Összefércelt sorsok – 20.

Beborul az ég!

 

 

 

Egyszerre voltam elcsigázott és reménykedő. Feszült bennem valami izgalom, aminek nem tudtam nevet adni, hát az ismét előállt új helyzetre fogtam…

A közelítő téltől való félelmemet csak fokozta, hogy a felszállásra jól bevált új 63-as csukós villamos helyett a régit állították vissza — amire alig bírtam felszállni! 

Hogyan létezik, hogy mégis reménykedtem?

Bizony az agyoncsaphatatlan optimizmusomat az egyre ígéretesebbnek bizonyuló szakma, a benne rejlő lehetőséggel és az otthonos — a már-már elviselhetetlenül zsúfolt nagy háló helyett tanulást, pihenést biztosító — új kicsi szobánk táplálta.  

Szépen berendezkedtünk. Engedélyt kértünk, hogy az ágyakhoz falvédőket, díszpárnákat, ablakra drapériákat és asztalterítőt hímezhessünk. A megbeszélésen nem minden szoba lakói örültek az ötletnek. A nevelők — így újabb feladatot találva a leányzóknak — annál jobban szorgalmazták. Megbízást kaptam, hogy Pincehelyen drukkoltassam az anyagokat — szobánként különböző, de — népi motívumokkal. 

Ágytakaróknak is a hímzések alapjával egyforma nyersvásznat vásárolt az intézet, a varrodások vették a mértéket, be is szegték, mi pedig hímezni kezdtünk változó lelkesedéssel. 

Intézetünk az átszervezés miatt egy még nagyobb megzavart hangyabolyhoz volt hasonlatos, de a kis szobákban mi már sokkal nyugodtabb légkörben tanulhattunk. Az első hét végén kényelmesen és nagy élvezettel el is készítettem az első szép szakrajzomat.

Kezdtem barátkozni a 6-os villamossal. Megállójához nem a Moszkva-, hanem a Széna-térre kellett kigyalogolnom. A felszállás változatlanul keményen megdolgoztatott, de már kísérő nélkül is meg tudtam oldani az utat oda-vissza. Azon mozgó kalauz utazott, aki rám is látott, és nem kellett a jegyváltás miatt a járműben hátra gyalogolnom. Ez is megoldódni látszott.

Hittem a jövőmben és önmagamban. Nekem kevés is elég az új életreményre-lobbanáshoz, de az a kevés nagyon fontos! 

Október huszonkilencedikére eltávozást kértünk. Úgy beszéltük meg Kránitz-cal, hogy egy hétvégét otthon töltünk még a tél beállta előtt. Ezt sietve meg is írtuk haza. Útiköltségre valót mindig sikerült „kigazdálkodnom”.

A spórolt pénzemet számolgattam. Kétszáz forintnál alig volt több, pedig esőkabátra és melegebb szövetnadrágra is szükségem lett volna. A lányok emlékeztettek, hogy Mária néni javasolta az Alkalmi Áruházat. Ott kellene megnézni és — kis szerencsével — kevesebb pénzből tudunk vásárolni. Menjünk együtt!  

Jó ötletnek bizonyult, mert az üzletben látott pantallót háromszázhatvan forintért nem tudtam volna megvenni. Az alkalmiban szép szövetből készült fekete nadrágot ajánlott az eladó kettőszáztízről százhuszonhatra leárazva. Sőt a következő hétre esőkabátot és finom szövetanyagot is vártak, harminc-negyven százalékos árengedménnyel. Boldogan vittük haza az olcsón vett holmikat. Még maradt is pénzem. 

— November elején visszajövünk! — ígértük az eladónőnek és magunknak.

Aztán október huszonhetedikén hajnalban — úgy, mint máskor — elindultam a Széna-térre.

Barátságtalan, zord idő volt. Az a bizonyos csontig hatoló köd átjárt, a ballonkabátom nyirkosan árasztotta befelé a hideget, amit magába szívott.

Kezeim rádermedtek a botokra.

