GIATROSZ AGROTIKOSZ: ATYÁM A NAPISTEN FIA 3.

“… gályát ácsolt, és sereget gyűjtött a hajóra…” (Homérosz)*

 

 

Már nem tartott sokáig tengeri utazásunk. Egy kisebb szélvihart leszámítva szerencsésen megérkeztünk a tauroszok földjéhez tarozó partok közelébe.  Itt két nagy folyó ömlik egymáshoz közel a tengerbe, termékeny földet fogva közre. Előttük hosszan elnyúló földnyelv védi a torkolatok előtti öblöt a tenger hullámaitól, viharaitól. Alkalmasnak látszott a hely a táborverésre. A parton pásztorokra akadtunk, akik nem menekültek előlünk, de értekezni velük csak mutogatással sikerült. Se mi nem értettük nyelvüket, se ők a miénket. Mutattuk, hogy letelepednénk, s ők készségesen megmutatták a közeli erdőben az alkalmas fákat, amivel körbe keríthetjük telepünket. Bronz és agyagedényeinkből adtunk nekik hálából, hogy barátsággal fogadták jelenlétünket, sőt még segítségünkre is voltak.

Célunk az volt, hogy innen üzenünk a tauroszok földjére, Kherszonészosz városába Thoász királynak.

Egyelőre a telep megerősítésén dolgoztunk, nem szerettük volna, ha meglepnek a barbárok, vagy Thoász király hadai. A hellének között rossz híre volt a királynak, kegyetlen, erőszakos uralkodónak tartották, aki az emberáldozatoktól sem riad vissza. A parton kikötő hajókat megtámadták, kirabolták. Vagyonát a kereskedőhajók megsarcolásával szerezte. A közeli Kolkhisz partja, gazdagságáról híres, gyakran megfordulnak ott a görög kereskedő hajók is, néha elhaladnak Kherszonészosz városa előtt, és örülnek, ha ép bőrrel megússzák. Ezek hozták a hírt a király viselt dolgairól.

Úgy döntöttem, hogy megvárjuk, amíg a király hírt ad magáról, mert, hogy mi itt letelepedtünk, arról biztos a tudomást szerzett, és üzenetünk is eljutott hozzá. Közben azonban nem tétlenkedtünk.

Hajóskapitányunk előrelátó ember lévén, gondolt az esetleges megtelepedésre is, és a hajófenéken elhelyezett készletek közül számos hasznos szerszámot hozatott fel az embereivel. Látva békés szándékunkat a pásztorok is részt vettek a kolónia kialakításában. A tábor körüli földeket bevetettük gabonával. Kecskéket, juhokat vásároltunk, s azoknak karámot építettünk. Szépen alakult minden, csak az emberek sóhajtoztak. Asszonyok után vágytak. A királylány és társnői szüzességi fogadalma, és az istennőtől való félelmük nem tette lehetővé, hogy közülük válasszanak maguknak feleséget.

Néhányan ellátogattak ugyan a pásztorok távolabbi falujába is, de mivel beszélni velük ők sem tudtak, nem volt sikerük.

A folyó mentén, félnapi járóföldre sűrű erdő terült el. Jó minőségű fákra akadtak itt az emberek, amiből elegendőt kivágtak, és a folyón leúsztattak. Ezekből emeltük az oltár fölé az oszlopcsarnokot a Gyógyító Apollón tiszteletére, valamint mellette egyet Artemisz istennőnek szentelve. Emeltünk szentélyt a parton Poszeidón, és a beljebb a szárazföldön Démétér, a Földanya tiszteletére is. Fontos volt számunkra, hogy megnyerjük az ő kegyeit is, hiszen ha letelepedni akarnak a görögjeim, hozzá könyörögnek, és az ifjú házasoknak is ő nyújt jó tanácsokat közös életük kezdetén.

A szentélyek felállítása után a lakóházak építésére fordítottak gondot, és egy merészebb csoport a hozott szálfákból egy kisebb gályát rótt össze. Alig készült el, már is tengerre szálltak a két hajóval. A hozzánk csatlakozott helybeliek közül is vittek segítséget magukkal, s így az itthoni munka is folyhatott tovább.

