A férfi ült az ágy szélén, és elámult a n?n, hogy milyen békésen szuszog. Nemrég még odaadó szeret? volt, most pedig olyan édesdeden alszik, mint egy ártatlan gyermek. Még a nyál is kicsordul a szája szélén.
Óvatosan lecsókolta, vigyázva, hogy fel ne ébressze kedvesét, majd merengve bámult maga elé.
Legszívesebben megállította volna az id?t.
Ó, az id?! Az örök ellenség. Elszakítja t?le a N?t, ?t pedig bepréseli a hétköznapok zubbonyába.
Nem! Most nem gondol az id?re! Most még az id?nek is megbocsát.
Közel hajolt a lányhoz, aztán egészen halkan, mint aki mesét mond, gyengéden a fülébe súgta:
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Micsoda tréfája a sorsnak, hogy el?bb a feleségét ismerte meg, s aztán -éppen a feleségén keresztül-, a szerelmét. Mintha csak azért kellett volna elvennie Klárát, hogy végre találkozhasson Erzsébettel.
Végig húzta az ujját a n? arcélén, aztán tenyerét hozzáigazította a finom vonalakhoz, és oly elégedettséget érzett, mint egy szobrász, aki érzi, hogy most keze alatt engedelmesen formálódik az anyag.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
A n?, álmában belefúrta arcát a férfi kezébe, és öntudatlanul is visszamosolygott.
– Milyen béke árad bel?le! – sóhajtott a férfi. – Mintha nem is fájna neki, hogy szeretnie kell. Engem kell szeretnie, engem, akit otthon vacsorával várnak, és gyerekkacagással.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Ó, az életnek semmi köze a szerelemhez! Pénzt kell keresnie, hogy fizessék a lakás rezsijét, a költségeket, felneveljék a gyerekeket, be kell mennie a szerkeszt?ségbe, ahol el kell viselnie mások ostobaságát… Ó, hogy gy?lölte az életet! Gy?lölte, de aztán jött Erzsébet. Érte még az életet is megszerette.
Kezébe fogott egy tincset a n? hajzuhatagából, s mint mikor a selyem simogatásának enged az ember, morzsolgatni kezdte.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Lóci egy éves. A kis Klárának is apa kell; a házasság szent szövetség.
Szövetség? Mégis mire? A szerelemre? Ó, nem! A szerelem itt van el?tte. Erre nincsennek szabályok! Ez valami titokzatos, érthetetlen er?, ami húzza ehhez a n?höz. Még a pokolba is lemenne érte, ahogy le is ment, hiszen az a három év, mikor megpróbáltak egymás nélkül élni, maga volt a pokol.
Elmosolyodott.
– Mi már tudjuk, mi a szerelem igaz, Kedves?
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Bárcsak világgá kiálthatná a nevét! Erzsébet! Erzsébet! Ezt visszhangoznák a hegyek is, de még suttogva sem szabad kimondani, hogy el ne árulja a Kedvest. Csak ez maradt, ez a néhány féltett óra, mikor ?k kacagnak a világon, mert a világ ilyenkor megsz?nik létezni. A férfi most lefeküdt a n? mellé. A csöndben szinte hallatszott ahogy egyszerre dobban a szívük. És mint, aki kétségbeesésében imát rebeg, hangtalan, úgy szakadt ki bel?le a könyörgés.
Félek mindenkit?l, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
A férfi megint érezte a szorítást a mellkasában. Kezét a n? kezébe csúsztatta, ott keresve valamiféle menedéket. Érezte, hogy szemében már gy?lnek a könnyek.
– Ugyan ki érthetne meg, Kedves, ha nem Te? Ki az, aki jobban látná kínomat, mellyel követem lázadó szellemem, és cipelem, mit a sors kiszabott rám: megmutatni önmagam, csakhogy aztán prédaként álljak a világ színpadán? Ki az, akivel eggyé lehetnék, hogy aztán darabokra hullva alkossam újra önmagam? A tehetetlenségb?l ki emel fel, hogy külön vagyunk, mindenki külön?
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Ó, mennyit fecsegnek a szerelemr?l! Pedig amit ?k szerelemnek neveznek, az csak két test egymásba kapaszkodása, kísérlet, hogy néhány röpke percig ne érezzék magukat egyedül, hogy aztán követelhessék jussukat: „Te, az enyém vagy!”
– Te nem vagy az enyém! -nézett a férfi a n?re szelíden. – Te csak nekem adhatod magad.
Vágtatni kezdtek fejében a sorok.
– Jaj, add nekem magad! – szólalt meg elveszetten.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
A férfiban hirtelen elcsitult a kétségbeesés. Valamiféle bizonyosság kerítette hatalmába, hogy megérkezett, akire várt.
– Bennünket nem véd semmiféle hatalom. Mi csak egymást védhetjük meg. Ezt a nehéz magányt, ami naponta ránk borul csak így lehet áttörni. Csak így… Törvényen kívül
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kív?l, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
A n? kinyitotta szemét, tenyerét a férfi arcára helyezte. Boldog volt, mint a szobrász, ki érzi, hogy keze alatt most formálódik az anyag.
Aztán összefonódtak, és ?k, ketten, eggyé gyúrták a világot.
*
Szabó L?rinc: Semmiért egészen c versének felhasználásával.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.27. @ 12:38 :: Pozsa Ágnes