A villamos hamar jött, középső, dupla ajtaja az orrom előtt állt meg, jobbra fenn a kalauz hátát láttam, amikor a felém nyúló kezeket botjaimmal és a kis táskámmal foglaltam le és jó hangosan — a kalauz fülének szánva — mondtam a szokásos szöveget:

— Köszönöm, inkább egyedül… inkább a botokat… —, de alighogy jól megmarkoltam a kapaszkodót, már láttam a félig háttal álló kalauz mozdulatát és ijedten az azonnal felhangzó hosszú berregést, az ajtók pedig elindultak a kezeim felé. Azt már nem engedhettem el, hát görcsösen fogództam. A szerelvény mozdult, mire a talajhoz nőtt lábaim kimentek alólam, mindkét kezem a küszöbig csúszott le.

— Jaj, neee!! Várjanaaak!! — … de a villamos gyorsul. Már húz, vonszol magával! Artikulátlan hangokat hallok, mintha az enyém is köztük lenne … a talpamtól a csípőmig géppuska ver … az agyamig érzem … el kellene engednem … a fejem nagyot koppan… — Filmszakadás…

Aztán felém szaladó emberek, egyiknek a két botom és a fehér táskám lebeg a kezében.

Távolabb, mögöttük áll a ködbevesző sárga szerelvény … a számban fémes íz … fölém hajol a sok arc …

— Ne bántsanak! … Ne, ne nyúljanak hozzám! … Egy kicsit pihenni szeretnék! — könyörögtem.

— Itt nem maradhat!

— Mindjárt jönnek a mentők…

— Addig vigyük ki a padra — hallottam össze-vissza. 

Iszonyatos villámokhoz hasonló mozdítások következtek, soha véget nem érő sorban. Legalább hatan, kétszer hatféleképpen lépkedtek velem. A pad széléhez támasztottak, lábaim két idegen tárgyként meredtek kétfelé. Két kezemmel a deszkát markolva magam mellett arra gondoltam, hogy ez csak álom lehet, olyan nyirkos és piszkos minden. Jó lenne már felébredni!

Zsongó kábulatban néztem körül:

„Az utcai óra hatot mutat… El fogok késni!”

Ha nem mozdultam, nem éreztem már sem fájdalmat, sem hideget, mégis remegtem. Jött a helyszínelő rendőr, felírta az adataimat, de a számból egy idegen hang arra kérte, ne keltsünk pánikot. Értetlenül nézett és megkérdezte, akarok-e eljárást indítani. 

— Jaj dehogy! — rémültem meg és remegő szám nem akart becsukódni.

… A szirénázó mentőben az jutott eszembe, nem kellene ekkora felhajtás, mert akkor nem tudom ezt eltitkolni. (Nem tudom miért akartam titokban tartani, tudat alatt biztosan az újabb „kudarcomat” éreztem már magam is túl soknak!)

Az agyamban lázas, kínzó gondolatok:

„Márpedig sem a műhelyben, sem az intézetben, sem a családomnak nem szabad megtudni, mi ért. Na, jó, legfeljebb az intézetbe jelenthetik… ők elintézik a többit…

… Ha pénteken egyedül nem is, talán azért szombaton Árpival utazhatom … de még vele is hogyan szállok fel a vonatra, ha ez így fog fájni!? … Nekem minden nagy elesés soká jött rendbe.”

Ész nélkül kergetőztek a gondolataim, míg a mentő úgy dobált, mintha egy használat előtt összerázandó, több komponensű anyag lennék.

Az ügyeletes kórház, a SORS kegyelméből a Koltói Anna Klinika volt, de azon a hajnalon a HÉV derékon talált egy, a síneken át nem jutott autóbuszt. Az ambulancia, korunk tévé sorozatának, a „Vészhelyzet”-nek magyar változatát mutatta azon a napon. Minden zugban súlyos sebesültek, szörnyű zűrzavar!

… Áttesznek, majdnem elájulok … nagyon fázom! … Úgy vágják le rólam a fehérneműt, amit — ekkor látom — fordítva vettem magamra reggel a sötétben. Szerencse? No, ez nem annak látszik!   