Aggodalommal figyeltem távozásukat, de kalandra vágyó természetük hajtotta őket. Bevallott céljuk a környék megismerése volt. Vonzotta őket a legendás Kolkhisz közelsége. Hét nap távollét után tértek vissza. Nem jutottak el a gazdag földekig, de útjuk így is eredményesen zárult. Elfogtak egy kereskedő hajót, amit magukkal is hoztak. Öblös, nehézkes mozgású gálya volt. Mikor megtámadták, az evezőpadhoz láncolt rabok megtagadták a lapátok további forgatását, s így a görögök minden harc nélkül birtokba vehették. A raboknak szabadságot ígértek és a kereskedőket, akik a hajón utaztak, áruikkal együtt zsákmányul ejtették. A rabok között találtak öt hellént is, akik nagy örömmel fogadták szabadítóikat.

Már három hajónk állt a folyó torkolata mellett a fövényre kihúzva. A folyónak és újonnan alakult városunknak a Hüpanisz nevet adtuk.

Nem sok idővel a zsákmányszerző út után gyorsjáratú, karcsú gálya fordult be az általunk megszállt öbölbe. Fedélzetén erős fegyveres kísérettel érkezett Thoász király küldötte. Egy papnő.

— Artemisz istennő felkent szolgája vagyok — mutatkozott be. — Kherszonészosz ura nevében jöttem hozzád. Kik vagytok, és mit akartok országunk tőszomszédságában?

Görögül beszélt, de éreztem rajta, nem ez az anyanyelve.

— Makhaón vagyok, a Gyógyító szolgája — válaszoltam felmutatva pecsétet, amit Kalkhasz adott.

— Látom Apollón kegyeltje vagy, és hatalmát birtokolod. Ezért kérdezem újra, mi a szándékotok? Látom rövid idő alatt poliszt emeltetek a parton, hajóitok állnak indulásra készen, szentélyeitek szolgálják az Olümposzi isteneket.

— Figyelmes szemlélő vagy, de hogy szólítsalak?

— A nevem Maja, de nem azért, mert olyan szégyellős vagyok, mint Atlasz leánya, a nimfa. Ha az lennék, nem jöhettem volna követségbe hozzád.

Intettem a hajóskapitányból lett szárazföldi parancsnoknak, aki most az összes harcos felett parancsnokolt, hogy gondoskodjon vendégeink elszállásolásáról és ellátásáról.

— Miután elhelyezkedtettek, és elvertétek éheteket is, gyere hozzám Apollón szentélyébe, beszéljük meg közös ügyeinket — szólottam és a kapitányra hagytam Thoász király küldötteit.

Láttam, a vendégek nem vették jó néven, hogy a kijelölt szálláshelyre kellett menniük, de akármilyen marcona harcosok voltak is, a többszörös túlerőnkkel nem óhajtottak szembeszegülni.

Mikor később Maja felkeresett, ott volt velem Iphianassza is teljes királylányi mivoltában. Amióta kialakítottuk kolóniánkat, ő is és társnői is levetették férfiruháikat, amiben eddig utaztak és ezzel visszaszerezték eredeti formájukat. Ragyogó szépségük eredeti pompájában nyilvánult meg. És közülük a legszebb maga Iphianassza volt.

— Gyere, Maja, hajts fejet Artemisz istennő papnője előtt, társnőivel Aulisz városából érkezett, és éppen Thoász király földjére igyekszik. Így áll a helyzet kedves királyi küldött!

A megszólított nem mutatott meglepetést.

— Tudtam, és vártam. Ezért vagyok itt! És azt is tudom, hogy görögjeid nem mehetnek vissza, itt kell éljenek tíz hosszú évig.

— Magam is így gondolom. De te, Maja honnan tudod?

— Apollón papjai mindenütt jelen vannak…

— Nehéz tíz év lesz. Ezek itt mind erős férfiak, asszony kell nekik. Erről beszélnek az esti tűz körül. Iphianassza és társnői könnyen veszélybe kerülhetnek, hiába védi őket a fogadalom és az istennő. Ezért azt mondom, küldjön a király tíz fiatal lányt a királylányért cserébe, és tízet a társnőiért. Legyenek a görögök feleségei. Így a jószomszédi viszonyt is megerősítjük…

— És ha nem?

— Vannak fegyvereink, és szövetségeseink a folyó mentén!

— Fenyegetsz?

— Óh, nem! Csak felhívom Thoász király figyelmét a lehetőségekre.

