Nagyajtai Kovács Zsolt : UTOLSÓ SZERETŐ (regény) IV. rész

Döbbenten állt az irodában az asztala mellett, és gyötrelmes sejtései támadtak. *

 

 

Lujza kutyust mindebből a legjobban az érdekelte, hogy a gazdi viselkedése már megint bizonyos rendellenességeket mutat az általa megszokotthoz képest, amit ha nem kutya lenne, akkor a „heves szívdobogás” és „nyugtalan, élénk viselkedés” kifejezésekkel tudna leginkább találóan körülírni. Ez iránti aggódását kifejezendő gyorsan fölugrott szeretett gazdája ölébe és azonnal képennyalások seregével fejezte ki határtalan együttérzését. Ennek elvégzése után pedig úgy helyezkedett István ölében, hogy képes felén látható legyen: aki rosszindulattal közelít a gazdi felé, annak számolnia kell egy—két kemény kutyaharapással is akár. István szinte ösztönszerűen simogatta a kis ebet, aki ettől — feladva előbbi agresszív hajlamai fitogtatását — igen hamar álomba szenderült. Álmában azért csak-csak rúgkapált egy néhányat, jelezve ezzel, hogy nagyon is éber szendergése közben éppen a gazdi védelmezésén gyakorlatozik.      

István lassan megnyugodott, és Lujzikát továbbra is szeretettel simogatva nézte a tévét. Megitta a kávét, amibe Elvira egy pici whiskyt is csempészett (nagyon furdalhat a lelkiismeret, kedvesem), rágyújtott és igyekezett teljesen kikapcsolódni az elmúlt két nap minden megterhelő hatása alól. Nézte a képernyőt, de nem sok minden jutott el a tudatáig abból, amit látott. Fáradt volt, egész egyszerűen, de nagyon fáradt. Elvira hangját mintha hallotta volna, de nem akarta hallani és nem is volt benne biztos, hogy hallotta, felelni pedig egyáltalán nem akart. Csönd kell, nyugalom, hagyják őt békén.      

— István! — hallotta most határozottan a nevét. Fölnézett, Elvira ott guggolt mellette.   

— Mi van, ég a ház? 

Nem, nem ég, hál’ istennek.         

— Akkor meg mi a csudát kiabálsz itt a fülembe? — kászálódott egyenes ülésbe a fotelban István és Lujzikát helyezte újra kényelembe az ölében.       

— Nem kiabálok — fogta meg a kezét Elvira —, csak azt kérdeztem, hogy nincs-e kedved beszélgetni. Ketten vagyunk itthon, nem várunk senkit, a gyerekek csak késő éjjel vagy csak reggel jönnek haza. Van időnk.          

István szabad kezével ismét a cigarettájáért nyúlt, szándékosan lassú mozdulatokkal rágyújtott, majd ránézett a feleségére.        

— Idefigyelj, Elcsi. Tegnap meghalt egy ember, akivel együtt gyerekeskedtünk, együtt nőttünk fel, együtt építettük a jövőnket, együtt alkottunk szép vagy nem szép épületeket, együtt váltunk emberré. A jövőnket felépítettük, ő egy másodperc alatt elveszítette az esélyét is annak, hogy a gyermekkori elképzelt jövőjét jelenként élvezhesse. Még nem tudom, hogyan történhetett, de ki fogom deríteni. Tegnap megtudtam, hogy az én magánéletem is a sárba tapostatott, vagyis megcsal a feleségem. Még nem tudom, hogyan történhetett, de ki fogom deríteni. Ma délelőtt rájöttem, hogy a másik gyerekkori barátom barátsága egy kalap szart sem ér, bár őt azt hiszem, szeretett főnököm alaposan megvezette, így csak részben hibáztatható. Végül pedig egy igen-igen vészterhes sejtésem támadt Pálos Géza amúgy sem makulátlan üzelmeivel kapcsolatban, ami üzelmek végrehajtása még nem tudom, hogyan történhetett, de azt is ki fogom deríteni. Ezek után ne csodálkozz, ha előbb ezeket a történéseket rendszerezni akarom magamban azután, hogy egyáltalán kellő súllyal fölfogtam őket, és majd csak azután vállalkoznék arra, hogy mindezeket meg is beszéljük. Addig egyelőre csak megtelt a fejem ezzel a sok baromsággal és fogalmam sincs, hogyan fogom mindezt rendbe tenni. De két-három nap, nem több és megbeszéljük. Most gondolkodni se nagyon tudok, nemhogy véleményem lenne ezekről a dolgokról. Talán… talán majd holnap. Vagy holnapután.              

