A sóhaj. — Egy hatalmasat sóhajtott, újra meghajolt és leült. Először várakozóan tátottuk a szánkat, később tört ki a nevetés és a taps.
Napokig nem tudtunk megszabadulni a tábortűz okozta, szinte lemoshatatlan füstszagunktól, de nem bántuk. A szabadság és a boldogság illúziója mindent megért!
~~
Július negyedikén Visegrád-Lepence kirándulásra vittek bennünket, a végzősöket. Igazi, nomád táborozást rendeztünk, minden „közmű” nélkül. Ezért délutánra kezdtük magunkat kicsit kényelmetlenül érezni. Domi néni is velünk volt.
— Lányok, itt a közelben van egy szociális otthon, illemhellyel felszerelve, természetesen. Meg kellene látogatni őket. Ki jön velem? — jutott eszébe kora délután és kacsintott mellé.
Néhányan jelentkeztünk, akik normális vécére akartunk menni és elgyalogoltunk Gallai kocsiját tolva.
Párholdas területen nagy, földszintes épületben éltek ott szellemi-fogyatékos fiatalok. Nyári szünet volt, kevesen lézengtek az udvaron, kertben és itt-ott. Az épület minden ablakát csíkosra fújták bogárirtóval, mégis rengeteg légy szállt fel a konyha és az ebédlő fényesre kopott, sötét mozaikjáról. Orrfacsaró fertőtlenítőszag fogadott a WC-k előterében. Mindenhol a nagy igyekezet nyomait láttuk, hogy valahogy megfeleljenek a higiénia követelményeinek. Miért hatott ránk mégis nyomasztóan minden? Pedig nagyon kedvesen is fogadtak, még üdítővel is kínáltak minket. Körbeültünk kint a falusias udvaron egy asztalt és közvetlenül elbeszélgettünk.
Visszafelé ballagva megtárgyaltuk tapasztalatainkat. Domi néni nem is titkolta, miért akart oda vinni minket.
— Mit gondoltok erről az otthonról?
— Hogy nem szívesen lennék itt — nevetett Gallai kínosan.
— Én sem, én sem — visszhangoztuk fintorogva.
— Akkor nem tévedtem. Pedig elismerést érdemelnek. Akik itt élnek, részben önellátóvá tették az intézetüket. Gazdálkodnak. Enyhén értelmi fogyatékosakkal. Az országban, többségben vannak az ilyen szegényes intézmények. Mi még egész jól állunk, mégis elégedetlen vagyok, mint ti is. De ugye büdös kölykök, nem cserélnétek? — nevetett ránk szeretettel.
Igen. Ez is nézőpont függvénye… Igazából tudtuk mi, hogyha nem is a paradicsom a Marczi, de a célnak jól megfelel! A semmiből indult és a fejlődése folyamatos, ha nem is mennek simán a dolgok!
~~
Kaptam gépkocsit az órás szerszámok leadására és megkaptam az engedélyt, hogy az augusztus másodikára szóló kórházi beutalásomig hazautazhatom úgy, mint a többi lány. Azonban mielőtt elmegyek, még vár rám egy feladat — közölte Domi néni.
Knoll István filmrendező járt az intézetben. Minden kétszázadik címmel filmet készít a Heine-Medin-esekről. Néma szereplőket keresett. Ehhez egyiknek engem javasoltak, és még talán Domán Annát. Nem lesz más dolgom, csak július tizedikén elmenni a filmesekkel, majd ők elmondják, mit kell tennem.
Ez a kilátás jól megijesztett, de feleslegesen izgultam. Egy szikár termetű középkorú, kedves ember jött két fiatal operatőrrel. Csodálkoztam, amiért nem filmes kocsival, hanem méregdrága taxival vittek ide-oda a városban. Udvariasan kérdezgette, hogy hogyan közlekedem, járok-e villamossal, és elmagyarázta, hogy mit szeretne felvenni velem.
Járkáltattak a Margit hídon, a város több pontján, de ezeket később nem használták fel. A legnagyobb forgalomban kellett egy villamos előtt átmennem és mindössze ez látható a filmen. Több alkalommal ismételtük a fel-lelépéseket a járdákon, helyszíneket váltogattunk.
A rengeteg taxiszámlán járt az eszem! Arra nem is gondoltam egy ideig, mit is jelent majd az, amin itt most dolgozunk!