— Átadom neki az üzenetedet, de ne csodálkozz, ha az öbölben harci gályák jelennek meg majd hirtelen.

— Várom a választ királyodtól!

Másnap Maja elhajózott.

Alig tűnt el a küldött bárkája a hegyfok mögött, Apollón szentéjében megjelent egy különös alak. Öltözete pásztorra vallott, de bőre sötétebb, szakálla bozontosabb volt, és ami még különösebb folyékonyan beszélte nyelvünket. Áldozatott mutatott be, és menedéket kért a templom melletti szálláson. Utasítottam a templomszolgát, gondoskodjon az idegenről. Mielőtt elfoglalta volna helyét, hozzám lépett, azzal hogy bizalmasan akar velem beszélni.

— Uram! — szólt hozzám. — Te vagy a Gyógyító Apollón kegyeltje, te itt vagy a főpap?

— Én vagyok.

— Akkor te vagy, uram, akit keresek.

— Kinek a nevében beszélsz? — kérdeztem, mert láttam, nem saját magától keres. Titkos küldöttek viselkednek hozzá hasonlóan.

Khorassan-Nishapur a neve az én uramnak. Hatalmas király messze a nagy tó vidékén. Harcos népek ura, de gazdag kereskedői is vannak, akik távoli földek kincseit hozzák a vendégszerető tenger partjaira.

— Egyszóval vannak gazdag kereskedői? Akkor a király is nagyon gazdag lehet.

Így beszélgettünk, látszólag céltalanul a kereskedelemről, az utak bizonytalanságáról, a tengeri utak veszélyeiről, a ritka fűszerekről, a mirháról, aranyról, rabszolgákról, táncosnőkről, meg más ilyen dolgokról.

— Nálatok is „vendégeskedik” három kereskedő a király alattvalói közül — fűzte hozzá az idegen különös hangsúllyal.

— Mit tudsz te arról? — kérdeztem dühösen.

— Csak annyit, elveszítették minden vagyonukat, és nem tudnak hazatérni.

— A hajóskapitányom, aki most a kolónia vezető-parancsnoka jól bánik a vendégeivel, asztalához ülteti őket, szolgák vigyázzák biztonságukat.

— És hogy nehogy elhagyhassák a tábort!

— Túl sok veszélynek tennék ki magukat, ha egyedül útra kelnének…

— Éppen ezért királyom arra kér, bocsásd őket szabadon, amikor értük küld egy karavánt. Méltó jutalom ellenében, úgy Apollón szentélye javára, mint e fiatal gyarmat hasznára.

— Érdekes dolgokat szólott a szád!

— Rám bízta a király három kereskedőjének sorsát. Úgyhogy mondd meg, mit hozzon a karaván, amikor értük jön.

— Váltságdíjat kínálsz?

— Királyom ajándékát és barátságát.

Késő éjszakáig alkudoztunk, és hajnal felé megegyeztünk, hogy a három nagyszakállú kalmárért cserébe a király küld öt fiatal, egészséges rabszolgát, öt csinos táncosnőt, lándzsát, pajzsot és kétszer hét erős kést az új fémből, ami náluk készül. Reggelre kelve a küldönc eltűnt.

Poliszunk élete kezdett egyenesbe jönni. Naponta jöttek hozzánk újabb és újabb emberek, családok. Oltalmunkat kérve felajánlották szolgálatukat a házak körül, a szántóföldeken, a gyarapodó állataink körül. A húsz harcoshoz hozzáadódott a rabságból megszabadított három görög is, a kormányos, a kapitány és jómagam. Így alkottuk mi a város polgárait. A többiek együttlakók és helóták voltak, de nem voltak rabszolgáink. Ezért kértem a kalmárokért cserébe rabszolgákat is. Nem akartunk nagyobb hadakozásba fogni, hogy szerezzünk foglyokat, mert még nem éreztük magunkat elég erősnek, bár megvédeni már megtudtuk magunkat.

