Az öreg tölgy a Pálma forrás feletti hegyoldalon állt, óriás gyökereivel erősen a talajba markolva. Ha a Hegyes-tetőről néztünk le egy ponton, a hatalmas fa mutatta messziről, hogy merre van a forrás. Nem csak a dombok tetejéről lehetett látni. Ha az ember elindult a Szörnyű-völgyben Kelemér irányába, még a Halas-tóhoz sem ért, észrevehette az erdős hegyoldalban a fa kiszáradt csúcsát. Tudtuk, hogy már alig él. Hiszen emberderék vastagságú ágai recsegtek-ropogtak a legkisebb szélben is, mikor kivágását hírül vettük, mégis megdöbbentünk. Gyermekkori életünk egy részét veszítettük el vele. Laci barátommal kibicikliztünk és felmásztunk a domboldalra, hogy közelről lássuk, tenyerünkkel érezzük a nagy, ebédlőasztal átmérőjű tuskót. Csak néztünk egymásra és hamar el is kaptuk tekintetünket, mert szégyelltük egymás előtt könnyeinket.
Az általános iskola első osztályától osztálytársak és elválaszthatatlan barátok voltunk Mácsady Lacival. Putnokon sokan össze is tévesztettek bennünket, még ma is akad olyan idős ember, aki Lacikámnak szólít.
Ott ültünk egymás mellett — két kiskamasz az iszonyú nagy tuskón — felettünk ölyvek vijjogtak és szomorúan bámultuk a forrás előtt a haragoszöld fenyőket. Az öreg látófa eltűnése előbb elcsendesített minket, később arról kezdtünk beszélni, vajon kiket, miket láthatott a vén óriás sok emberöltőnyi léte alatt. Hány tragédiát hozott elé az idő, hány sorsot látott könnyebbre fordulni?
Lehet, hogy pont akkor kezdtünk el történeteket kitalálni:
— Add elébb a csobolyót Márton, mert megvesz az Isten hidege! — fiatal, vékonydongájú férfi emelkedett el a nyúlánk tölgy mellől dideregve.
— Csak lassan, Ignác! Könnyen a fejedbe száll ez a nedű. Tudod, keresi az üres helyeket! — felelt rá egy minden terjedelmében széles ember.
— Könnyen beszél, aki nem dadogós! — dörmögte egy hang a suba alól. — Adj annak a gyereknek, mert megfázik abban a nyirkos dolmányban!
— Ki gyerek itt? Elmúltam már húsz esztendős! — kardoskodott a karcsú fiatalember.
A két, subás, nagybajszú alak atyáskodva vette körül az ifjat.
— Jól van, no! Aztán, hogy melegedj egy kicsit, mutasd meg, hogy tapad a bocskor a fához! Mássz fel, nézz körül, hátha subát hoznak neked a vásárról!
— Nem köll ahhoz fát mászni, hát kendtek nem hallják?
A völgy egyre erősebb szekérpattogást visszhangzott és némi dalfoszlány is megütötte fülüket.
A szekeret öreg, deres ló húzta „aki” a Szedres névre hallgatott — ha akart. A bakon Fejes Réti Bálint és Kalla Bertalan uramék ültek pálinkától kipirult képpel, kigombolt lajbiban, dolmányban. A két férfi elégedett képpel bámult a csillagfényes éjszakába és néha halkan nótázott. Minden okuk megvolt rá, hiszen csinos összegért adták el a jószágot a putnoki vásáron, jóllaktak frissensült hússal, kolbásszal a lacikonyhán, két butykossal is kaptak a vásárostól abból a finom körtepálinkából ráadásként, amit éppen kóstolgattak és — nem utolsó sorban — egész nap hírét sem hallották a perlekedő asszonynépnek. Bizony volt meglepetés, mikor a három, nélkülözéstől eldurvult alak eléjük toppant a sötétből.
— Pénzt, vagy életet!
A két vörösképű nagy szemeket meresztett a holdfényben csillogó fokosokra.
— No! Most mondjam, hogy életet? Pénzünk csak pár rézgaras. Amit vittünk, az iccék mellett hagytuk. Maradt egy kis szalonna, kenyér, meg jóféle pálinka. Ezt fogadják el, jó szívvel adjuk.
— Kutass csak fürgén, Ignác!
A nyakigláb fiatalember azonnal a szekéren termett.
— Biz’ ezek igazat szóltak, de a szalonna húsos és a pálinkának is jó szaga van.
— Látjátok? Inkább igyunk egészséggel!
Mire a cserépbutykos körbeért, a fokosok is földre kerültek.
— Nagy kár, hogy betyárságra adtátok a fejeteket — mondta Bálint. — Gábor bátyám éppen ilyen foghatós legényeket keres a jószágai mellé.
Szalonnát, kenyeret, hagymát rakott a szekérvégre terített háziszőttesre. Hamar előkerültek a fanyelű bicsakok a tarsolyból, tarisznyából.