Elnyomta a cigarettát és ránézett az asszonyra. Elvira könnyes szemmel figyelte a férjét.   

— Megértelek — szorította meg a kezét. — Igazad is van, én vagyok türelmetlen. Látom rajtad, hogy fáradt vagy, tényleg jobb lesz talán majd holnap. Vagy holnapután…  

Fölállt és a bárszekrényhez lépett. Kivett két poharat, mindkettőbe töltött egy-egy rendes adag whiskyt.  

 

*

 

István hétfőn reggel aránylag frissen, fizikailag rendben lévőnek érezve magát ébredt felesége mellett, a megszokott ágyában. Borotválkozás és zuhanyozás közben végiggondolta a reá váró nap fontos teendőit, mint ahogyan tette ezt már vagy harminc éve minden reggel. Az utóbbi időben azonban mintha kissé lukacsossá vált volna a memóriája, megesett, hogy fontos, előre tervezett programok estek ki az emlékezetéből, de hallani sem akart arról, hogy bármilyen határidőnaplót vezessen vagy akár csak egy kis noteszt használjon, mert nem hülye ő, hogy minden vackot föl kelljen írnia. Ez utóbbi álláspontját azonban mostanában és időnként, de egyre szaporodó alkalommal kellett átértékelnie, az állítás mindkét pontját illetően. Mindegy, ma nem felejt el semmit, most hatékonyan memorizál mindent, sorrendet állít fel és rendszerez, így nem lehet baj. Tehát bemenni a céghez, Pálossal megbeszélni néhány dolgot a továbbiakra való tekintettel, Faragó Dezső státusának tisztázása, Folyamatban lévő munkák ellenőrzése, satöbbi, satöbbi, a fene egye meg, ez a nap sem lesz könnyebb, mint a többi. Mindezek után délután pedig elmenni doktor Fülöpkéhez, nézze meg a kisöreg, mi nem stimmel a motorral, mert valami nem ketyeg rendesen benne, az biztos. Tegnap a vasárnap adta lógási lehetőséget egész rendesen kihasználta, nagyot sétált délután Lujzikával a kerület végén, a dombok lábánál, a kis ebecske élvezte a havat, ugrált, visítozott, fenekén szánkázott lefelé pár métert a dombról, mint egy igazi kisgyerek. Ancsa lánya volt ilyen kicsi korában, neki szánkó sem kellett, megtette a nadrágfék. Imre fia megfontoltabb volt már gyereknek is, ő, ha szánkózni mentek, előbb felmászott a dombtetőre, gondosan kitervelt egy útvonalat, azon vagy ötvenszer lesiklott és nem volt hajlandó letérni róla akkor sem, ha a legrosszabb irányt is sikerült megtalálnia.   

Öltönyt, nyakkendőt vett, ahogyan illik, rágyújtott és leült az étkezőben Elvira mellé, aki közben elkészítette a kávét, ezúttal whisky nélkül.             

— Ne felejts el délután Fülöpke doktorhoz menni — kérlelte Elvira.   

— Nem felejtek, ha lesz időm, megyek.       

— Mi az, hogy ha lesz időd? — méltatlankodott az asszony. — Aztán holnap elhajítod a kanalat, akkor mit ér majd a mai munkád? Pálos is beláthatja, hogy…       

— Ne aggódj — nyugtatta István —, nem kell Pálostól elkéredzkednem semmikor, csak annyi minden megbeszélni valónk van. De elmegyek, biztos, hogy elmegyek.     

— A fene ott egye meg a megbeszélni valót — perelt Elvira —, ha hiába beszéled meg, mert holnapra meg kipurcansz. Sokra mész vele.

István elnevette magát Elvira vehemenciáját látva.     

— Szépen beszélsz te rólam meg a majdan bekövetkező végemről…     

— Mert ha aggódom érted, nem tudok beszéd közben a szép szavak után kutatni.  

— Azt hiszem, hogy ezért is szeretlek, de ne hidd, hogy most kibékültünk — fogta meg az asszony kezét István.

— Ne félj, nem hiszem — felelte Elvira. — Tudod, hogy nem csak én vagyok sáros.     

István csak mosolygott, majd fölállt és a kabátjáért indult.        

— Karácsonykor lesz időnk beszélgetni.         

— Úgy legyen — nyugtázta Elvira és kiment, a kapukat nyitni-csukni segíteni a férjének. 

