Vandra Attila : Tanár a kanálisban

Már többen pedzették, hogy a diákjaimnak szurkoltak régebi írásaim olvasása közben. Na ha ennyira akartok nevetni a rovásomra… akkor itt van.

 

 

A XC nem volt egy akármilyen osztály. Ott mindig történt valami. Egy biztos, ott nem lehetett unatkozni. Volt tanár, aki a haját tépte, hogy megint velük van órája, volt, aki bedobta a törülköz?t

"Nekem ezekb?l elegem volt!" – s leadta az osztályt. Els? osztályf?nöküket is addig szekálták, amíg lemondott. Egy biztos, hogy a félig-meddig demokratikus nevelési elvek – a tanárnak demokrati, a diáknak kuss! -, ebben az osztályban garantáltan cs?döt mondtak. Itt fokozottabban volt érvényes a szállóigévé vált Pet?fi-mondás: „Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr!" Kegyelem nem volt.

A XC kémia-biológia osztály volt. Öt kémia órájuk volt, három elméleti óra és két labor. A hetet is két kémia órával kezdték. Csaba tanította nekik a kémiát. Fiatal, helyettes tanár, aki bizonyítani szeretett volna.

 "Nincs véglegesít?m, de tudok olyan munkát végezni, mint ti! Én nem „csak" helyettes tanár vagyok, hanem tanár!" Magasra tette magának a mércét, s diákjainak is. De úgy, mint azok az emberek, akik magukkal szemben magas elvárásokat támasztanak, elég sok szorongás is szorult belé. „Vajon jól csináltam?" " „Vajon hol tévedtem?" Az ilyen emberekkel aztán rendszerint történik valami el?bb, utóbb.

Azon a hétf? reggelen is, amikor történetünk lejátszódott, Csaba gyalog indult el az iskolába. Mint szokása volt, az iskola felé menet még átgondolta az óráit, a stratégiákat és mit kérjen számon diákjaitól aznap. Sietett, nehogy elkéssen. Hogyan kérheti számon t?lük a pontosságot, ha ? is elkésik id?nként? Meg se fordult a fejében, hogy a „Nagy veszély" vár rá, orvul lesben állva.

Csak félszemmel szemrevételezte a járda közepén elhelyezett kanálisfödelet, de semmi gyanús nem látszott rajta, így habozás nélkül rálépett. Abban a pillanatban a födél elbillent, ? pedig két lábbal el?re a mélybe zuhant. A két könyöke „fogta ki." Éles fájdalom nyilallt a könyökébe, amelyet megütött és a vállába, amely megrándult. Annyira fájt, hogy még hangot se bírt kiadni. Két-három percig mozdulni se tudott. Végül sikerült annyira összeszednie az erejét, hogy egyik a lábával támaszt talált a kanális falán. Ekkor már ki tudta nyújtani egyik karját annyira, hogy valaki kisegíthesse a kanálisból.

– Segítség! – kiáltotta, azaz valójában csak lehelte, mert hangja nem volt. A fájdalomtól még hangot se bírt kiadni. Az emberek jártak keltek mellette, de nagy ívben kikerülték, volt, aki undorral nézett rá. Egy kisgyermeknek támadt csak segít? szándéka, de az anyja elrántotta mérgesen ráförmedve. Csaba nem értette, hogy az anya mit mondott. Ekkor már elemlegette magában néhány szent és nemi szerv nevét, de tudomásul kellett vennie, hogy egy „kanálislakó", aki eltorzult pofájáról ítélve még részeg is, az segítségre nem számíthat. Kimászni? Egyedül? Innen? Ahhoz legalább az kellene, hogy valamiben megtámassza a lábát. Nagy nehezen a könyökére támaszkodva körbeforgott a kanálisban, de végül megtalálta a lábával azt a létrát, amin a kanális aljára le lehet ereszkedni. Ekkor kezdte csak érezni, hogy mennyire fáj mindkét térde, feltehet?en a kanális szélében üthette meg ?ket is esés közben. Térdei nem fogadtak szót, nem volt er? bennük. Végül sikerült legy?znie a fájdalmát, s valahogyan kikászálódott a kanálisból. Ekkor egy fiatal n? hangja szólalt meg a háta mögött.