Tőlünk távol, Boreász földje közelében halászó-vadászó népek éltek. Onnan is érkeztek menekültek, akiket a rájuk támadó harcias, lovas törzsek elüldöztek földjeikről. Elmutogatták — mert a beszédüket nem értettük, és ők se a miénket —, hogy vad hordák támadtak rájuk, és aki nem tudott elmenekülni, azt legyilkolták. Az ott élők elszóródtak a világ minden tája felé, pedig jól éltek saját földjükön. A vadakat követték vándorlásaikon, az erdő adta gyümölcsök, bogyók, gyökerek egészítették ki táplálékukat. Főleg azonban a mi kecskéinknél alig nagyobb fűevők adták az élelmük zömét. Ezek az állatok nagy csordákban vándorolnak ide-oda a fagyos földek határa mentén.

A jövevények, menekültek fogadása és elhelyezése a hajóskapitány dolga volt, hisz most ő Akarnan viselte az arkhón rangját. A piactéren, az agora közepén levő emelvényen fogadta e kérelmezőket. A fogságból kiszabadított három görög segített neki, mivel ők értették — legalább is úgy-ahogy — a környező népek, törzsek beszédét. A vadászokkal azonban ők sem boldogultak.

Az érkezettek között feltűnt nekem egy család. Akik a folyó mentén gyalogosan érkeztek, eléggé elcsigázott állapotban. A jó kiállású férfi íjat és könnyű hajító gerelyt hordott magával, a vállán átvetve egy pettyes bundájú ragadozó bőrét viselte. Az asszony pedig vadbőrből hasított szíjakkal rögzítve egy kisgyermeket cipelt a hátán. Valami különös érzésem támadt és intettem a kapitánynak, küldje őket hozzám. A szentély körül megnövekedtek a teendők, több szolgára volt szükségem.

Mikor az asszony meglátta a gyógyfüvek, növények sorát a templom mellett erre a célra elkülönített helyiségben, összecsapta a kezeit és megelégedett halk mormogás szerű hangokat hallatott. Mutatta is, mintha morzsolgatna az ujjaival, és szórná valamire. Megértettem, hogy a húsra hintik fűszerként a legtöbbet. Igaz, ezek mind kellemes illatot árasztanak, és némelyik kesernyés íze illik a sültekhez. Az egyik halom előtt megállt, elkomorodott és élénken hadonászott a fejét rázva. Azt akarta biztos közölni velem, hogy az nem jó növény, nem ehető. Így is volt, mert valóban erős hatású mérgező növény hever ott kupacban. Én tudtam, mennyi gyógyító hatású belőle és mennyi a halálos méreg. De ez az én titkom volt.

Látva, milyen jól ismeri a növényeket, az asszonyt magam mellé vettem gyűjtő útjaimon. A férfi a papoknak segített a templom dolgai körül. Ezekre a gyűjtő utakra mindig velünk jött egy fiatal szolgagyerek is háncsból font kosarával. Ebbe tettük a szedett növényeket. A régi szabályokat szem előtt tartva végeztük ezt a munkát, ahogy atyám és mestereim tanították. A reggeli harmaton szedtük a bogyókat, terméseket, a déli melegben a virágokat, leveleket, hajtásokat, és mikor a Ragyogó Napisten aranyszekere a látóhatárhoz közeledett és a nappali forróság enyhült, akkor ástuk ki a gyökereket.

Minden fűnek, virágnak, bokornak, fának, amit ismertem megmondtam a nevét hangosan, és ők ketten: az idegen asszony és a szolgagyerek utánam ismételték. Így lassacskán megtanulták ők is melyek a hasznos és haszontalan, vagy ártalmas növények. Ezzel azt akartam elérni, ha én továbbállok innen, nem maradjon Apollón temploma gyógynövényeket ismerő szolgák nélkül.

A nagyszakállú kereskedőkért hamarabb jött meg a karaván, mint a válasz Thoász királytól. Valahol nem messzire táborozhattak felkészülve, úgy látszik tudták, mi lesz a követelésünk, ismerhették igényeinket még azelőtt, hogy beszéltünk volna róla. Jó lesz barátságban lenni egy ilyen félelmesen sokat tudó király népével, még ha távoli föld lakói is.

Átvettük az „ajándékokat”, és békében elbocsátottuk a kalmárokat, akik nem panaszkodtak a bánásmódra, s a forgandó szerencsét okolták veszteségükért.

— Királyom az ajándékok mellé — szólt búcsúzáskor a múltkori küldönc, aki most a karaván élén tért vissza előkelő öltözékben, mely rangját is jelentette Khorassan-Nishapur király mellett — barátságát kínálja nektek, és viszonzásul azt óhajtja, ne bántsátok a tengeren kereskedőit.

