Fiatal volt ehhez a lányosztályhoz. Az igazgató figyelmeztette, nem is egyszer. Úgy vállalja el az osztályfőnökséget, hogy mindössze néhány évvel idősebb ezeknél az érettségire készülő lányoknál. Az első néhány hét nehéz volt, aztán megtalálta velük a hangot. Osztálya értékelte kissé csipkelődős humorát, határozott fellépését s magyarázatait, melyektől utánozhatatlanul érdekessé váltak az irodalom órák.
Már a karácsonyi ünnepi műsort tervezgették, amikor felfigyelt a barna, hullámos hajú lányra az ablak melletti padsor harmadik padjában. Észre sem vette eddig milyen szép, amikor a haját hátraveti írás közben. A neve is szép, az osztálytársai Borikának szólítják. Barna szemeivel áhítatosan követi őt, amikor a teremben fel–alá sétálva magyaráz.
Alig várta, hogy véget érjen a téli szünet, s a hullámos hajú újra ott üljön a padban. Tanácstalan volt, nem tudta mit tegyen. Nem kezdeményezhet, hiszen a lány a tanítványa, de akkor hogyan tovább?! Mi lesz, ha a lány beleszeret valakibe s ő nem mondhatja el, hogyan érez iránta?
Egy tavaszi napon a barna szemű szedte össze a dolgozatokat. Átnyújtotta a füzetcsomót, a kezük egy pillanatra összeért s a lány elpirult. Ekkor nyugodott meg. Érezte, hogy a lány sem közömbös iránta.
Az érettségi bizonyítványok kiosztása az aulában történt. Az idős igazgató búcsúbeszéde alatt végig a lányt nézte. Ha vége lesz az ünnepségnek, odamegy hozzá, tervezgette. Ebben a pillanatban halk zúgást hallott, az idő kavargó örvényében rés nyílt s ő keresztülzuhant rajta.
Egy ravatalozóban találta magát. Szomorú zene szólt, körülötte fekete ruhás, síró emberek.
Az arannyal díszített koporsóra a lány nevét írták.
Élt 60 évet.
Lassan fordította oldalra a fejét. A mellette álló két magas, fiatal férfi az ő arcvonásaikat viselte. Borika szép barna szemeit s az ő makacs állát.
– Jól vagy, Apa? – kérdezte egyikük aggódva.
A zene elhalkult, a fények kialudtak s újra az aulában ült döbbenten, mit sem értve.
Az igazgató épp befejezte a beszédet, a bizonyítványokat már neki kellett kiosztani az osztálynak.
Negyvenkét év – mondogatta magában, miközben gratulált tanítványainak – negyvenkét év.
Odaért a lányhoz s átnyújtotta a bizonyítványt. Kezet fogtak s ő nem eresztette el mindaddig, amíg a lány rá nem emelte csodálkozó szemét. Aztán csak álltak, egy életnyi pillanatra összekapcsolódott tekintettel.
A lány elpirult, kezét lassan kihúzta az ő tenyeréből, de bársonyos barna szemében ragyogó, vidám szikrák lobogtak.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.27. @ 11:00 :: Kovács Lilla Katalin