– Nagyon megütötte magát? – a n? hangjából aggodalom sz?r?dött ki. Hátrafordult. A n? húsz éves, ha lehetett. Néhány hónapos baba aludt a vállán. ?pedig állt segít?készen. Na mégse empátia nélküli ez a világ!

– Eléggé – kezdte számba venni testrészeit és ruháit. A nadrág hihetetlen módon nem hasadt ki egyik térdén se. A háta elég szell?s volt, feltehet?en a háta közepén elhasadt az inge. Ez még nem nagy baj.

– A hóna alatt ki van hasadva a zakója. – szólt rá a n?.

Szemügyre vette. Csak a varrás bomlott ki. Majd a felesége megvarrja. Felhúzta a nadrágot a lába szárán. Az egyik térdén egy nagy kék folt éktelenkedett, a másikon kissé szivárgott a vér. A könyökén a zakó er?sen poros volt, akárcsak a nadrágja. Leporolta. Ennyi. „Elég olcsón megúsztam" – gondolta. – „Ha a könyököm nem tart meg, s beleestem volna, vajon mennyi id? múlva találnak meg?" – villant át az agyán.

– Milyenek az emberek, sorba kikerülték, ahelyett hogy segítsenek… – szólalt meg megint a n?.

– Hát, egy kanálisból kimászni készül? valaki nem éppen bizalomgerjeszt? látvány… – próbálta magát Csaba a járókel?k helyébe képzelni.

– Ugyan már, akik kanálislakók, azok nem szoktak nyakkend?ben és aktatáskával járni… – mondott ellent a n?, s mire Csaba észbe kapott a gyermekkel az ölében lehajolt, s felemelte a Csaba táskáját.

– Köszönöm a segít? szándékát.

– Biztos minden rendben?

– Igen. Köszönöm, eligazodom.

– Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

Miután a n? elment ellenkez? irányba, Csaba az órájára pillantott, s elindult sántikálva a suli felé. Még így is beért hét el?tt egy perccel. A tanáriban talált egy kefét is, még egyszer leporolta a ruháit, vette a XC naplóját, s már indulhatott is, mert csengettek. Kevesen voltak a tanáriban. Udvariasan a kollégan?it maga el?tt kitessékelte az ajtón, majd belépett a XC ajtaján. Mivel nagyon fájt a lába, jobbnak látta szokásától eltér?en a katedra mögött a széken maradni feleltetés közben. „Csak ne felejtsem el, hogy a hónom alatt ki van hasadra a zakóm, amíg a táblára írok!" – gondolta végig, amikor felállt, hogy elkezdje az új lecke magyarázatát.

A válla minden mozdulatnál nagyot nyilallt. Így nem csoda, hogy egy adott pillanatban a krétát is elejtette táblára írás közben. Amikor lehajolt érte, néhányan vihogni kezdtek. Annyi tapasztalata volt már, hogy tudja, hogy jobb, ha ilyenkor teszi magát, hogy nem veszi észre, s közben a szeme sarkából figyeli az osztályt. A „Mit nevettek?" egyválaszos kérdés: „Semmit".

A Sherlock Holmes hadm?velet ezúttal nem járt sikerrel, de az kezdett számára gyanús lenni, hogy a kuncogás akkor fokozódik, amikor ? a táblához fordul. Lopva kezdte magát figyelni, nem talált magán semmi gyanúsat. Ám az osztály észre vette, hogy lopva tanulmányozza, magát, s ez újabb derültség forrása lett. „Mit csinálhatnak ezek a hátam mögött, amikor hátat fordítok, amin vihogni kell?" gondolta. A vihogás az osztálynak mind más-más sarkából hangzott fel. Végül megunta.

– Mondjátok, hogy min vihorásztok? A sliccem nincs nyitva, az árucédulát már rég levettem a nadrágomról, gondolom, hogy a tanárkollégáim nem akasztottak „SZAMÁR" feliratú cédulát a hátamra. Min röhécseltek?

Na persze, semmin. A „Csak a hülyék röhögnek ok nélkül" poénra a diákok ezúttal nem voltak vev?k, de a vidámság az óra végéig nem hagyott alább. Nem röhögtek hangosan, nem volt oka „kiborulni", hogy zavarják az órát, de a „Most már elég volt a vidámságból" -, ami máskor m?ködött, most teljes fél percig volt csak hatásos. Azt már tapasztalatból tudta, hogy a XC-ben a „Csönd legyen az áldóját, mert ha nem…" típusú stratégia az nem m?ködik, így jobb híján mártírként várta az óra végét.