— Nekünk mi jó származik ebből a barátságból? A királyod földje messze esik innen, és mi nem járjuk azt a vidéket. A tenger pedig nagy és veszélyes, ott sok minden megeshet. Nem azért voltam a gyarmatosítás istenének a Ragyogónak a papja, hogy minden jöttment küldönc szavára elfogadjam egy alig ismert király barátságát. Ez az oktalan talán nem is tudja, hogy a zsákmányszerzés a tengeri népek gazdagságának egyik forrása? Hogy Hermész Apollón közeli barátja, és mi neki is oltárt emeltünk? Őt tiszteli minden utazó, kereskedő, pásztor és tolvaj.

— Gyere velem! — folytattam. — Elmegyünk ide a kertek szomszédságába, ahol egy tiszteletreméltó isten szentélye áll. Áldozzunk neki, és utána beszélhetsz urad óhajáról.

Miután bort és egy kecskegidát áldoztunk az istennek, leültettem a vendéget a szentély előtt, és elmutogattam a jelképeket, melyek Hermész isteni tulajdonságait, nagyságát jelentették.

— Látod ő a pásztorok istene, de ő az utazók és a kerekedők istene is, és hogy a számításaikban kiismerjék magukat kitalálta a számokat és a betűket. Mit érne a kalmárok minden tudománya, ha nem tudnák rögzíteni számadásaikat? Ő a Gyorslábú, aki az istenek hírnöke, ő tudatja velünk, halandókkal is Olümposz lakónak akaratát. A lantot és a pásztorsípot is ő találta fel.

— Ez mind nagyon szép és érdekes, de miért mondod el mindezt most nekem?

— Hogy lásd, nekünk, akikre ilyen isten vigyáz, nincs szükségünk távoli királyok barátságára.

— Akkor sem, ha a király megismétli ajándékait minden harmadik holdtölte idején? — kérdezte ravasz képet vágva.

— Ezt meg kell beszélnem az arkhón tisztségét viselő kapitánnyal — válaszoltam, hogy időt nyerjek a válaszadáshoz.

— Te vagy a főpap. A te döntésedet senki sem bírálhatja. Még Akarnan sem!

— Hízelkedéssel nálam nem érsz célt! Hívom az arkhónt.

Egyetértése és tisztelete jeléül előrenyújtott kézzel meghajolt felém, én pedig elküldtem egy szolgát a kapitányért. Komor képpel jelent meg hívásomra. Nem tetszett neki a küldönc színeváltozása, aki egyszer pásztor, majd a király bizalmi embere. Mogorván hallgatta az ajánlatot.

— És ha megegyezünk, mi lesz azzal, aki megszegi? Mi lesz, ha a harmadik holdtölte idejére nem érkeznek meg királyod ajándékai?

— Megérkeznek! Nem ti vagytok az egyedüliek, akik elfogadták Khorassan-Nishapur királyi barátságát.

— Milyen ajándékokra gondol a király általad? – tettem fel a kérdést.

— Kaptok aranyat, ezüstöt, finom kelméket az asszonyaitoknak és táncosnőiteknek, papnőiteknek. Kaptok fűszereket, kupákat, tálakat. És fegyvereket is.

— Asszonyaink kevesen vannak, papnőink egy sem és táncosnőink is csak öt, akiket most hoztatok.

— Táncosnőket is kaptok, minden alkalommal kettőt. Asszonyaitok pedig hamarosan lesznek.

Egymásra néztünk a kapitánnyal. Akarnan szemében különös fény villant.

— Mit tudsz te erről? — kérdezte dühösen ökölbe szorított kézzel.

— Beszélj! — szóltam a küldöncre, mielőtt az arkhón még elragadtatná magát. Féltem, amilyen indulatos ember még valami megbocsáthatatlan tettre ragadtatja magát.

— Jó embereink laknak Kherszonészosz városában, akik közel állnak a palota szolgáihoz. Ők hozták a hírét, hogy a király fölszerelt egy nagyobb gályát, és fiatal lányokat szedett össze az egész ország területéről, még a határ menti hegyek lakói közül is. Húsz leányra lenne szüksége, de szüleik nem akarják elengedni a lányokat. Thoász ígéretekkel és fenyegetésekkel próbálja rávenni a szülőket, és előbb-utóbb sikerülni fog neki.