Röntgen! — Jól hallok? — Mi tört el? — Nem erre válaszolnak, vagy meg sem kérdeztem? 

Rögzítő rácsra kötöznek, a mozdítást csak fogcsikorgatva lehet bírni… Vagy úgy sem?

A várakozás alatt kiráz a hideg. Útjukban vagyok, valaki itt is fölém hajol, mintha figyelne.

— Felvisszük az osztályra — szól oda távolabbról egy fehérköpenyes:

— Viheted, darabos combnyak, ne rázd!

Mi? … Nem értek semmit.

A kórteremben egy leírhatatlan átemelés után puha, meleg ágy!  … Végre!!

… Suhogó, keményített kék ruha, fehér porcelán kötény, fityula … megsimogat, megszúr … valamit kérdez… 

— Ágytál? … Jaj ne, ne mozdítsanak! Még egy kicsit hadd pihenjek! Aludni! … Aludni akarok! … Most végre olyan jó… az ágy puha száraz ölelésében!

˜˜

Az intézetben hat óra öt perckor csöng a telefon. Malvinka álmosan hallóz és lecsapja. Káromkodik. Újra csöng, újra felveszi, belekiabálja, hogy:

— Ilyen korán? Innét senki! Ne szórakozzanak! — újra lecsapja. Amikor harmadszor is csöng, már elgondolkodik, de az ő kérdéseit meg nem értik. Újra és újra felnőttet kérnek a telefonhoz.

A beérkező adminisztrátor lány kérdezi a dühös „főportást”:

— Mi a baj, Malvin? 

— Egy hülye szórakozik velem, hogy hívjak a telefonhoz felnőttet, mert tőlünk egy lányt baleset ért. Hiába mondom, hogy ilyenkor még nem megy el innét senki! 

A lány átveszi a telefont és felírja, hogy egy intézeti, fekete hajú lányt baleset ért. A nevét nem kérdezi, nem jegyzi fel, hisz ez az egész úgysem lehet… nem vonatkozhat ránk.

A fél nyolcra érkező Mária néni azonnal tudja, kiről van szó.

— Míg te alszol, Pápay Aranka minden nap elmegy hat előtt — fordul a döbbent Malvinhoz.

A mentőket hívja.

Országos Traumatológiai Intézetbe? Köszönöm. 

— Az a hülye rendőr — dohog Malvinka, mert gyereknek hitték (ő meg az egészet egy rossz tréfának).

Aztán figyel: Mária néni tovább telefonál: Koltói Baleseti Osztály, aztán Ganz Mávag Személyzeti Osztály, Pápay Árpád. Végül tanműhely…

Fél órán belül minden érintett tudja, hogy valami történt velem.

 

˜˜

Arra ébredek, hogy Árpi simítja hátra az égnek meredő borzas hajamat, amiből potyog az, amit a Széna-téren feltöröltem.

Alkonyodik. Az ágyam végére terített hálóingemről kérdezem, hogy ő hozta-e be. 

— Míg aludtál itt voltak a lányok. Hoztak néhány fontos dolgot… — mutat az éjjeliszekrényen sorakozó fogmosó és pipere készletre, bögrére, írószerre, olvasnivalóra.

— Jé! Te hogy kerülsz ide? — döbbenek rá. — És ők honnét tudták? 

A csodálkozásom is bágyadt. Már minden mozdulat, minden porcikám fáj.

A nővérkét kérem.

˜˜

Huszonkilencedikén Árpi a délelőtti busszal érkezett haza, hogy megelőzze az állomásra — elébünk — délután készülő aput.

Ahogy a kertajtónál megállt, anyu rohant elé már félúton elsírva magát: 

— Mi történt Arival!?  — jajdult.

— Miért gondolod, hogy történt? — nézett döbbenten az öcsém. — Menjünk be, elmondom…

Persze, hogy azonnal utazni akartak, de Árpi jobbnak látta, ha így nem látnak, mert vannak ijesztő horzsolásaim. Aput nem lehetett lebeszélni, de ketten finoman meggyőzték anyut, hogy engem fárasztana még a sok látogató. 