Azzal lépett be a tanáriba, hogy:

– Mondjátok meg, hogy mit röhögött rajtam a XC egy egész órán keresztül! – s egy piruettet csinált. Balerina-produkciója nem oldotta meg a nagy kérdést, a kollégan?k nem vettek észre semmit. Ám amikor egyikük levert egy füzetet, s Csaba udvarias kollégaként lehajolt érte, a háta mögött megint felharsant a kuncogás. Ekkor betelt a keser? pohár.

– Mi az Istent vihogtok már ti is?

– Szexi a fehérnem?d – válaszolta az egyik.

– A fehérnem?m? – bambultam rá -, hol látszik?

Felemelte hátul a zakóját. E mozdulat közben ujjai begyével sz?rös combját érintette. S hogy a lúd legyen kövér, bele is akadt a hasadásba, amely kétszeresére n?tt.

– Melyik osztályban teregetted bájaidat?

– A XC-ben.

– Júúúj. Pont ott!

– Van ennél rosszabb is. Szintén velük van órám… Bár édes mindegy, hogy hova megyek, mert a szünet alatt szerintem már az els?sök is megtudták, hogy kihasadt nadrággal voltam órán…

– Nem érezted, amikor beakasztottad?

– Nem – mesélte el, a kalandját a kanálissal. Volt, aki elhitte, volt, aki nem.

– Jó hogy nem törted össze magad! Lányok egy biztosítót?tök nincs?

Hamar el?került két-három biztosító-t? a n?i táskákból a szemérme megmentésére. De néz?sereg is lett. És szó nélkül sem lehetett megállni.

– Egész szexi feneked van. Nem csoda, hogy a csajoknak kocsányra állt a szemük!

– A XC-ben voltál? Ott jó szemes csajok vannak…- Hátrafordult nagy mérgesen.

– Szálljatok le rólam! Lennétek a helyemben! – Aúúúú! Megszúrtál!

– Akkor ne fészkel?dj!

Ekkor lépett be a felesége a tanáriba. ?is itt tanított, matematikát, s most érkezett meg. Neki csak nyolctól volt órája. A következ? látvány tárult eléje: férje derékszögben az asztalra hajolva, a feneke kidüllesztve, a kollégan?k pedig körbeállják, s nézik. S közben mindenki kommentál, s a hasát fogja nevettében.

– Mi történik itt? – Megjelenése újabb derültség forrása lett.

– Beestem a kanálisba, s elhasadt a nadrágom. – magyarázkodott Csaba.

Eltelt egy kis id?, amíg felfogta, hogy mi történt. A buszon a mellette álló, aki miatt szinte nem tudott leszállni, mert az nem volt hajlandó félre állni, eléggé kihozta a sodrából, így nemigen volt nevethetnékje. Inkább b?nbakra volt szüksége, akin levezesse dühét. Az, hogy férje a nevetség tárgyává lett, az csak olaj volt a t?zre.

– Nem tudsz a lábad elé nézni?

„Na, köszönöm az empátiát." – gondolta Csaba, de a többiek el?tt nem akart jelenetet rendezni. No de minden rosszban van valami jó, felesége legalább megt?zte a nadrágját akupunktúra nélkül. Alig végzett, máris csengettek. Egyik kollégan? még kajánul Csaba után szólt:

– S mit fogsz mondani, ha újra bemész hozzájuk?

No, kapott is Csaba erre néhány „nagyon intelligens" tanácsot, kezdve attól, hogy ne álljon fel a székr?l az óra végéig, egészen a rögtönzés-íratásig, de végül csak el kellett indulnia a veszt?helyre. A folyósón, útban a XC-ig végig azt érezte, hogy minden diák utána fordul, hogy meggy?z?djön arról, hogy tényleg igaz-e a pletyka, miszerint el van hasadva nadrágja, majd összesúgnak mögötte. S tényleg, mit mond majd, ha belép? Biztos észreveszik, hogy meg van biztosítót?zve a nadrágja. A „nem vettem észre" nem m?ködik. Ha szóba hozza, netán még a dilihisztit is kiveri, még nevetségesebbé válik. Ha magyarázkodik, lovat ad alájuk. Ha szó nélkül hagyja, azzal azt az üzenetet adja át, hogy „nyugodtan kuncoghattok a rovásomra." Egyik se jó. Melyik rosszat válassza? Skyllát vagy Karübdiszt?