Kemény hideg volt, itt a külső kerületekben mínusz tizennégy fokot mutattak a hőmérők. István óvatosan haladt, lágyan használta a féket, inkább a motorféket alkalmazta, a gázzal is nagyon óvatosan bánt. Harminc perc alatt így is beért a céghez, kocsija jól feküdt az úton, a gumik tapadása is kiváló volt. Igen, azt is meg kell tudnia, hogy Ferkó kocsiján rajta volt-e a téli gumi vagy nem. Mindent a maga idejében, erre is sort fog keríteni. Most először ez a pipamocsok Pálos volt soron.

Az első meglepetés akkor érte, amikor meglátta a saját íróasztalát. Ez a kifejezés persze csak mint amolyan gyűjtőnév volt alkalmazható arra az egyedi gyártású U—alakú költeményre, amely háromféle feladatot volt hivatva betölteni. Két hosszabbik szára közül az egyik egy mechanikus rajzasztalként is használható, billenthető, nagy felületű vázlatasztal volt, melyre szabadkézzel lehetett felskiccelni azokat az épületeket, annak részeit vagy elemeit, amelyek kidolgozása egyáltalán szóba jöhetett. Ez afféle tárgyalóasztal szerepét is betöltötte. A másik szára volt a számítógépes tervezőasztal, a két szárat összekötő darab pedig a hagyományos íróasztal. István jól emlékezett rá, hogy pénteken régi jó szokásához híven nem pakolt el semmit egyik asztalról sem, a folyamatban lévő munkáiról szóló papírok, vázlatok, kinyomtatott számítások tömkelegét egy bordó anyagból készült takaróval borította le úgy, mint máskor. A kombinált asztal most úgy nézett ki, mint amikor az asztalosüzemből tizenegy évvel ezelőtt az emberek felhozták neki az irodába. Minden papírja, vázlata, számítása eltűnt az asztalról, a számítógépe egy kupacba rakva mindenestől a rajzasztal mellett, személyes használati tárgyai, beleértve az Elvirától az ötvenedik születésnapjára kapott gravírozott ezüst ceruzát is egy papírdobozba dobálva hevertek a számítógép mellett.         

Döbbenten állt az irodában az asztala mellett és gyötrelmes sejtései támadtak. Mielőtt végiggondolta volna, mi is történhetett, a szemközti ajtóban megjelent Pálos Géza.

— Korábban jöttél, István, mint gondoltam — szólt köszönés helyett. — Gyere be egy kicsit légy szíves.   

— Amikor ezt a céget megalapítottuk Ferkóval — kezdte István —, te még valahol a Komszomolban építetted a magad kis sajátos komenyicsta demokráciáját, drága barátom. Éppen ezért nem is tudhatod, hogy amióta a cég létezik, és én nem vagyok szabadságon, ahol egyébként és mellesleg ritkán voltam, akkor mindig ebben az időpontban szoktam bejönni. Mondd meg nekem sebesen, mi az isten haragja történik itt?        

Pálos időközben visszasétált a szobájába és leült az íróasztala mögé. Ugyanazt a sunyi, gonosz arckifejezést sikerült produkálnia, mint pénteken este akkor, amikor kitette Istvánt a kocsijából. István belépett Pálos után az irodába és itt újabb meglepetésben volt része. Az iroda sarkában berendezett tárgyaló legnagyobb foteljában félig hanyattfekve terpeszkedett Faragó Dezső olyan képpel, mint akihez hamarosan érkezik Naomi Campbell egy röpke hatvan perces reggeli szextornára. Faragó most mindenesetre felállt és kezet nyújtott Istvánnak, aki megrökönyödött képpel el is fogadta, miközben egy másodperc alatt felmérte, hogy Dezső nem akárhogy néz ki. Vadonatúj öltönyt viselt, tényleg valamelyik szupermarketban vehette, csak az volt a baj, hogy az öltöny két számmal volt legalább a szükségesnél nagyobb. Egyéb szempontból kifogástalan csíkos inge biztos, hogy nem szorította a nyakát, mert begombolva volt olyan bő, mint másé megnyitva, hozzá nem illő nyakkendője csomóját pedig valahol félúton a hónalj felé sikerült megkötni. István csak állt megkövülten és alig bírta visszafojtani a kínjában feltörő röhögését.

— Szevasz, te ütődött — üdvözölte valamikori barátját. — Gondolod, hogy majd még belenősz?         

— Csak cikizz nyugodtan — válaszolt fölényesen Dezső. — A helyedben én is ezt tenném.  

— Hogy nézel ki, te madárijesztő? — röhögött István most már nyíltan. — Így akarsz itt megjelenni és komoly megrendelőkkel tárgyalni? Ki vette neked ezt a ruhát?   