Aztán a film kezdő képsorát elmesélte Knoll István:
— Egy lakóház lépcsőházban visszhangzó zsivajjal gyerekcsapat rohan le. Az őket követő mély csendben labda pattog fokról—fokra utánuk. Újabb nagy csend, amit ütemes, szintén visszhangzó csattogás követ, csikorgás hallatszik és egyszercsak a felső lépcsőfokon megjelenik előbb egy járógép, aztán a magányos kisfiúra svenkel a felvevő, aki azt viseli. Lassan egyengeti lefelé nehézkes lépteit.
Kicsit lúdbőrös lettem az elképzelt, jelképesen szembeállított két képsor találó kontrasztjától, érteni kezdtem a célját.
Közben érdeklődéssel kérdezett a tanulásomról és a terveimről.
— Nem lehetetlen, hogy megkeresem, ha otthon beindul a munkája. Érdekes szakmát választott.
Búcsúzáskor egy nagy, 100 éves a Csokoládégyár feliratú, jubileumi doboz bon-bont kaptam Knoll István köszönő kézszorítása mellé.
~Ebben a dobozban őriztem eddig a leveleimet, ami ennek a munkámnak alapja. Soha nem találkoztunk többé!
A filmet azóta egyszer sikerült megnéznem! A következő évben, az ozorai moziban láttam véletlenül, az ”Egri Csillagok” előtti kísérőfilmként. A labda pattogásakor kaptam fel a fejemet, hogy „ez az én filmem”.
Knoll István később az MTV Ablak c. műsorában elindított egy Életet az Éveknek c. nyugdíjas rovatot, ami manapság már — mint műsor — nincs, de országos mozgalommá terebélyesedett, érdekvédelmi szövetséggé nőtte ki magát.~
Maradt két napom a forgatás után. Megjavítottam még néhány órát, napoztam Budaival a kertben, és július tizenkettedikén hazautaztam kicsit nyaralni. Otthon érezhetően minden rám várt, apu festette a nagypapától megörökölt órás berendezést, kicsomagolatlan dobozok közt. Bár nem mondta ki senki, mégis nagyon ránk fért a majdani keresetem. A ház is jócskán megérett a tatarozásra, szüleim pedig elfáradtak a garasoskodásban. Két olyan hét következett, amiben minden este hígítóval kezdtük a mosakodást. A helyembe hozott darabokat gitteltem, alapoztam, csiszoltam, mázoltam én is, könyökig festékesen.
Apu a vizsgálatokon végre „gyógyult” minősítést kapott, alig várta, hogy szerződést köthessen a KTSz-szel, mint gebines a nyugdíj mellett.
Huszonkilencedikén Olgiék jöttek látogatóba és felajánlották, hogy Tibi felvisz Pestre, ha előbb elmegyek megnézni a szép, új házukat. Apuval és velem szemügyre vette a matuzsálem korú munkaasztalt, elmondtuk, hogyan szándékozunk alakítani rajta. Azonnal felajánlotta, hogy az elpattanó alkatrészek felfogására szolgáló keretnek „plexiüveget” és a munkafelületre műanyag borítást be fogja szerezni.
Míg ők elmentek a rokonaikhoz össze is készülődtem, és velük autóztam Fehérvárra. A házuk valóban nagyon szép. Harmincadikáig kényeztettek, akkor visszavittek az intézetbe, ahol kongott minden az ürességtől és mintha idegenbe érkeztem volna. Ijedten tapasztaltam, hogy egy akkor érkezett új lány ül Icu ágyán. Palcsi és Csók Mari már hazament nyaralni, Balla is csomagolt.
— Budait felzsuppolták a II. emeletre, ahol a dolgozni járók laknak — magyarázta Gallai, aki másodikán készült hazamenni. — Szegény, a sok lépcsőzéstől már teljesen ki van borulva.
— Mária néni ezt nem is tudja, és szabin lesz augusztus huszonkettedikéig — sírta a fülembe este fáradtan Icu. — Bár visszaköltöztetne ide, arra a kis időre!
Addig nem volt mit tenni, kihez fordulni!
Malvintól kaptam egy javítani való órát és üzenetet a műhelyből, hogy Burkus Lajos beszélni szeretne velem, értesítsük, hol talál meg majd a kórházban… Az órát megjavítottam, összeszedtem, amire szükségem lehet bent, és augusztus másodikán bevonultam a Honvéd Kórház Plasztikai Sebészetének II. emelet 215—ös szobájába. Gondozónő kísért és intézkedett helyettem a felvételi irodán.