— Ha hiszitek, ha nem, ez volt az első. Fáztunk már nagyon és éhesek is voltunk. Tüzet nem mertünk gyújtani, pedig ez a székely legény nemrég csúszott a patakba. A bekecse árát napokkal előbb ettük meg.
— No, akkor igyál egyet fiam, meg ne fázz, hűvösre fordult az idő hamar. Az én nevem Fejes Réti Bálint.
— Az enyim meg Szűrszabó Ignác. Lovak mellett voltam a Hargita alatt, de barmokhoz, birkához egyaránt értek. Ez a nagyorrú Almási Márton bátyám. Maga gazdálkodott lenn az Alföldön, amíg tudott a beszolgáltatásoktól. Egyszer azt mondta, hogy nem! Piros kakast röptettek a házára. Benne égett a családja. Ennek a nagydarab szőrös embernek nem is volt családja — különben mesterember, szűrös. — Erőszakkal akarták rekrutálni a császár katonái. Gadnai Illés a neve.
— Hogy nem sikerült nekik?
— Erősen ellenkeztem egy jófajta doronggal, de aztán futnom kellett.
— Hát te, gyerek?
— Nem vagyok már gyerekember, azért, hogy nem nő a szakállam! Amúgy már mondtam, hogy Ignác a nevem. Erdélyországból jöttem a gazdámmal, meg néhány másodfüvű csikóval a szegedi nagyvásárra. Álmomban leptek meg. Vittek volna külországba katonának. Csak hát eltörik a legnagyobb bilincs is, ha sűrűn ütögetik. Aztán valahogy idekeveredtem.
— Keressétek Kardos Lenkei Gábort Pokajon. Hivatkozzatok énrám. A pálinka meg elfogyott?
— Van még bor bőven a csobolyóban, ennyi maradt az Illés lovából. Azaz, hogy az árából. Ha kifogy, merítünk a forrásból erősebbet.
— Erősebbet? — nyújtotta el a kérdést Bálint.
— Hát a víz csak erősebb, mint a bor, meg a pálinka, mert igen nagy hajókat is elbír. Boron úszni én még csónakot se láttam. Sajnos! No, te góbé! Hogy is van az a huncut nóta?
— Hajlik a bojzafa, humm
Bojzafa, hun hálunk az éccaka ihajjla ha humm
Ajtó mellett ágyadon, humm
Ágyadon a te kerek hasadon ihajjla ha humm.
Bizony már pirkadt, amikor a csobolyóból elfogyott a bor, ajkakról a nóta. Fáradtan, de könnyű szívvel búcsúzkodtak a férfiak és az öreg ló vonta szekér nyikorogva indult el.
Mikor látó, hallótávolságon túl értek, Réti Bálint szólalt meg először.
— Emeld csak el azt a deszkát a szekérderékban, Berti!
A szalmás töreket félreseperve Kalla Bertalan egy keskenyebb keresztdeszkát emelt fel, ami fűszertartónyi rejteket takart.
— Megvan mind a két erszény, bennük a tinók ára! Tudod Bálint, olyan eszed van, mint az esperes úrnak. Most már értem mért hívnak Fejesnek!
— A pénzünk megmaradt és — ha igaz — három pár dolgos kezet szereztünk Gábor bátyámnak.
— De erre már inni kell! Azzal cserépbutykost adott a csodálkozó Bálint kezébe.
— Honnan a brontból? A pálinka! Hát mégsem fogyott el! Berti, Berti, te is sokkal többet érsz annál a pár rézgarasnál, amit a szegénylegényeknél hagytunk!
— Hogy is van az a nóta?
— Hajlik a bojzafa, humm…
Ültünk az öles tuskón számolgattuk az évgyűrűket. Huszon-egynéhány évet visszaszámolva világosan láttuk, hogy a második Világháború idején is vén óriásnak számított már öreg barátunk. Látta, hogyan került a Pálma forrás kőburkolatának hátára az a megkopott vörös ötszög, ismeri a furcsa alakú golyónyom keletkezését is.
A nagy, oldalkocsis BMW fáradt köhögéssel állt meg a forrás előtt. A három német katona fásultságot tükröző arcán megkérgesedett az út pora. Szakadt, piszkos egyenruhájukban csigalassúsággal vánszorogtak a csobogó forráshoz.
— Minek hurcolod még azt a vasat Karl? Nem húzza a nyakadat?
A kérdezett megveregette nyakában lógó gépfegyvert.
— Talán most van rá a legnagyobb szükség. Én meg azt nem értem, hogy nem kerültél hadbíróság elé: Katona létedre sosem volt a kezedben fegyver?
— Véletlenül úsztam meg — legyintett a szőke, borostás Michael. — Én a békében és az életben hiszek, nem az erőszakban. Ezt elmondtam volna Hitler hadbírósága előtt is. A töltényedben lévő pár gramm fémmel nem csak egy embert ölhetsz meg, de családokat is szerencsétlenné tehetsz. Különben is szörnyű, hogy miket csinált ez az ecsetbajszú szobafestő a „felsőbbrendű árjafaj” nevében. Szégyellem, hogy azonos az anyanyelvünk. Goethe és Schiller nyelve!