˜˜

Másnap a vizit kicsit késett, mert a HÉV-baleset súlyos sérültjeivel voltak elfoglalva. Aztán amikor az én ágyamat állta körbe a sok fehérköpenyes, számomra is megvilágosodott, hogy dehogyis fogok én egyhamar hazautazni Ozorára! 

Combnyaktörésem van, amit gipsszel kell majd rögzíteni, de először a sérüléseimnek, zúzódásaimnak gyógyulniuk kell. Addig a feldagadt, elszíneződött lábamat úgynevezett „kutyaszánon” magasra polcolva kell pihentetnem. Szükség lenne valamennyi régi zárójelentésemre, mert a röntgen rendkívüli előző beavatkozásokat is mutat.

Elmondom, hogy végeztek rajtam korrekciós műtéteket, az utolsókat épp’ ebben a kórházban. Az orvosok arcáról is a meglepetést olvashatom. Az archívum őrzi a leleteimet… Hallhatom Peer professzor úr nevét és munkásságát nagy tisztelettel emlegetni. 

A fent említett isteni csoda, hogy épp’ ide hozott a mentő! A nagy bajom mellett akad hát apró, de használható szerencsém is.

 Rövid idő múlva az összes leletem a főorvos asztalán landolt. Minden lehetséges beavatkozásukról érthető magyarázattal avattak be. A konzultációk után elmondták, nem fogják felnyitni a darabosra tört csípőmet. A törések az egész merevítésre kiterjedtek, még a medencecsontra is.

— Szegecselni nem lehetne, legfeljebb láncra fűzni — teszi meleg tenyerét a karomra az osztályos orvos. — Röntgen alatt fogjuk az eredeti beállításnak megfelelően, sőt újabb korrekcióval még jobb pozícióba visszarögzíteni, aztán legalább nyolc-tíz hétre begipszelni. 

Ami a pihentetést illeti, hát arról nem sok jót mesélhetek. Kicsit gyógyultak a zúzódásaim, leapadt a nagy püffedés, de a november elsejei gipszelésig minden mozdulat, mozdítás nagy és még nagyobb kínokkal járt. Üvegcserepeket éreztem magamban! 

Így a mosdatással és természetes szükségletekkel járó érzéseimet meg se kísérelem ecsetelni. 

Harmincegyedikén a szüleim és Árpi álltak meg az ágyamnál. Nem sokáig titkolhatták, hogy hálát kell adnunk az Istennek, hogy én legalább élek. A család egyik legkedvesebb unokaöccse, az épp huszonnégy éves Zolika (aki Szidut is hazavitte motoron) áldozata lett egy másik balesetnek. Halálos áramütés érte a munkahelyén. Fájdalmas gyászunk sokkal nagyobb volt annál, hogy ezt elhallgathatták volna előttem. Eszembe jutottak a nyarak, amiket nálunk töltött, de az is, amikor tervezgette Zoli — motorbicikliztetés kapcsán —, hogy összefabrikál majd nekem egy jó kis járművet, pedig akkor még semmit sem hallottunk a későbbi Hycomatról.

Nyomasztó, nehéz álmaimból sokszor és sokáig úgy riadtam, hogy még a kórterem liláskék éjszakai fénye is megnyugtatóbban hatott rám az alvásnál, de oldalra fordulni nem lehetett, égő háttal, kínlódva néztem a derengő ablakot. 

Akkor is apura és az öcsémre esett az első pillantásom, amikor az altatásból ébredeztem november elsején.  

Mellettem idősebb, kedves néni lábadozott kalapácsujj műtét után. Ő fogta vissza Árpit, amikor az ágyammal betoltak a műtőből és — nekiütődve minden útjába eső tárgynak — az arcom meg-megrándult.

— Nem látja, hogy fájdalmat okoz?! — ugrott volna az öcsém.