A főnővér is őrmester ott, (ezt először viccesnek találtam) az orvosok mind katonatisztek. Ezredes, alezredes, satöbbi. Akár egy kaszárnya! Azonnal lapokat írtam Lajos bácsinak, Klári unokahúgomnak és Juditnak. Ők azonban előbb rám találtak, mint rájuk a lapjaim.
Kivizsgálás után nyolcadikára tűzték ki a műtétet, de előtte nap Lajos bácsi látogatott meg. Elegáns volt, mint mindig és roppant kedves. Őszintén örültem neki, pedig nem sejtettem, hogy még pénzt is hozott. Mindenesetre azt becsültem legtöbbre, hogy nem bízta rá senkire, hanem ő maga hozta.
— Besorozták, Arankám? — viccelt és csodálkozva vette tudomásul, hogy a félelem árnyékát sem tudja felfedezni rajtam a másnapi műtét miatt. Eszébe jutott még néhány jó tanács, címek, ahonnét anyagot, tisztítószert beszerezhetek. Száznyolcvan forint ösztöndíjat és kétszáz forint jutalmat adott át, és lelkemre kötötte, hogyha nem tudok valamit megoldani, őt keressem meg. Ha Pesten járok, ha nem okoz nehézséget, menjek ki a műhelybe. (Sokáig meg is tettem.)
Az épp érkező Árpiékkal is összetalálkozott, addig nem ismerték egymást. Nagyot néztek, mert soha nem mondtam, hogy Lajos bácsi nem is annyira „bácsi”.
Amikor elmentek a látogatók, körülfogtak a szobatársak, hogy ki volt ő…
A műtéttől nem féltem az igaz, de aggasztott, hogy a konzílium sem tudta eldönteni az elváltozás okát. Akár rosszindulatú is lehetett volna. Megnyugtattak, de attól még megkínoztak vele, a műtét után több mint egy hónapig nem engedhettek ki a kórházból. Az adjunktus elrendelte, hogy feküdjek, jegeljem a műtéti területet, míg a tovafutót fájdalom nélkül ki nem tudják húzni a varratok alól. Takács doktor rögtön ezután kiküldött járkálni. Amíg instrukcióik közös nevezőre jutottak én bölcsen beosztottam: Megpróbáltam járkálni a legyengült erőmmel, aztán lefeküdtem jegelni, amitől egy kicsit mindig felfáztam…
Judit húslevesei és Klári frissen sütött húsai, a sok behordott gyümölcs erősítettek. A vázámból soha nem fogyott ki a virág. Futár hozott egy gyönyörű csokrot, amit ismét magántanár barátnőm küldött. Icu és Panni szorgalmasan jártak be hozzám, és egy látogatás alkalmával kilencen váltották egymást az ágyamnál, Árpiék, rokonok és a lányok. Klári azt mesélte, hogy anyja, Mariska néni és kislánya, Jutka megint Ozorán nyaral.
Mindent úgy terveztünk, hogy búcsúkor rég otthon leszek én is. Nem úgy alakult. Abba nem egyeztem bele, hogy miattam az eljegyzést is elhalasszák, és minden felboruljon. Árpi a jegygyűrűjüket behozta megmutatni.
— Azt akartuk, hogy te lássd először, a többiek majd csak az eljegyzésen.
Augusztus huszadikára együtt leutaztak, ünnepélyesen eljegyezték egymást a négy szülő előtt.
~~
Amikor szeptember hetedikén végre visszamehettem az intézetbe, Icu a régi helyén lakott ismét, Mária néni megmentette az emeletre mászástól. Én is örültem, hogy ismét dolgozott, mert vele megírtunk egy csomó levelet, kérelmet. Szeptember tizenegyedikén kellett a szakmunkás levelemért menni, a kártérítési tárgyalás pedig tizenkettedikére esett. Utána kontroll a Honvéd Kórházban, ahol közölték, ez egy nyirokér keringési elégtelenség, nem lehet végleges gyógyulásra számítani a renyhe izmok miatt, de remélhetőleg nyolc—tíz évig nem lesz gondom vele. Addig nem is volt…
Akkor a túl sok közeli problémám ezt a — távoli, tíz év múlva — fenyegető bajt a lista végére szorította. Nem akartam vele tovább foglalkozni. Szombat—vasárnap a csomagolás, hétfőn az intézeti ruhák leadása és búcsúzás mindenkitől, aki ott dolgozott, társaimtól és az egész háztól, az öt évtől!
Szidutól kaptam emlékül egy fából faragott Belphegor ihletésű fejet, szokásos szégyenlős mosolyával adta át, és sietve távozott, hogy ne kelljen sokáig tartania magát… Elérzékenyedett. Szobám faláról néz rám a kis torzó, őrzöm ma is, mint Szidu Szika emlékét.
Apu felutazott értem és mielőtt összeszedte a csomagjaimat elment a meglepetésért: a műszerésznél megrendelt szerkezetmosógépért, amit Lajos bácsi javasolt.
Én pedig még egyszer bekopogtam Domi nénihez, leköszönő levelemmel, amit át kellett adnom:
„Állami Szociális Otthon, Bp. II. ker. Marcibányi tér 3.
T. Domokos Gézáné intézetvezető!
1963. szept. 1-jén jöttem az Intézetbe. Itt végeztem el a gimnázium utolsó osztályát és leérettségiztem. Ezután órás szakmunkás képesítést nyertem a Fővárosi Óra-és Ékszeripari Vállalat tanműhelyében, ahová az intézet kocsija szállított két éven keresztül, naponta.
Ezúton szeretném megköszönni, hogy ily módon lehetővé tették számomra a tanulást és a számtalan kórházi kezelést, melyekre időközben rászorultam.
Egyben kérem intézeti gondozásom megszüntetését folyó hó 16-ától.
Otthonomba visszatérve, mint órás fogom megkeresni a kenyeremet — miután a helyi, járási Iparügyi Osztálytól megkapom a működési engedélyt.
Ehhez kérem tisztelettel az Intézet javaslatát.
Az intézeti ruhákat köszönettel visszaadom.
Ismételten köszönöm a segítséget és támogatást!
Bp. 1968. szept. 12. Tisztelettel: Pápay Aranka”
— Azt tudod ugye, hogy ránk minden bajodban számíthatsz? Mondd, mikor szerel le az öcséd?
— Talán októberben. Az esküvőt jövő májusra tervezik. Apu pedig egy hónapja újra fehér köpenyben dolgozik! — Ekkor már folytak a könnyeim, pedig azt hittem, nem is sírok…
— Pápayéknál kisütött a nap! — ölelt magához Domi néni, az ő szemei is párásak lettek, kezembe nyomta az ajánlását, kikísért és aputól is szeretettel búcsúzott.
Domi néni „elbocsátó szép üzenete”:
„Ügyiratszám: 727-2/1968.
Pápay Aranka Ozora, Hunyadi u. 5
Kívánságára igazolom, hogy Ön Otthonunkban 1963 -tól, f. év szept. 16-ig volt gondozott.
Ez alatt az idő alatt magatartása példamutató, szorgalma kiváló volt. Mindig, mindenben segített társainak. Szakmai munkájában is igyekezett a lehető legjobb eredményt elérni, amit szakoktatói igen sok dicsérete bizonyít a legjobban.
Mivel Budapesten sem lakást, sem működési engedélyt nem kaphat, a legmegfelelőbb az a megoldás, hogy szüleihez visszamegy, és ott dolgozik.
Fentiek ismeretében a magam részéről a legmelegebben ajánlom, hogy az órás szakmában Ozorán működési engedélyt kapjon.
Nagyon remélem, hogy a munkában a jövőben is megállja a helyét és a legjobb eredményeket éri majd el.
Bp. 1968. szept. 16. Domokos Gézáné
Intézetvezető”
Soha többé nem láthattam őt!
~~
Egy hosszantartó, verejtékes álomnak tűnt a mögöttem hagyott öt év, amikor a vonat a régi, kedves helyszínre, de az új életem kezdetéhez vitt.
Elhoztam magammal az emlékké váló arcokat, amik éppúgy örökké velem maradnak, mint a hozzájuk tartozó, valóságos személyek, sorsok, és a sok, engem segítő, példás emberség.
A nagy gondolkodók szerint „rajtunk áll, hogy milyen lesz a sorsunk”.
Hmm. Kijelölt korlátok közt, bilincsbe verve azért ez egy árnyalattal bonyolultabb feladat.
Nagy szavak, de nekünk súlyos igazság az, hogy „a feladatok azért vannak, hogy legyőzzük őket”. Azt kellett ott az intézetben megtanulnunk, hogy legyen majd elég erőnk ehhez. A fegyelem kemény, de jó edző-iskola volt.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: Adminguru