— Az a helyzet, hogy ő vette saját magának — szólt közbe élesen Pálos —, és szerintem jól áll neki. Az a helyzet továbbá, hogy Faragó Dezső pillanatnyilag az egyetlen munkatársam, ezért kérlek, beszélj vele tisztességesen.

Pálos szavai nem is jutottak el először István tudatáig, inkább csak érezte a veszélyt, mint felfogta.   

— Már úgy érted, ugye, hogy rajtam kívül az egyetlen munkatársad ez a toprongy.

— Nem, nem úgy értem, István — szűkült össze még jobban Pálos szeme. — Szó szerint értem, úgy, ahogy mondtam. De ha kívánod, megismétlem, tehát Faragó Dezső e pillanatban az egyetlen munkatársam az „Első Magyar Építészeti Iroda Kht” -nál.        

István zavartan nézett hol Pálosra, hol Faragóra, azt hitte, hogy valami hülye tréfa áldozata, de lelke mélyén már érezte, hogy ez a két ember itt és most nem kifejezetten a tréfa kedvéért szórakozik vele ekkora idétlenséggel. Tekintete végül megállapodott Páloson és még nem tűnt fel neki, hogy a már-már jól ismert szorító érzés a szívtájékon újra meg-megjelenik.     

— Magyarázd meg azonnal ezt a marhaságot — szólalt meg végül rekedten, lerogyott a fotelba és rágyújtott.           

Pálos szenvtelen hangon, mintha csak egy sima újsághírt olvasna fel, beszélni kezdett. 

— Az elmúlt hét elején, jelesül kedden a minisztérium gazdasági csoportja megtárgyalta a cég elmúlt és ez évi, tehát az utóbbi két évbeni tevékenységét és helybenhagyta azt a javaslatot, miszerint a cég vezetésében változtatásra, vagyis frissítésre van szükség. Ezért úgy határozott, hogy téged azonnali hatállyal a cégnél viselt minden tisztségedből felment és a tulajdoni részedet megfelelő jogi egyeztetések után kivásárolja. Helyedre egyúttal kinevezte Faragó Dezső építészmérnököt teljes jogú vezetőnek.             

— Dezső, te szivacsagyú, te tudtad ezt már szombaton? — kérdezte István és forgott vele a világ. — Miért nem mondtad el, te koszfészek?        

Faragó csak sötét tekintettel hevert a foteljében és a vállát vonogatta.

— Én mondtam neki még a múlt héten, hogy ne szóljon neked — válaszolt helyette Pálos. István újra felé fordult.  

— Te ott voltál ezen a miniszteriális ülésen? — kérdezte és egyre nehezebben tudott levegőt venni. Pálos csak igenlően bólintott.        

— Te voltál az, aki ezt az egészet kitalálta és javasolta — nem is kérdezte, mint inkább kikövetkeztette megállapítását István        

— A mai világban a ti fene nagy humanitárius szemléletetekkel nem lehet termelő intézményt vezetni. Én vagyok a vezérigazgató, és én úgy látom, hogy váltani kell.    

— És mit kezdtél volna Vásárhelyivel, tisztelt vezérigazgatókám? — élénkült meg egy csöppnyit István. — Vele nem merted volna ugyanezt megcsinálni, igaz? És kettőnkkel együtt sem merted volna megcsinálni ezt, igaz? Nagyon jól tudod, hogy Vásárhelyit keményebb fából faragták, mint engem, igaz? Nagyon is kapóra jött neked Ferkó halála, ez is igaz? Hogy van pofád még ezek után is emberek közé menni, te betegesen gigantomániás seggfej? Mi történt a Vásárhelyi kocsijával pénteken, mi?! Hozzányúlt valaki, mi?! — István szinte magán kívül ordított.

— Mire gondolsz? — sápadt el Pálos. — Fenyegetsz? Rágalmazol?         

— Neeem, nem, ne félj, csak nem vagyok hülye — állt fel István a fotelből és megtántorodott. — És ki tudom találni… ki tu… dom… talál…   

