dr Bige Szabolcs- : Ma sétáljunk tovább – a Széles utcán

nézzük meg, milyen emlékezetes helyek találhatók a Széles utcában.*

 

A napokban a Nogáll Intézetről esett szó. Ma menjünk tovább.

 

Az utca, mely ma Orsova* nevet visel, és ahol áll az intézet épülete beletorkollik a Széles* utcába. Ez pedig a Püspöki palotától a Körösig húzódik. Széles, mert a korabeli Várad valóban legszélesebb utcája volt. A folyón, az utca végénél nagy vashíd állt, a Széles utcai híd, épült 1913-ban. Alatta csendesen folyt a Körös vize, ki gondolta volna, hogy egyszer úgy megduzzad, mint 1981-ben, és a Nagyvárad címerével díszített szép hidat annyira megrongálja, hogy le kell bontani. Gyermekkoromban ellenben még ott állt fenségesen, s szerintünk Budapest is megirigyelhette volna. Jó horgászó helynek hittük a híd alatti csendes vizet és sokszor órákig áztattuk a zsinórt, de hiába reménykedtünk eredmény ritkán mutatkozott. Így aztán inkább elmentünk fürödni a feljebb levő „lóúsztató” mélyebb vizébe.

Egyik alkalommal a Pesten lakó unokaöcsém is — aki nyári szünidejét töltötte nálunk —, kijött velünk a Körösre.

— Tudsz úszni? — kérdeztem gyanakodva, mikor megláttam a sebesen hömpölygő folyót.

— Még kérded? — sértődött meg. — Tagja vagyok a kerületi úszó szakosztálynak. Versenyekre is szoktam járni!

— Akkor szüret! Gyerünk, ússzunk át a túlsó partra! — s már vetettem is bele magam a vízbe.

Unokaöcsém szép, szabályos startfejessel ugrott és stílusos gyorsúszással kezdte szelni a hullámokat. Mi pedig a barátommal ketten a lassú, de eredményes tengerészúszással igyekeztünk tartani a tempót és az irányt a sodrás ellenében. Az eredmény az lett, hogy míg minket alig sodort lejjebb a folyó, addig az öcskös jó tizenöt-húsz méterrel alattunk ért partot.

— Hű, hát ez sodor! — panaszkodott prüszkölve…

A hidat, a Köröst már láttuk, most nézzük meg, milyen emlékezetes helyek találhatók a Széles utcában. Mindjárt itt látható a Kis-piac.

Jó időtöltés volt a hétfői, vagy pénteki piacnapokon a forgatagban kószálni. Ezeken a napokon jöttek fel a falusiak saját termékeikkel, de a hét többi napján is folyt árusítás, de csak a kofák tartózkodtak kint ilyenkor. Persze ők drágábban adták az árut, mint a termelők, de akinek kellett, úgyis megvette. Meg aztán tudták kínálni is a portékát, nem úgy, mint a szerényebb falusiak, akik örültek, ha minél hamarabb szabadulhattak, és mehettek haza a gazdaságba. Kora reggel, mikor érkeztek, aki nem volt rest kimenni, sokkal olcsóbban vásárolhatott tőlük.

Sógornőm édesanyja is így tett. Péntek reggel korán már ott volt, mikor a szekerek érkeztek. Az állomáson társzekér várta a vonattal érkező kosaras-batyus asszonyokat, és pár lejért elvitte őket a piacra. Ahogy lepakoltak, megjelentek a korán kelő vásárlók, meg a kofák. Szóval, Annus néni a kofák előtt megvett egy szép kövér libát, haza vitte — a közeli Fürdő utcában lakott —, levágta, megpucolta, a máját kivette, s amíg sült-főtt a másnapi, vagy vasárnapi ebéd, visszament a májjal a piacra. A későn kelő „naccságák” pedig örömmel megvették a szép friss libamájat. Visszajött belőle az egész libának az ára…

Az utca túlsó oldalán, a Püspöki palota felé menet egy emeletes szecessziós épület tűnik fel, és már messziről hallatszik is, hogy nem közönséges épületről lehet szó — hangos gyereksírás szűrődik ki a nyitott ablakokon. Valóban, ez a Szent Józsefről elnevezett gyermekkorház (mi csak Szent Jóskának hívtuk), földszínjén gyógyszertárral. 1931-ben nyitotta meg kapuit a kis betegek előtt, a patika pedig 1933-ban. Feljegyzi a várostörténelem, hogy abban az évben húszra nőtt Nagyváradon a gyógyszertárak száma és ezzel ebből a szempontból első helyre került Erdélyben.

