Csak ne anyuka, fohászkodtam magamban.
– Meghalt apuka – hallottam a vonal túlsó végén az öcsém hangját.
Furcsa megkönnyebbülést éreztem. Tehát, nem anyuka. Anyám él! Apám a halott.
Még a temetésen sem tudtam sírni, és ett?l szörnyen éreztem magam. Ha meghal az ember apja, akkor sírni kell, a fenébe is! Elvégre véget ért egy élet! Egy élet, aminek az életemet köszönhetem.
Köszönni? Ugyan, mit! Én, nem kértem! Én, nem akartam a világra jönni!
De mégis! Akartam! Igen, akartam látni a gyerekeimet magzatmázasan, és akartam látni a tájat a hegytet?r?l, és akartam érezni a karácsonyfa illatát! Igenis! Meg akartam születni!
Azt mondják csuda helyes kisfiú volt, bár akkor még nem volt az apám, és én nem ismertem. Talán soha nem ismertem, de akkoriban még csak nem is láttam, hiszen nem voltam. ?viszont volt, és minden öregasszony megsimogatta azt a szép, fekete haját.
– Na, Józsikám, hová mész?
– Nagyanyámni – felelte széles mosoly kíséretében, és már szaladt is Mari mamához.
Dédanyámat csak Mari mamának szólította mindenki. Imádta apámat. ?volt az els? unoka, csillogó fekete szemével az isten is papnak teremtette.
Egyházi iskolába íratták, de aztán jött a háború, és apámat a közelben akarták tudni, úgyhogy átkerült a szomszéd város gimnáziumába.
Titokban jelentkezett a Színm?vészeti F?iskolára, ahova fel is vették. Mikor otthon értesültek róla, nagyapám óriási patáliát csapott, és közölte, az ? fiából ugyan nem lesz bohóc.
Talán, ezért nem akarta apám, hogy színész legyek. Nem bírta megbocsátani magának, hogy bel?le nem lett színész.
– Más világ az, elkurvul benne mind! – csapott az asztalra, mikor bejelentettem, hogy szeretnék jelentkezni a Színm?vészetire. – Az én lányomból nem lesz kurva!
Azért megpróbáltam mégis, de nem vettek fel.
– Szégyelld magad, te kis kurva! – üvöltötte, mikor megtudta, hogy osztálykirándulás helyett ellógtam Gy?rbe.
Akkor már 18 éves voltam, életemben el?ször szerelmes. Negyedikbe jártam (ma tizenkettedik), a fiú meg már f?iskolás volt. Fél évig bírtuk, aztán a távolság er?sebbnek bizonyult.
Hallani akartam a szájából, hogy nem szeret.
– Szeretlek, de ez így nem megy. Ha lemegyek hozzátok, úgy vigyáznak rád, mintha meg akarnálak er?szakolni. Én olyan lányt szeretnék, akinek a családja is elfogad.
Hát, elvették t?lem! Én el akarok menni innen! Világgá akarok menni!
A tanítványai bezzeg imádták apámat. Színházat csinált a tanításból. Id?nként felemelte a hangját, néha meg úgy suttogott, mintha titkokat mesélne. Nem lehetett nem figyelni rá.
– De jó neked, hogy ilyen jófej az öreged! – mondták irigykedve.
– Legyen a tiéd – sziszegtem magamban.
Pedig néhány évvel korábban még én is rajongtam érte.
Tizenéves lányka voltam, és mindenhova követtem apámat. Még az utcán is énekelt nekem. Akkor legalábbis azt hittem, csak nekem énekel.
– Londonban, hej, van számos utca…
De kit érdekelt London! Itt van apám, és én mellette lehetek! ?pedig nekem énekel.
Tél volt, akkoriban még alig volt autó az utakon. A hegy tetején laktunk, és aznap egész nap esett a hó. Estére megszállták az utcát a szánkósok.
– Kijövünk? – kérdezte apám cinkosan.
– Ki bizony! – feleltem, és megfogtam a kezét.
Kés? este lett, már csurom vizes volt a ruhám.
– Anyád haragudni fog – jegyezte meg nevetve.
– Ha haragszik majd megbékül – feleltem nótázva, és ? magához ölelt.
– Szégyelld, magad, te kis kurva!
Akkor még keveset tudtam a világról. Nem értettem, hogy nem rám haragszik, hanem magára. Én olyan voltam, mint ?, és ezt nem bocsátotta meg nekem.