— Lehet igazak a szavaid, de lehet hamisak — dörmögte Akarnan.

— Reggel választ adok — zártam le a vitát —, Apollón segít eldöntenem, mi a helyes.

Ezzel otthagytam őket és visszamentem saját szállásomra, melyet a templomhoz tartozó enkoimitiria mellett állítattam magamnak. Itt pihentek a gyógyulásukra váró betegek, sebesültek, s hálóhelyem is éppen azért volt a közelben, hogy segítségükre lehessek, ha a szükség úgy hozza. Mielőtt azonban álomra hajtottam volna a fejem, felkerestem Iphianasszát, Artemisz szentéjében. Tanácsát akartam kérni, hiszen ő már az istennő papnője, aki megérti az Olimposziak akaratát.

— Reggel válasz adok neked, Makhaón! — búcsúzott Iphianassza. — Mikor feltűnik a Napisten fénylő szekere a láthatár peremén, légy itt a szentélyben.

Nehezen jött álom a szememre. Felzaklatott a beszélgetés, hiszen alakuló poliszunk sorsáról, jövőjéről kell döntenem. Vagy az Éj istennőjének fia, Hüpnosz késlekedett megjelenni. Végül is midőn Auróra már készült felvezetni testvérének a Nap istenének szekerét az égboltra, rövid, nyugtalan álomba merültem. Összetörten ébredtem, úgy éreztem magam, mintha valamilyen nagy erőfeszítéseket tettem volna álmomban, de hogy mit, arra nem emlékeztem.

Ígéretemhez híven átmentem Artemisz szentélyéhez, tudassa velem a papnő, mi a véleménye, neki mit sugalltak az istenek.

— Boreász szelei hozzák a bajt, de a Héliosz szekerével segítségedre siet — mondta, miután kérdeztem véleményét.

Amilyen rossz hangulatban voltam a nehezen eltelt éjszaka miatt, megdühödtem az értelmetlennek tűnő válasz miatt a papnőre.

— Nincs kedvem találgatni, hogy mit üzennek az istenek, fejtsd meg a választ!

— Kérdezd meg az új szolgádat, aki a fagyott földek pereméről jött hozzád, ő majd megmondja mit jelent az üzenet első fele. A másodikat magad is kitalálhatod.

Otthagytam Iphianasszát, és dühösen visszamentem Apollón templomába. Magamhoz hívattam az új szolgát feleségével együtt. Néhány szót már tudtak a mi nyelvünkön, így nagy nehezen, mutogatásokkal, hadonászással, arcjátékkal megértettük egymást. Nehéz munka volt, akár az éjszakai virrasztásom, de megtudtam, amit akartam. A vadász meg az asszonya elém tárta menekülésük okát.

Lovas harcosok, talán kentaurok támadtak rájuk — ha igaz. Elűzték földjükről a békés halászó- vadászó- gyűjtögető törzseket. A lovasokat hatalmas gulyák, nyájak követték, és szekereken az egész nép. Az állataiknak legelő kellett, s a puszta jó füvű legelőiről minden állat, s ember elmenekült, így ők maradtak a puszta urai. Az erdőbe nem mentek be, csak vadászni, de ott sem lehetett a törzseknek megmaradni, mert a hajtó vadászataikon embert, állatot, mindent lenyilaztak. Csak a fiatal gyermekeket és lányokat ejtettek foglyul. Ezeket szétosztották a harcosaik között, és pásztorokat neveltek belőlük, akik a nyájakat, gulyákat terelték a nagy fehér, erősfogú kutyáikkal együtt. A lányokat pedig, ahogy kissé növekedtek az asszonyok felügyelete alatt a legderekabb harcosnak adták ágyasnak – feleségnek.

Megértettem hát, mit jelent „Boreász szelei hozzák a bajt”. A jóslat többi része Khorassan-Nishapur királyi barátságát jelentette. Szövetséget a barbárok ellen. Hívattam hát a király bizalmasát és megadtam a választ:

— Menj békével és vidd meg királyodnak barátságom hírét.