Végül csak benyitott. Végignézett az osztályon, s látta a szemekben a pajkos mosolyt, s a várakozást. Még nem látták az ülepét. Ez a pajkos mosoly bosszúvágyat szült benne.

– Én azt hiszem, hogy ti ma mind sírva mentek haza. – szólalt meg.

– Mi? Miért? – kérdezték többen is meglepve. Az osztályon azonnal ellenséges hangulat vett er?t. Többen támadóan keresztbe fonták karjukat.

– Úgy jártatok, mint Móricka.

– Hát ? hogy járt? – kérdezték többen is.

– Sírva jött haza az iskolából. Az édesanyja azonnal vigasztalni próbálta. „Mi történt veled kisfiam? Ki bántott? Mib?l kaptál rossz jegyet igazságtalanul?" „Nem bántott senki, nem kaptam kivételesen rossz jegyet se, de a kémiatanár beleesett a kanálisba!"- felelte Móricka szipogva. „Jaj, drága gyermekem, milyen jó lelked van, a tegnap még a pokolba kívántad a kémiatanárt, szidtad is istenesen, s ma ?szintén sajnálod, hogy baja esett!" „Sajnálja a franc, de az egész osztály látta, csak én nem!"

– De mi köze ennek hozzánk? – kérdezte valaki a hátsó padból.

Gyuszinak esett le leghamarabb a tantusz.

– A tanár úr a kanálisba esett? Ott szakadt el a nadrágja?

– Igen. A Hosszú utcán, a járdán.

– A járdán? Nem volt lefödve? És hát nem látta a tanár úr a lyukat? – kérdezte Jancsi hüledez? hangon.

– De le volt födve. A kanálistet?re léptem, az kibillent, s én beestem.

– Szent Isten! Összetörhette volna magát!

– Meg is ütöttem magam alaposan.

– Azért tetszik sántálni?

– Igen.

– Ha meggondolod, egy kisgyermek is léphetett volna arra a kanálisfödélre. S az ott is hagyhatta volna a fogát! – dohogott Ildikó.

– Ezeket a városvezet?ségt?l szaporítani kellene…

– Azt meg minek? – szólt közbe Csaba.

– … S utána legépfegyverezni.

Ez persze csakis Gyuszi lehetett. Csak neki van ilyen morbid humora. Csaba nem is figyelt fel arra, hogy ezúttal nem harsant fel a szokásos nevetés.

– S hogy jött ki a tanár úr? – szólt közbe Rebeka.

– Nem estem egészen bele, a könyököm megtartott. S valahogy kimásztam.

– Hát nem volt senki, aki segítsen? A Hosszú utcán? Ott mindig sokan járnak.

– Voltak járókel?k, de mind nagy ívben kikerültek. Gondolom azt hitték, hogy egy részeg csöves vagyok, aki a kanálisban aludt.

– Nyakkend?s és aktatáskás csöves? Ezt még egy kisgyermek se hiszi el! Hogy micsoda emberek vannak!

– Tanár úr, ne mozduljon, mert kinyílt az egyik biztosítót?, s beleáll a lábába! – szólt Gizi az els? padból, majd felállt, hogy megigazítsa.

– Van itt egy másik, az megint kinyílik. – szólalt meg Tímea, a padtársa. Csaba ekkor döbbent rá, hogy ezen az órán még nem nevetett senki. Igen, ennek a „komisz" társaságnak nem támadt nevethetnékje.

– Köszönöm megértéseteket. Adtatok nekem ma egy leckét. Köszönöm. De kérdem én t?letek, nem lett volna jobb, ha elejét?l fogva megmondjátok, hogy ki van hasadva a nadrágom? Megúszhattam volna, hogy nevetségessé tegyem magam mások el?tt is.

– Ki volt az a neveletlen?

Na, feladták a leckét. Mit mondjon most?

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 708 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.