A gyermekkórház 1969-ig működött itt, amikor is átadták az új létesítményt a város nyugati térségében, mely azóta klinikai rangra emelkedett.

Sokszor hallgattam a kis betegek panasz hangját, mikor nagynénémet látogattam a gyógyszertárban. Ott volt évekig gyógyszerész, amíg le nem tette a főgyógyszerészi vizsgát, ötvenöt éves korában. Én akkor már egyetemi hallgató voltam és ugyanakkor tanultam a „tudományos szocializmus” nevű csoda tantárgyat, amikor neki is hasonlóból kellett vizsgára készülnie. Sokat kacagtunk együtt a kimondhatatlan empíriokriticizmuson*. Még szerencse, hogy humorosan fogta fel a lehetetlen helyzetet, amennyiben egy komoly gyógyszerész-szakvizsgán abból fog majd jeleskedni, hogy „egy lépés előre, két lépés hátra”*. Természetesen sikerrel vette ezt az akadályt is, és kinevezték vezető gyógyszerésznek a Schlauch kert* melletti gyógyszertárba.

A Schlauch kertről jut eszembe kedves unokaöcsém: a háború után a szép kertet Petőfi park névre keresztelték, sétányok és mesterséges tavacskák barlangokkal, hidakkal tarkítva tették izgalmassá a gyermekek számára a kerti sétákat. Nos, kicsi — négy-ötéves korában — nagymamájával sokat sétáltak unokaöcsémék a parkban. A kérdésre, hogy „hol voltatok?” — így válaszolt: „a befőtti parkban”. „Az nem befőtti, hanem Petőfi!” — oktattam. „Nem jól tudod, Szabolcska!” — jött a logikus válasz —, „a Petőfit nem tudom mi, de a befőtt finom.”

Nem célom most a park történetét ismertetni (majd máskor — talán), de néhány szót mégis említenék Dr. Schlauch Lőrinc (1824 – 1902) nagyváradi bíborosról. Hozzá fűződik a park korábbi elnevezése, és ő készítteti el Szent László mellszobrát — hermáját — egy budapesti ötvösművésszel. A nagy tudású papi személyt — a MTA tagját — foglalkoztatta többek között a bukovinai és csángó magyarok sorsa is*. Szívügyének tartotta a kert gondozását, melyet a vatikáni Castelgandolfo mintájára rendeztetett be, mely évszázadok óta a pápák hivatalos nyári rezidenciájának helye.

A gyógyszertárral szemben nyílik az Úri utca, be is fordulhatunk, hogy hazafelé vegyük az irányt…

 

 

 

 *

 

— Orsova — város a mai Romániában, a Cserna-folyó dunai torkolatától délre a Duna bal partján, ma nem a régi helyén áll, mert azt elöntötte a felduzzasztott Duna, akár csak Ada Kaleh szigetét.

 — Széles utca mai neve Menomorut, (azaz magyarul Mén Marót)

 — empíriokriticizmus — filozófiai irányzat a XIX. Sz. végén és XX. Sz. elején. Lenin bírálta a “Materializmus és empíriokriticizmus” című munkájában

 — egy lépés előre, két lépés hátra — Vlagyimir Iljics Lenin mondása.

 — Schlauch kert — mai nevén Petőfi park.

 — Dr. Schlauch Lőrinc: „A bukovinai és csángó magyarok és a Szent László Társulat” (Bp., 1884)

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.10.13. @ 07:10 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 625 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.