— Nyugalom, alszik a beteg, nem érez semmit! — húzta meg a vállát az edzett anyag- azaz betegmozgató. A néni csendesen odalépve megfogta a dühös testvérem karját:

— Nem szabad. Most tényleg nem érzi Aranka.

Másnap aztán elmondta nekem, hogy kijöttek a könnyei a két, tehetetlenségtől kétségbeesett férfit látva az ágyam végében toporogni. 

Röntgen alatt rakták össze a diribdarabjaimat, aztán a hatalmas medencegipszben nem jól, de végre biztonságban éreztem magam. 

Pár nap múlva Rózsika néni látogatott meg az intézetből. Addigra már a nővérek kifésülték hajamból a gubancokat és a kormos szemetet, kerítettek valahonnét egy kék szalagot, azzal összefogták. Ez nagyon megnyugtatóan hatott a gondozónőnkre, mert azt a híremet keltették, hogy csúnyán összetörtem magam.

Meg is jegyezte:

— Hála Istennek, már újra a régi vagy!

A II. ker. Rendőrkapitányság Szabálysértési Osztály határozatát adta át Mária néni üzenetével, hogy előbb olvassam el, aztán írjam le, hogyan történt a baleset, mert az Intézet fellebbezni szándékozik. Ez a határozat miszerint: — nem büntetnek meg, mivel elszenvedtem ezt a súlyos balesetet, de tanuljak belőle, ezután jobban vigyázzak, ne ugráljak mozgó villamosra — azért születhetett meg, mivel én nem kívántam eljárást indítani, erre a kalauz tett feljelentést. Ezt nem szabad ennyiben hagyni!

Leíratta velem azt is, hogy amikor megkérdeztek, nem lehettem egészen magamnál. Ezt a levelet aztán el is küldték a Fővárosi Villamosvasút Jogi Osztályára.

Hamarosan kijött hozzám egy nagyon szimpatikus előadó. Élénkségem, igazamat védő felháborodásom a javamra, kedvező hatással volt rá. Egyértelműen vázoltam hogyan történt a baleset. Látta, amit elmondok azt nem betanultam, az biztosan úgy igaz. Jegyzőkönyvet vett fel, sőt felvilágosított, hogy amikor lezajlik a gyógyulási folyamat, akkor gyűjtsem össze, nyújtsam be az összes számlát, ami közben felmerült. Tegyem hozzá a követelésemet, a „fájdalomdíjat” is. Emellé azonban az igazamat be is kell bizonyítanom. Adjuk be haladéktalanul a fellebbezést. Figyelmeztetett — mivel üzemi balesetnek számít —, táppénzt is kell kapnom, körülbelül havi százhúsz forintot. 

Mindent Mária néni vállalt magára és el is intézte. Az ő segítségét kértem ahhoz is, hogy gipszesen inkább Ozorára mehessek. Annál is inkább — hivatkoztam —, mivel az intézetben az átalakítások miatti nagy felfordulásban az ápolásom nehéz feladat lenne. A Rehab. sietve engedélyt adott. A kórház egyébként is könnyebben elintézheti — mondták —, hogy hazáig vigyen a mentő. 

Megkaptam a zöld jelzést. Így aztán november huszonnegyedikén, a nagy medencekosaras, közel tíz kilós gipszemmel otthon kötöttem ki.

Zárójelentésemben a gipszlevételt ’66. február. 23-ára jelölték.

Aput tüdőgyulladásból lábadozva találtam. Megfázott Zolika temetésén a hideg esős szélben, de ezt eddig elhallgatták!

~~

Anyu — mint már annyiszor — erős lélekkel és hihetetlen fizikai teljesítménnyel kézben tartott mindent. Árpi minden hétvégén hazautazott, segített, amit csak tudott. December elejére már némileg helyrerázódtunk, azaz egy kényszerű rendre álltunk be. Apánk hamar megerősödött, jó étvággyal adott példát nekem, aki kezdtem lassan kifogyni a gipszemből. 

A nemkívánatos hetvennégy kiló súlyomat fokozatosan faragta le rólam a fürgén cipelt gipsz. Ez az egyetlen haszon származott az egész siralmas eseményből. Az sem vigasztalt, hogy otthon lehettem.