Iszonyú szorítás a szívbe, nincs levegő, elhagyja a tudata. Nem tudhatja, hogy a fotel előtt összeesik, mozdulatlanul fekszik. Elsötétül minden, megszűnik minden, nincs tér, nincs idő, nincs gravitáció, nincs fizikai valóság, nincs valós logika. Először zuhan, aztán lebeg, ez egy alagút, vagy egy folyosó, tán egy labirintus. Valami furcsa erő kormányozza, lassan halad lefelé, a labirintus sötét zugaitól az ismeretlen erő mindig elhúzza. Ott lenn, a mélyben vakító fény. Bántóan vakító, nem lehet belenézni. Ahogy közelít hozzá, úgy válik egyre elviselhetőbbé, már nem vakít annyira. Mint egy levegőágyon fekve a lefelé való lebegés megáll, egy helyben marad. Nem halad lefelé, nem halad fölfelé sem. Valaki megtaszítja a testének bal oldalát, mintha meglökné valaki. Vagy nem is az oldalát, hanem a mellkasát? Nincs ott senki, nem lát senkit. Ki lehetett az? Hagyják őt békén, ez itt nagyon szép. Gyönyörű. Itt most minden gyönyörű. Megszűnik a ringató lebegés, megáll minden. A fény eltűnt a folyosó végéről, mindenütt sötét van. Ám ott fenn, talán mégis, valamilyen fényforrás. Ott fenn, tehát ellenkező irányban. Most megfordul minden. Visszafelé indul, emelkedik. Most a pici fény újra eltűnik, újra sötét van. Nagyon sokáig nagyon sötét van. Valami sípol. Valami sziszeg. Valami kattog. Mi ez? Félhomály, szürkeség. Megint van szeme, megint lát. Megint van levegő, megint lélegzik. Egy kis szoba, ezer és egy ketyere sípol, sziszeg, kattog. Fekszik egy ágyon, fáradtságot érez, izomláza van. Nem tud nagyon mozdulni sem. A fejét nehezen oldalra fordítja. Egy fehér fityula, egy kedves, középkorú, inkább kellemes, mint szép női arc, fehér köpeny, rajta kitűző. EMMA NŐVÉR, alatta INTENZÍV OSZTÁLY felirat. Hogy került ide?

— Mondja, aranyom, mennyi volt ide a beugró? — préselte ki nehezen a szavakat.   

— Csitt, nem dumál, nem mozog, nyugton marad — hajolt fölé mosolyogva Emma nővér.

— Csak mert… ez itten a mennyország… nem? — súgta áhítattal. — Hol van Szent Péter?

— Mintha az előbb mondtam volna, hogy nem dumál, nem mocorog, nem ugrál — mosolygott tovább Emma nővér.           

— Mondjon még vala… miket — nyelt nagyokat István —, olyan jó hallgatni… a hangját.

— Szent Péter az előszobájából visszafordította magát — mondta Emma nővér mély, nyugalmat sugárzó hangján —, azt mondta, még egy körre visszaküldi magát ide. Elégedett?

— Mondjuk, ha rágyújthatnék.      

— Persze, persze — bólogatott a nővér, majd sorolni kezdte: — Konyak, szivar, fehérruhás szűzlányok, angyalhajjal, melyiket először?       

— Ne izéljen már velem, nővér — próbált meg fészkelődni István —, inkább mondja meg, hány az óra ilyenkor?      

— Délelőtt fél tíz.

— A mindenit… két órát elvettek ezek a piszkok az életemből.       

— Aha, meg még adjon hozzá negyvennyolcat — mondta kissé félrehajtott fejjel Emma nővér.

— Ha így néz rám, eszembe juttatja Lujzikát, az is így figyel.   

— Ki Lujzika? — kíváncsiskodott Emma nővér.

— A kiskutyám… Ne nézzen rám ilyen vádlóan, maga nagyon szép…        

— Hmmm. Szóval hasonlítok a kutyájára.

— Nem, nem, dehogy, nem úgy értettem.

— Értem én, kérem, értem én… Ahhoz képest, hogy nem beszél, nem mozog, nem ugrál, elég rendesen fickándozik.             

— Szomjas vagyok — nyelt egy szárazat István. — Inni lehet? És egyáltalán, hol vagyok?

— A Vidám Parkban… Mégis, mit gondol? Pornómoziban?

— Jó-jó, tudom már, hogy kórházban, rájöttem közben. De melyikben? És mikor mondja el, hogy mi is történt velem itten ötven óra alatt? Mi az, hogy ötven óra? Nem hétfő van?

— De nem ám — szívott fel egy fecskendőbe Emma nővér valami sárgás löttyöt. — Szerda délelőtt van, kedves uram, most pedig lesz olyan kedves nyugton maradni, amíg magába döföm ezt a köpcös kis tűt. Ettől úgyis nyugton lesz.

— Ajjaj. És mi van abban a fecskendőben? És mikor beszélgetünk?     

— Ebben a maga napi délelőtti kisfröccse van, és ha jobban lesz, holnap beszélgethetünk.

— De én nem szeretem a kisfröccsöket.

— Nem is kell. Elég, ha én beadom, nem kell, hogy még szeresse is. Ne mocorogjon, volt már maga előtt más is, akinek nem szájon át adtam ilyen nedűt. Maga hanyatt fekszik, én fenéken szúrom. Ilyen ügyes vagyok.

