Jakab Zsófia : Cigánysor(s)

Azon az utcán mindig félelemmel vegyes kíváncsisággal sétáltam végig. A kopott, málló vakolatú házakon lassan kúszott végig a felkel? fény, aztán szikrát vetve hamar el is illant onnan. Az egykoron szebb id?ket látott épületekkel mostohán bánó napsugár nem segített a dohos falaknak a gyönyör?ség illúzióját kelteni.

Utam minden nap arra vezetett az iskolába. Emlékszem, els? alkalommal egészen belesápadtam, hogy végig kell mennem azon a végtelennek t?n? szakaszon. A lassú és eseménytelen, de mégis véd?szárnyai alatt tartó faluból idecsöppent gyerekként, nehezen barátkoztam a város szürkeségével.

Sz?kebb hazám szerény csöndje után arcul csapott a lárma. A kapualjak elé kiül?, fél utcát elfoglaló családok szabályos rettegést váltottak ki bel?lem hangos eszmecseréjükkel, melynek furcsa, cigány-magyar kett?sét nem is igazán értettem.

De minden nap arra kellett mennem.

Lassan megszoktam vad hangoskodásukat, ösztönös gesztusaikat, és parázs tekintetüket.

Egyik tavasszal, amikor én még fázósan húztam össze ballonkabátomat, egy az átlagosnál is zajosabb családot hallottam meg a távolból. Ahogy közeledtem feléjük, azt vettem észre, hogy lábaim már az ismeretlen zene ütemére visznek el?re. Ismeretlen volt, de mégis annyira magaménak éreztem az els? pillanattól, mintha bölcs?mben is ezt dúdolták volna nekem. Lüktet?, er?teljes, mégis olyan drámai, hogy összeszorult t?le a szív. Mintha e nép összes fájdalmát, és éltet? örömét belependítették volna.

Úgy egy félóra múlva vettem észre, hogy ott ácsorgok, és egy meggörbült ereszcsatornának támaszkodva csukott szemmel hallgatom az egymásból szület? s egymásba olvadó dallamokat.

Ahogy szedel?zködni kezdtek, lassan én is elindultam berögzült útvonalamon. Ett?l a naptól kezdve igyekeztem úgy id?zíteni arra tett sétámat, hogy az élményr?l semmilyen körülmények között ne maradjak le.

S ett?l a naptól kezdve valami átalakult bennem.

Már nem féltem. Nem rettegtem, ha arra kellett mennem. Néha az a furcsa érzésem támadt, hogy minden út arra vezet. 

Kamaszként az új iskolával, új útvonalat is kaptam. Lassacskán el is felejtettem azt a lelkem velejéig ható két évet.

 

Tizenöt évvel kés?bb jártam arra újra. A poros utcát, szabálytalanul sokszín?, düledez? házait csillogó bevásárlóközpont váltotta fel. Elámultam az egymás után sorakozó temérdek üzlet, kávézó, mozi láttán. Szebbnél szebb kirakatok, hívogató teraszok csábítottak magukhoz. Lassan, az épületek minden szegletét alaposan megszemlélve sétáltam.

Az ultramodern komplexum egyik homlokzata juttatta eszembe a régi-kedves utcát. Ezt a domborm?vekkel gazdagon díszített épületrészt a bevásárlóközpont tervez?je eredeti formájában hagyta meg. A szikrázó üvegpalotába ékel?d? fal szinte ki akart ugrani rákényszerített támaszai közül. Ahogy a napfény megtört ezen a néhány méteren, úgy roskadtam én is magamba.

A hömpölyg? emberáradat, lelkembe bele-belemarva, sodort volna tova. Tompán hallottam újra a cigányzenét, az él? lüktetést, a feszít? fájdalmat. A szédít? tömegben is magányos emlékezésemet a hatalmas forgalom durva zaja nem tudta megzavarni. Ahogy a fülemben halkult a muzsika, szemembe úgy hasított bele a gigantikus kirakatokon tükröz?d? napfény.

Újra félek. S érzem, ezt soha nem fogom megszokni.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Jakab Zsófia