A már ismert meghajlással vette tudomásul. Azt kérte azonban, készítsünk agyagba rögzített megállapodást. Egy fakeretbe ügyesen belesimított lágy agyagot és egy hegyes pálcikával az általam is ismert jelekkel belerótta a következőket: „Én, Asmar, Khorassan-Nishapur király belső szolgája a király nevében ígéretet teszek Hüpanisz főpapjának, Makhaón úrnak, hogy minden harmadik holdtölte idején a megállapított ajándékok rendesen megérkeznek hozzá isteneink akarata szerint.”

Két ilyen tábla készült és mindkettőt az oltár tűzében kiégettük, hogy az eső vagy harmat, vagy más nedvesség ne árthasson nekik. Ezzel a karaván a három királyi kereskedővel útra kelt. Mielőtt azonban elhagyták volna városunk határát, Asmar hátramaradt, és meghajolva előttem néhány búcsúszó után átadta királya titkos üzenetét, melyet azért tartogatott az utolsó pillanatig, hogy csak sikeres megegyezés után lehessen érvényes.

— Háború esetén számíthatsz fegyvereink erejére, és cserébe királyom is számít a tiétekre!

Ezeket mondva gyorsan a társai után sietett. Nem várt választ. Most értettem meg a jóslat második felét „Héliosz szekerével segítségedre siet”. Hiszen Khorassan-Nishapur király és népe ott él ahonnan a Napisten szekere elindul égi útján.

Sokáig tárgyaltunk Akarnan, a kormányos, Proklész és jómagam, mi legyen a legsürgősebb tennivalónk, hogy ne érjen felkészületlenül a puszták népének, a barbár lovasoknak a támadása. Legsürgősebbnek a falak megerősítését tartottuk.

Köveket hordtunk össze, s abból raktunk erős falat. Hetekig tartott, de mint később kiderült megérte a munkát, erőfeszítést.

Közben minden épkézláb embert megtanítottunk fegyverrel bánni. Az öt rabszolgát, akiket a király küldött az állatokhoz rendeltük. Nem sok emberből állt a védőcsapat, de a magunkkal hozott és a kapott fegyvereknek köszönhetően rendesen fel tudtunk szerelni mindenkit. Mi, polgárok huszonhat személyt tettünk ki, ehhez adódott a közben hetvenre duzzadt helóták és együttlakók száma. Végszükség esetén Iphianassza társnői is harcba tudtak szállni, értettek a fegyverforgatáshoz.

Időközben a hozzánk csatlakozottak egyre jobban elsajátították a görög nyelvet, napról-napra könnyebben értettük meg egymást. Ennek nagy jelentősége mutatkozott a védekezés során.

Már majdnem elfelejtkeztünk a közelgő veszedelemről, mikor egy jelentősebb csoport kért menedéket abból a törzsből, amelyikből vadászunk is származott. Öt kértük, hogy legyen segítségünkre a meghallgatáson, s amit elmondtak nagyrészt megegyezett azokkal a dolgokkal, melyeket a vadász maga is értésünkre adott. Igazolva előbbi szavainak igazát.

Lóhalálában menekültek a vadászterületükről a folyó mentén lefelé, a földjükre támadó lovas nép elől. Az elmondás alapján valóban akár kentaurok is lehettek, bár én nem hiszek a létezésükben. Inkább jó lovasokról lehet szó.

Az erdő védelmet nyújtott ideig-óráig, mert nem hatoltak át rajta, de féltek a közelben maradni, így lejöttek hozzánk, hogy menedéket kérjenek a falakon belül. Üldözni ugyan nem üldözték a menekülőket, de vonulásuk közben, aki útjukba akadt, elpusztították, és nagy területeket vettek birtokba. A legelő, azonban ahogy fogyott — rengeteg állatot tartottak — úgy húzódtak lefele ők is mind újabb és újabb területeket meghódítani. Rövid időn belül várható volt érkezésük a falak alá.

Az érkezőket szívesen fogadtuk. Minden fegyveresnek hasznát vettük, és a vadászok nagyon jól kezelték a nyilat és a dobó gerelyt. Csak rendre, fegyelemre kellet szoktatni őket. E nélkül semmit nem érnek a legjobb fegyverek sem.

Asszonyok és gyerekek is jöttek velük. Nekik is megtaláltuk helyüket a védekezésben…

 

 

29látogató,1mai

Szerző dr Bige Szabolcs- 638 írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.

4 Komment

Hagyj üzenetet