— Aúúú.

— Mit aúú, nem is fájhatott. Szép álmokat, pá-pá, délután még találkozunk. Előbb ezt igya meg — nyújtott egy csőrös bögrét István felé. Langyos tea volt benne, István mohón ivott.

— Ez… jólesett… — lihegte, és behunyta a szemét.

— Pihenjen. Két óra körül fog ébredni, itt leszek. Viszlát — ült vissza a székére Emma nővér és Istvánt figyelte, aki már ekkorra mély álomba merült.

 

 

MÁSODIK RÉSZ

 

SZÁMVETÉS

 

 

István kinyitotta az egyik szemét. Fejét az ablak felé fordítva látta, hogy odakint sűrű, nehéz pelyhekben esik a hó, a kerti fenyők ágai majdnem letörtek a rájuk rakódott nehéz hótehertől. Most már mindkét szemével a hóesést figyelte egy pár másodpercig, majd tekintetével Emma nővért kereste. A nővér már észrevette, hogy a beteg felébredt, fölállt és odament az ágyhoz.       

— Aggyisten, naplopó úr. Hogyan tetszik magát érezni? — mosolygott szokása szerint.

— Hehehe, naplopó, nem is rossz. Hol lopom a napot én most tulajdonképpen és leginkább úgy Gugyerákilag, kedves Emma nővér, kérem? — hunyorgott István.

— A Krassy Áron Szívgyógyászati Magánklinika intenzív osztályán, kedves uram.    

— Hűha. Az nem akármilyen hely. Hogy kerültem én, az egyszerű pór erre a kiváltságosoknak fenntartott helyre?                

— Az egyszerű pór is lehet kiváltságos egyszer, nem gondolja? Máskülönben tévhit az, hogy ide nem kerülhet be akárki. Ha a sors úgy hozza, akár hajléktalan is bekerülhet. Ez egy gyógyintézet, ahol emberek élete között nincs különbség, miután ugye abból mindenkinek csak egy van.           

— Ki finanszírozza a gyógykezelést? — kíváncsiskodott István.       

— A magáét történetesen a maga szakminisztériuma, de egyébként szerződéses kapcsolatban vagyunk az egészségügy olyan intézményeivel, illetve közülük néhánnyal, akik a fizetni nem tudó betegek helyett állják a költségek döntő részét. Ha majd egyszer ráérek, szívesen elmesélem magának az Intézet működési elvét.        

— Köszönöm, ennyi most éppen elég. Hogy kerültem ide?

— Majd holnap elmondom, most pihennie kell. Tudom, hogy úgyis merengeni fog a saját sötét múltján, de még mindig jobb, mintha én tartanék magának önálló estet arról, hogyan lehet egy kórházat gazdaságosan és színvonalasan működtetni.

— És most képes lenne engem egyedül hagyni? Ki fog rám vigyázni? Mamaaa!      

— Ne ordítson, örüljön neki, hogy képes vagyok, az azt jelenti, hogy maga egy picit jobban van. Aludnia már nem kell a főorvos úr véleménye szerint, elég lesz az éjszaka. Ne akarjon felkelni, a katéter meg az egyéb csövek és kanócok úgysem engedik. Már átadtam magát reggelig Judit nővérnek, míg aludt. Jó helyen van, ne izguljon. Viszlát reggel.   

— Viszlát, Emma! — szólt utána István, a nővér mosolyogva fordult vissza az ajtóból. — Köszönöm.

Emma nővér talán egy másodperccel tovább állt az ajtóban, mint az elvárható lett volna, aztán csak köszönőleg intett a fejével és becsukta az ajtót maga után.       

Egyedül egy szobában, műszerek, monitorok, valami ütemesen sziszeg, valami ütemesen sípol, de halkan és nem bántóan. A fejét mozgatni tudja, de egyébként olyan gyenge, mint a nyáréji lepkefing. Pálos Géza, te aztán jól kicsesztél velem. Rendesen, alaposan. Te aztán építgeted a karrieredet, nem sok időt pazarolsz, és nem bízol semmit a véletlenre. Te nem vagy kispályás, apuskám. Te aztán bevetsz mindent, ami a becsülettel és a tisztességgel nemhogy közeli rokonságban, de még csak köszönő viszonyban sincs. Kedves Szent Péter, ki visszafordítottál az előszobádból, add, hogy egyszer ennek a marhatrágyának visszafizethessem az adósságaimat, kamatostól, mindenestől.               

— Jónapot, Besterczei úr, örülök, hogy ébren látom.                    

