Horváth János : A hajamnál fogva

Para(normális?) jelenségek

 

 

Amikor a fizika legegyszer?bb törvényeit is meghazudtolva, sikerült saját hajamnál fogva felemelnem magam, igencsak meglep?dtem. Nem az volt az els? gondolatom, hogy – no lám, csak meg kell próbálni, csak hinni kell a sikerben, és már m?ködik is -, nem, hanem az, hogy ki fogja ezt elhinni nekem? Mert hogy ennél fontosabb kérdés nem is létezik az efféle kísérletekkel kapcsolatban. Magával a jelenséggel nem volt semmi baj, megismételve a kísérletet, mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Kétségtelenül sikerült magamat a saját hajamnál fogva felemelnem. A talajtól elemelkedtem legalább tíz centiméterre. Kés?bb ezt a távolságot tudtam növelni, néhány méterig is.

 

    Amikor a Tudományos Társaságnak benyújtottam a dolgozatomat, nem volt kétségem afel?l, hogy komplett idiótának fognak tekinteni, és valamely zárt intézet falai között fogom végezni. Noha, birtokában voltam a tapasztalati ténynek, és reprodukálható módon el? tudtam állítani a talajtól való elemelkedésemet, akármennyi kísérletet is tettem, mégsem lehettem biztos abban, hogy a tisztelt professzor urakat ezzel meggy?zhetem. Galilei mester, Giordani Bruno, vagy a nagy görög Pithagorász is gondban lehettek elméleteik igazolásával. Némelyek, sikertelenségük árát életükkel fizették meg. Én nem szerettem volna így járni, ezért igen gondos számításokat végeztem, és a modern matematika, és elméleti fizika minden eddigi eredményének ismeretével felvértezve készítettem el – a legkisebb részletekre is gondosan ügyelve -, számításaimat. Az eredmény leny?göz? volt. Igazolni tudtam feketén, fehéren, hogy a jelenség létezik, és a magyarázatok tudományos igénnyel el?állíthatók.

    Az els? meglepetés akkor ért, amikor minden további nélkül elfogadták a dolgozatomat, és mindössze néhány képletben találtak általuk lényegtelennek ítélt hibát, amelyek javítását javasolták, és hogy az ezekre a hibás premisszákra épített következtetéseimet is változtassam meg, értelemszer?en. Vagyis, maga a jelenség nem keltett különösebb felt?nést, s?t, egyáltalán, semmiféle kifogás nem merült fel a tényekkel szemben, kizárólag a számításokban talált apróbb hibákra koncentráltak. A második meglepetés akkor ért, amikor alaposan elemeztem a kritikai megjegyzéseket, és a kifogásolt számításokat. Arra kellett rájönnöm, hogy a számításokban semmilyen hiba nincs, és a kifogásolt eltérések, amelyek a klasszikus fizikai összefüggéseket némileg módosítva írták le a jelenséget, éppen a dolog lényegét érint? változások, amelyek így, már pontosan alátámasztják a valóságos fizikai törvényszer?ségek érvényesülését. Vagyis, bármennyire is nagykép?en hangzik, de fel kellett rúgnom Einstein általános relativitás elméletének tételeit, és a speciális relativitás fénysebességre vonatkozó tételeit. Ezzel egyid?ben d?lt meg az Euklideszi geometria, és a Heisenberg féle határozatlansági reláció is. Tudtam, ez nem kis port fog felkavarni, bizonyos körökben, de nem tör?dhettem vele. Ezek nélkül, az általam hibásnak ítélt tételek nélkül, a világ jelenségei leírhatóvá váltak, és m?ködött a gyakorlatban továbbra is remekül funkcionáló elméletem, és bizonyítani tudtam vele, hogy a világegyetem kimozdításához nincs szükség fix pontra, mintegy mellékes bizonyításaként a hajamnál fogva való felemelésem elméletének.

   A dolgozatomat ismét beadtam a javasolt javítások elvégzése nélkül, és készültem a védésre. A kapott id?pontban megjelentem a bizottság el?tt. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint válaszolni a feltett kérdésekre, miután beszámoltam az elméletem minden részletér?l, és elvégeztem a szükséges bizonyításokat is. Az urak bólogattak, gyakran, jelent?ségteljesen összenéztek, és id?nként, szünetet kérve kisebb csoportokban tanácskoztak. Amikor a gyakorlati bemutatóra került a sor, néhányan még bejöttek a terembe. Egyenruhában voltak, valamilyen katonai rangjelzést véltem felfedezni a vállapjukon, de igazából nem volt ismer?s a ruhájuk. Az els? sorban foglaltak helyet, és nagyon fegyelmezetten viselkedtek. Egész id? alatt egyetlen kérdést nem tettek fel, nem szóltak egyetlen szót sem, csak figyeltek.

A hajamnál fogva, lassan elemelkedtem a talajtól, és az Auditórium közepe felé irányítottam magam, a csekélyke létszámú hallgatóság feje fölött lebegve. A teremben a bizottság tagjain kívül hallgatók is helyet foglaltak. A meghallgatás nyilvános volt, mint minden diplomavédés is, akár csak a disszertációk védése. Ez a szokás nagyon hasznosnak bizonyult, hiszen a professzor urak kérdéseit követ?en a hallgatóság is tehetett fel kérdéseket az aspiránsnak, sokszor, az adott témától teljesen függetlenül is, természetesen a tudományterület határait megtartandó. Lebegésem közben változtattam a magasságomat, és a haladásom sebességét is. Leny?göztem a teremben lév?ket, de különösebb meglepetést nem vettem észre az arcukon. Ez egy kissé megzavart, mert igazi szenzációnak tartottam a jelenséget, és igen nagy ovációra számítottam. E helyett inkább elismer? bólintásokat láttam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, amit itt ma látni lehetett.

 
    A bemutató után a professzor urak visszavonultak, és engem is utamra bocsátottak. A védésem eredményét kés?bb közlik. Majd kiértesítenek, mondta a teremszolga, miután mindenki elhagyta az el?adót, és magunkra maradtunk. Nem tudtam megállni, hogy fel ne tegyem neki a kérdést, mert nem értettem, hogy világot megrenget? felfedezésem csak ilyen visszafogott fogadtatásra talált, és a szokatlan, s?t, az eddigi ismereteink alapján teljesen tudománytalannak tekinthet? elméletem, és nyilvánvalóan szemléletes gyakorlati bemutatóm nem kavart semmilyen érzelmeket, nem hogy a legmagasabb szint? Tudományos Tanács professzoraiban, de még a hallgatóság soraiban sem. A teremszolga meghallgatta panaszomat, és kedvesen mosolygott. Levette tányérsapkáját, majd a hajánál fogva felemelte magát, és a nyitott ablakon át, elhagyta a helyiséget.

 

(Budapest, 2008. február)

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 161 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.