– Nem szégyellem! Akkor sem szégyellem! – vágtam a szemébe, de a pír, ott maradt az arcomon.
Aztán elkerültem otthonról.
Nem szerettem hazajárni. Anyám folyton sírt, apám egyre többet ivott.
Jaj, csak el innen! El innen!
– Férjhez megyek – jelentettem be egy napon.
– Kihez? – nézett rám anyám elképedve.
– Hát, ahhoz a fiúhoz…
– Aki abban a vályogházban lakik? – vágott közbe apám.
– Ahhoz.
– Te megbolondultál! Ha egy fasz kell neked, ahhoz nem kell férjhez menni! – mondta apám megvet?en.
Nem szóltam semmit, sarkon fordultam, és többé nem mentem haza.
Az esküv?nkre csak anyám jött el.
Aztán sokáig nem találkoztam apámmal, de az els? unoka újra közel hozott bennünket egymáshoz.
– Meglátod, ? lesz neked a legszebb gyerek a világon! – mondta, mintegy magának, mikor bekísért a szül?otthonba, és nekem akkor eszembe sem jutott, hogy neki meg bizonyára én voltam a legszebb gyerek.
És igaza lett! Alaposan szemügyre vettem minden kisbabát, de bármennyire is szerettem volna ?ket olyan szépnek látni, mint amilyen szépnek a fiamat láttam, egyik sem volt – még megközelít?leg sem – olyan gyönyör?séges.
Tanyán laktunk, apám kezdett megbékélni a helyzettel.
Disznóvágáskor különösen elemében volt, látszott, hogy otthon van ebben a világban.
Együtt ittak a „fiúval”, aki valamikor vályogházban lakott.
Inni, azt mindketten nagyon tudtak.
Apám olyankor mindig nagyon keser? lett, káromkodott, és siratta a boldogságát, ami addig tartott, amíg meg nem n?sült.
De én err?l semmit sem tudok, mert akkor én még nem is éltem.
Azt mondta, akkor sokat nevetett, és megkaphatta volna bármelyik lányt, de neki csak anyám kellett. ?volt a legszebb lány a gimiben, és négy évet várt rá, hogy megkérhesse a kezét. Mindenki meg akarta kérni anyám kezét, de neki mondott igent.
– Akkor még nem tudtam, hogy ilyen…. – mondta keser?en, és az asztalra borult.
Aztán egy nap otthagytam a fiút, és két gyerekkel a nyakamban Budapestre költöztünk.
Akkoriban apám már nem nevezett hülye kurvának, de nem tetszett neki a dolog.
Nem akartam a gyerekeimnek ezt az életet. Mennem kellett. A fiút nem lehetett megmenteni. Senkit sem lehet megmenteni. Csak szeretni lehet, de a szeretet nem mindig elég.
Én nem segíthettem rajta, de ? lehúzott engem. Lehúzott a sárba.
Mikor elmentünk, apámmal hulla részegre itták magukat.
Na, igen! Az esküv?nkre nem jött el, de búsulni remekül tudnak együtt – állapítottam meg, és köptem egy nagyot a földre.
Aztán történt valami olyan, amit azt hittem, sosem bocsátok meg.
Ma már tudom, hogy az embernek az apja nem tehet olyat, amit nem lehet megbocsátani. A vér szava er?sebb.
Ha az ember vétkezik, magának árt vele a legtöbbet. Apám többé nem tudott tükörbe nézni. De megnyugodott a lelke. Bosszút állt anyámon, aki egy hétig mással boldog mert lenni.
Anyám volt a legszebb lány a gimiben. Mindenki ?t akarta feleségül venni! Neki mondott igent! Anyámnak nem volt joga mással boldognak lenni!
– Boldognak lenni! Ugyan már! – legyintett apám.
Ekkor volt hatvan éves.
Tíz évig még éltette a szégyen, és a vezeklés, de aztán megbocsátott mindenkinek.
Magának is – azt hiszem.
Meg akart halni. Már nem volt itt dolga, semmi több.
Anyám piros virágokat ültetett a sírra.
Az elszáradtakat minden nap gondosan eltünteti.
Soha nem beszél hozzá, csak kimegy, és ellen?rzi a virágokat.
Negyvenöt év – az már egy élet. Apám – az élete volt.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.07. @ 11:00 :: Pozsa Ágnes