István összerezzent a hang hallatára, majd szemével megkereste a csilingelő hang tulajdonosát is.

— Csókolom, nővér. Ne haragudjon, kissé elméláztam itten a nagyságos magányomban. Mikor jött be?    

— Nyolc másodperce. Ne aggódjon, itt divat a mélázás. Hogy van?

— Rágyújthatnékul.

— Hát kéremszépen, körbenéztem, hogy mit is lehet csinálni ezen terv megvalósíthatósága érdekében. Maga rágyújthat, ha fel tud kelni, megtalálja a ruháját, ki tudja venni belőle a cigarettáját és meg tudja gyújtani úgy, hogy se én, se senki ne vegye észre. De ha mindez mégis összejönne, akkor sem biztos, hogy végig tudná szívni a cigarettáját.           

— Miért? — kérdezte gyanakodva István.

— Mert hamarabb csuklana össze, mint gondolná. Uram, kösse le magát valamivel, dudorásszon, vagy mit tudom én, de ne gondoljon a dohányzásra, felejtse el.         

— Maga szadista — állapította meg István. — Maga dohányzik, érzem a ruháján. Bagoly mondja verébnek…                          

— Lehet. De engem még nem hoztak vissza odaátról egyszer sem. Különben sem akartam sem gúnyolódni, sem pedig bántani. De meg kell szoknia, hogy itt, sőt majd otthon sem szabad többet soha dohányoznia.         

— Megértettem. Mondja, látogatókat mikor fogadhatok?       

— Amíg ezen az osztályon tartózkodik, biztos, hogy nem. Ha nem lesz semmi baj, jövő héten átmegy a kardiológiára, ott majd lehet látogatni. Ha valami bajt érez, jelezzen, akkor azonnal jövök — mondta Judit nővér és elviharzott a másik szobába.      

Na, Judit nővér sem fog a kedvenceim közé tartozni, gondolta István. A beteg nem ember, hanem beteg, a szabály pedig szabály. Nem a dohányzásra gondolt, hanem a látogatókra. Sok betegnek sokszor elég lenne, ha csak egy percre is, de láthassa a hozzátartozóit, többet érne lelkileg, mint három kisfröccs a fecskendőből. Emma megértőbb, majd holnap beszél vele. A látogató nélkül a szerencsétlen beteg egyedül érzi magát, kisemmizettnek és tehetetlennek, mi több, magára hagyatottnak. Pedig milyen megnyugtató lenne, ha csak egy percre bejöhetne Elvira, majd Ancsa és Imre és akkor tudná, hogy otthon minden rendben van. Így csak sejti vagy csak szeretné, hogy minden rendben legyen, de mit csinál most vajon Elvira meg a gyűrűt ajándékozó koma, hogy száradjon ki, ahol van. Mindegy, az a lényeg, hogy nem jöhetnek be, mert a szabály, az szabály. Az a baj a világgal egyébként is, hogy túl van szabályozva, minden szempontból. Több ezer törvény, tízezer számra rendelet, millió határozat. A törvényeknek fejezetei vannak, a fejezeteknek paragrafusai, a paragrafusoknak bekezdései és ezeknek minimum a., b., és c. pontjai, de vannak s., és t. pontok is. Mindez arról szól, hogy neki hogyan kell élnie, és adott esetben hogyan kell viselkednie. Mintha nem volna elég esze ahhoz, hogy eldöntse, mikor mit kell csinálni. Ha meg mégsincs, akkor hozhatnak még ezer törvényt, attól sem lesz több esze. Az emberek egy része pontosan a törvény által nyitva hagyott kiskapukat kihasználva lop, csal és hazudik, csak vannak, akiket példamutatóan megbüntetnek érte és vannak, akiket nem. Akkor meg mi a fenének ez a rengeteg törvény, szabály, rendelet meg az ördög tudja, hogy még mi nem? Nem egyszerűbb volt régen? Ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj. Aki ezt megszegte, annak levágták a kezét, vagy ne adj’ isten a fejét és kész. — Viszon’látás, vót szerencsém, el volt intézve. Akkor, amikor az első ember az ilyen büntetést megúszta, akkor kezdődött a korrupció. Ma már arra is szabvány van, hogy mekkora legyen az uborka és milyen görbülete lehet fokban, százalékban és milliméterben kifejezve. A ne lopj és ne ölj egyébként rendben van, de a paráználkodás, hááát… Néha — valljuk meg őszintén — nem jó dolog egy kicsit kicsapongani a buja erkölcstelenségbe? Nem vágyik rá mindenki, hogy egyszer, legalább egyszer…? A világ túl van szabályozva minden, de minden területen. A szabályozások értelmében mindent előírhatnak, mindent követelhetnek, kivéve magukat az előírókat, akikre a saját maguk által gyártott millió szabály (mindegy, minek nevezzük) a főszabály egyik alpontjának nyolcvanadik bekezdése alapján természetesen nem vonatkozik.