— Minden jóérzésű német szégyelli. Dieter! Mesélj a gazdaságotokról! Mit sütöttetek ki megint?
— Arról érdemes is mesélni! Tegnap elhatároztuk Michaellel, hogy fakitermelést is vállalunk. Most, hogy vége a háborúnak, indulnak az újjáépítések, kell majd a faanyag, meg aztán új házakat is építenek. Ha Marta néném is beleegyezik az első rönkház a miénk lesz a hegyen. Az enyém és Michael húgáé, Ingridé.
— Nohát! Aztán a szöszke Ingrid tud már róla? — kérdezte irigy félmosollyal Karl.
— Előbb tudta, mint ez a nagy mamlasz Dieter. Ha a háború nem sodor minket egymás mellé és nem magyarázom meg neki, hogy a húgom őrá is vár, nem csak rám, sőt… — legyintett — talán továbbra is csak messziről meri bámulni, mint a festett szobrot. Pedig a mi Ingridünk két lábbal áll a földön, és remek asszony lesz belőle.
— Jaj, hogy az a dirndli hogy áll rajta!
— Elég volt, őrvezető, kezd sikamlós témára váltani!
— Értettem, közlegény! Kérek engedélyt, vizet inni!
— Megadva!
Közben a víztől felfrissült Karl érzelmesen rezegtetve a Lilli Marlent kezdte játszani szájharmonikáján. Kulacsot töltő társai egymásnak tercelve fogtak a dalba.
Az éles csattanást többször is egymásnak dobták a hegyoldalak. Karl először térdre esett, majd nagyon lassan, centiméterről centiméterre omlott a földre. A következő golyó a forrás terméskő burkolatából szakított ki egy tenyérnyi darabot. Dieter ugrás közben rúgta be a motort és alig érkezett meg Michael a hátsó ülésre már indított is kipörgő kerékkel.
— Romlik a szemem, csak az első talált — mondta Misa, miközben a závárral kidobatta az üres töltényhüvelyt.
— Amit most tettél, azt gyilkosságnak hívják! A háborúnak vége, ezek pedig menekültek! Felderítés volt a parancs, nem pedig gyilkosság! — üvöltötte az orosz tiszt.
— Nagy szavak! Idenézz Tanár elvtárs! Lőttem magamnak egy harmonikát!
— Akár ennek a kőnek is beszélhetnék! Minden emberi érzést kikoptatott belőled a háború?
A tanárnak szólított tiszt precíz ötszöget kezdett festeni az egyik forrást burkoló sziklára.
— A festegetést is parancsba adták?
— Nem. De talán majd egyszer visszajövök és megmutatom a családomnak, hogy merre jártunk. Milyen gyönyörű tájakat láttunk. Lehet, hogy el sem hiszik nekem. Talán én sem hiszem, magamnak is bizonyítékul festem ezeket a jeleket.
— Akkor csak fess! — Misa a frissen szerzett harmonikán a Moszkva parti estéket kezdte játszani.
Rángatva, rázkódva állt meg a motor, ahogy a benzin kifogyott a tankból. Dieter porlepte arcán a könnyek csillogó árkot vájtak. Talán percek, talán órák teltek el, mire megmozdult és elengedte az addig görcsösen szorított kormányt. Óvatosan szállt le a ráboruló holttest elől. Ha Michael a megszokott helyére az oldalkocsiba ugrik, ő kapja a hátába a harmadik golyót. Lassan körülnézett, tekintete egy, a többitől elkülönülten álló fenyőn állt meg.
Eltúlzottan aprólékos mozdulatokkal szíjazta le az oldalkocsiról a tábori ásót és elindult a kiválasztott fa felé.
Mikor már szépre egyengette a sírhantot a fenyő derekába késével mély feliratot vésett: M. Weissmüller 38 j. Ev.
— Álmodj, barátom! Álmodd haza magad a fenyvesektől feketéllő hegyek közé. Gyorsan futó patak mellé a régi családi házba. Álmodj kócos, szőke sörényű nagypatájú izmos lovakkal, égkék virágokkal, rengő, arany búzatáblákkal. Holnap, vagy évtizedek múltán újra találkozunk, és együtt gazdálkodunk, mint ahogy itt a földön terveztük, ha nem hiúsít meg mindent az a pár gramm fém. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
Minden média ontja a hírt a terrorizmusról, aztán a megtorló háborúról, aztán a megtorlást megtorló merényletekről. Mikor megelégelem, kimegyek az erdőbe lombsusogást hallgatni fenyő, és cserillatot szagolni, százféle zöldet, tarka szirmokat nézni. Örülni véletlenül meglátott fenséges szarvasnak. Ők nem készítenek gépeket, és nem beszélnek, mint a politikusok mégis sokkal többet tanulok tőlük — emberséget
Legutóbbi módosítás: 2008.07.01. @ 17:17 :: Placskó Lajos