Amikor még útra-bocsátásomra készülve, a kórházban két mankóval akartak elindítani, akkor előre-hátra dőlve imbolyogtam. Két botot kértem helyette.

— Azt nem lehet, a csuklói nem bírnák el. Meg kell elégednünk az ágy szélére kiültetésével — szögezték le az orvosok, gyógytornászok —, hisz ez a tízkilós medencegipsz, rossz elosztásban, óriási teher a részlegesen bénult másik lábnak is — adták fel azonnal.

Én meg otthon két bottal megtanultam járkálni! (Miért is csodálkozom, hogy mostanra tönkrementek a vállam, kezem, térdem izületei?!)

Marczis szobatársaim szépen összecsomagolták azokat a holmikat, amikre otthon is szükségem lehetett és a kevésbé terjedelmes hímeznivalókkal együtt utánam küldték. Kis időn belül kitűnően tudtam már hanyatt fekve is varrni.

Szorgalmasan váltottam levelet az intézeti és a tanműhelyi társaimmal, semmit nem akartam elmulasztani. Mária néni a Villamosvasút társasággal levelezett, én az órásokkal tartottam a kapcsolatot. Az elméleti oktató Vályi tanár úrnak is megírtam egy beszámolót és aggódásomat, amire így válaszolt. 

 

”Kedves Aranka!

III. 31-ről kelt kedves levelére egy kicsit megkésve válaszolok, de különböző fórumoknál próbáltam szerencsét, hátha meg lehetett volna menteni ezt az évét. Én a magam részéről szívesen elmentem volna a kórházba is, hogy levizsgáztassam. Sajnos azonban a gyakorlati vizsgát nem lehet elliminálni, mert fekvőbetegnek van nyilvánítva.

 A rendelet csak bizonyos pár heti mulasztással teszi lehetővé az év beszámítását. De ez most ne izgassa. Hiszen fiatal még, az élet még Maga előtt áll. Minden gondja az legyen, hogy meggyógyuljon, ami remélhetőleg hamarosan meg is történik. Ha majd teljesen meggyógyult és feljön Pestre, szívesen elmegyek párszor Magához és átvesszük az anyagot.

 Nem lesz emiatt semmi baj. Addig csak szórakoztató könyveket olvasson, ne tanuljon, és ne izguljon.

 Ma utazom Németországba egy kongresszusra, ha visszajövök, felkeresem valahol.

 Sok szeretettel üdvözli, és gyógyulást kíván:

                                                                                         Vályi Ödön

Csak írjon máskor is, nagyon érdekel minden.”

 

Anyukám szemei megteltek könnyel, apu azt mondta — kicsit remegő hangon:

— Úgy látszik, még nem mindenkiből halt ki az emberség.

Ha nem lett volna az egész szituáció szerencsétlen, akkor azt mondhatnám, volt azért jó is benne. A természetes élniakarásom tényleg leleményessé tett. Mint mindig, ekkor is megtaláltam a kényszerű helyzetből a hasznosíthatót: Rengeteget olvastam.

Azzal a gipszkolosszussal pedig úgy jártam, hogy csak úgy döngött, és takarítani, port törölni sohasem tudtam ahhoz hasonló biztonsággal, mert nem kellett egyensúlyozgatni magam az erősebb bal oldalam felé, a gipsz adott egyfajta támaszt, a renyhe izmok helyett tartást. Ezért a botok inkább a nehéz gipsz emelésében segítettek szegény, agyonterhelt bal lábamnak — ellentétben, az eddig a gyengébbik jobb lábam segítésére szolgáló támogatással.

Ettől úgy összezavarodtam, hogy amikor levették rólam a jól tartó burkot, nehezen találtam vissza az eredeti botozási stílusomhoz.   

        

A tél — otthon szüleim szeretetében, de a nehézségeiket látva — némi nyugtalansággal telt. Mi lesz…?

 

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About Pápay Aranka 237 Articles
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/