István hangokat hall a folyosóról. Judit nővér pattog éles hangján, amely most egy kicsit sem csilingel. A másik hang… ez a hang… igen, ez Elvira hangja, ezer közül is felismerné. Elvira ideges, mindig ilyen, ha valaki ellentmond neki. Hát mégis bejött, de ez a boszorkány apáca-főkötőben nem akarja beengedni. Valami főorvosi engedélyről meg a beteg érdekeiről oktatja Elvirát, na hiszen jóval kezdtél, aranyom, Elvira nem olyan fából faragtatott, hogy visszavonulást vezényeljen saját magának.     

Kivágódott az ajtó, Elvira győzedelmesen bevonult rajta, ám István alig ismerte meg. Elvirán egy öt  számmal nagyobb és igen hosszú fehér köpeny volt, haját zöld géz műtőssapka fedte, arca előtt maszk. Kezében még mindig lobogtatott egy félig teleírt papírlapot. Miután becsukta az ajtót, azonnal fegyelmezte magát és lelassította mozdulatait.     

— István — szólt majdnem halkan —, eljöttem. Itt vagyok. Alszol? — hangjából nem kevés diadal csendült ki.

— Hogy aludnék már — válaszolt István az örömtől kicsit rekedten —, aludtam két napot. Vártalak, most nagyon örülök, hogy itt vagy.

— Öt percet kaptam a főorvos úrtól, még szerencse, hogy leírattam vele, mert ez a smasszer nem engedett volna be — mutatta a papírt újra Elvira.        

— Az a dolga, hogy vigyázzon rám — mosolygott István. — Ügyes vagy, hogy be tudtál jönni, nem is tudom mondani, mennyire örülök.       

— Én is — fogta meg a kezét az asszony és elsírta magát. — Ne haragudj…        

— Ugyan, Elcsi, nem szabad már bőgni. A nehezén állítólag már túl vagyok, de ha nem jöttem volna vissza, akkor sem lett volna szabad…      

— Nagyon féltünk, István. Mindenki puszil, Lujzika állandóan az ajtót nézi és, ha véletlenül mégis szunyókál, a cipődbe teszi az orrocskáját. A gyerekek azt mondták, holnap, ha ég a földdel összeszakad, akkor is bejönnek.     

— Hát Imrét biztos nem állítják meg, de Ancsurkát se egyszerű, ha azok valamit a fejükbe vesznek — vigyorgott István.         

— Fekete Miska bácsi, a szomszéd is gyors gyógyulást kíván — szorította a kezét Elvira. — És Fülöpke doktor is tudja, üzeni, hogy majd ő embert farag belőled, csak gyere haza. Megyek, vigyázz magadra. Szeretünk. Nem adhatok puszit — törölte le könnyeit Elvira. — Én is jövök holnap, nekem papírom van — már mosolygott a szeme, arcát előírás szerint takarta a maszk. István nehezen, de fölemelte a kezét.       

— Csókollak benneteket — súgta, mert egy gombócszerű valami akadályozta az értelmesebb artikulálásban. Elvira visszaintett az ajtóból és csendben kiment a szobából.       

Egyedül maradt ismét, de csak fizikailag, lélekben nem. Bármi is ment végbe Elvira lelkében, ami odáig vezetett, hogy lefeküdjön valakivel, biztos, hogy már százszor átértékelte a gondolatait és ugyanannyiszor meg is bánta, amit tett. István tudta, hogy szereti őt, és azt is tudta, hogy ő is szereti. Harminc év házasságot nem lehet semmissé tenni egyik napról a másikra, az eltelt idő alatt történtekre nem lehet nem emlékezni csak úgy, hipp-hopp. Fontos dolgok, életünket alapvetően meghatározó, befolyásoló döntések, melléfogások, tévedések, sikerek, kudarcok, marhaságok és felhőtlenül boldog időszakok. Harminc év. Ha akarnák, sem tudnák elfelejteni vagy felcserélni egy új, merőben más, szokatlan és ismeretlen életformával valaki másnak az oldalán. Egy kicsit kilépni a mindennapokból, egy kis eltávozásra menni, egy rövid viszonyt kialakítani és minél hamarabb véget vetni neki, az más, az tán még néha kell is.

Ha visszatérünk, újra tudjuk értékelni azt, amiből pár hétre kiléptünk.

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest