Nagyajtai Kovács Zsolt : SÉTA A GAZDIVAL

…Ha esik, ha fúj, holnap is kiviszem sétálni a rétre. Ha már egyszer annyira szeret ott sétálni a Gazdi…*

 

 

Nektek elárulhatom, mert Ti a jóbarátaim vagytok. Szóval, mit ne mondjak, kutya jó dolgom van nekem a Gazdiéknál, ahol én lakom. Motyogok persze, meg néha szűkölgetek is, hogy sok nekem az a hetvenkét lépcső, meg hogy nem lehetne-e úgy megoldani ezt a lépcsőmászkálást, mint amikor egyszer betegecske voltam. A Gazdi akkor mindig fölnyalábolt engem, lefelé is, meg fölfelé is vitt a lépcsőkön… Azt nagyon szerettem. Viszont a Gazdi nagyon érdekesen vette a levegőt, és ijesztő színeket játszott az arca. A cékla, a lilahagyma és a ciklámen színei voltak fölismerhetők a szeretett Gazdim arcán, és amikor fölértünk a negyedikre, akkor érthetetlen módon szótagolva beszélt a Gazdiasszonyhoz, én nem is értem, hogy miért… Azóta is szoktam próbálgatni néha, hogy a Gazdi elé állok, ha megyünk fölfelé a lépcsőn, és nagyon-nagyon fájdalmas, kimerült pofát vágok, de a Gazdi hajthatatlan. Le szokott nyúlni a kis buksi fejemhez, megsimogatja a kobakomat, s valami olyasmiket dünnyög, hogy van nekem négy lábam, neki meg csak kettő, ami nem is igaz, mert neki is van első lába is, csak nem arra használja, amire kéne, ezért, hogy ne is használhassa lábnak, elnevezte kéznek a lábát. Érthetetlen dolgokra képesek néha ezek a Gazdik…

            Tehát, mint említettem, igen jó dolgom van nekem. Ágyban alszom, mert a Gazdi is ott alszik, meg a Gazdiasszony is ott alszik, akkor tehát úgy gondolom, hogy nekem is ott kell aludnom. Nem öröm ez, barátaim, merthogy én szívesebben aludnék az ajtóval szemben, a parkettán, hogyha jön a raboló betörő meg a martalóc, akkor én hamarabb újra formálhatnám a lába ikráját neki, de ebből is látható, hogy az ember fura jószág, mert nem hajlandó, csak ágyban aludni, ha már egyszer van neki. Eleinte ugyan a Gazdi mindig lenyomott a talpával engem a parkettára, de én olyan okos vagyok, hogy megvártam, amíg nem mozog, egyenletesen szedi a levegőt, és akkor visszaugrottam az ágyára. Reggel, amikor felébred, nagyon örül, hogy beleugatok a képébe, csak nem egészen azt mondja, ami az öröm szavainak lenne felfogható. De én tudom, hogy csak leplezni akarja az érzelmeit. Hogy mit is mond, arra meg már sose nem is emlékszem… De hogy jó napja legyen az én Gazdimnak, ugrálok a fején egy kicsit kétlábon, majd élénk szűköléssel jelzem, hogy nagyon gyorsan lemehetnék vagyok, mert az idő is szorít,  meg egyebek is szorítanak, és a helyzet igencsak feszült. És ez így megy már hetedik esztendeje, barátaim. Úgy ám.

            A délutáni sétákat szeretem a legjobban. Az hosszú ideig tart, és a Gazdira is ráfér, hogy kicsit jobban megmozgassam, mert különben ellustulna. Igazán nem árthat neki egy kicsivel több mozgás, mint amennyit ő elképzel magának, de őszintén be kell vallanom, egy rossz szavam sem lehet rá. Jön velem, minden délután, másfél, két órát, kinn a réten, ahol én annyira szeretek bóklászni…

            Az egész délutáni móka úgy kezdődik, hogy vágtába megyünk lefelé a lépcsőn. Nekem könnyű, mert én kiskutya vagyok, mindössze tíz kilós, és mind a négy lábamat használom, de hogy a Gazdi hová rohan, kettesével véve a lépcsőfokokat… Mindig attól félek, hogy megcsúszik, és beveri a fejét valahová. Szólok is neki folyton, hogy ráérünk, ne rohanjon, de nem ér neki semmit a szép szó. Amikor leérünk a lépcsőház elé, akkor mindig beleszimatolok a levegőbe, mert a lépcsőház előtti levegő mindig telis teli van macskaszaggal. Nekem ilyenkor mindig rendet teremtendő szándékom támad a macskákkal kapcsolatban, mert nem tőrhetem, hogy a macska egyáltalán valaki legyen annak a háznak a környékén, ahol én lakom. De a Gazdi ilyenkor azt az érthetetlen viselkedést veszi föl, hogy rövidre fogja a pórázomat, és azt mondja mindig, hogy Fáncsika, nem eszünk macskát, a macska aranyos, nem bántjuk a macskát. Kissé rosszallóan nézek rá, nem is értem, hogyan lehet ilyen viszonya a Gazdimnak a macskákkal, de aztán ő mindig folytatja a monológját, miközben elindulunk a rét felé, hogy a macskák, madarak, meg mindenféle állatok nagyon fontosak, és ő nagyon szeret minden állatot, de persze a legjobban engem szeret, efelől nyugodt lehetek. Ha nem is nyugszom meg, de tudomásul veszem a Gazdám flúgjait, mert alapjában véve nem rossz ember a Gazdi, jó nekem vele lenni. Szeretem is őt.

            Amikor kiérünk a rétre, akkor én már minden porcikámban remegek, nagyon izgatnak engem a várható gyönyörű kalandok. A gazdi lehajol hozzám, lecsatolja a pórázt a tappancsmintás nyakörvemről, és én nekiiramodok a végtelennek, csak futok, csak futok, boldogan csaholok, és minden madarat elzavarok az én rétemről, majd ugrálok a magasba, s azt csaholom, hogy csakis azért nem repülök utánatok, ti betyárok, mert nem hagyhatom itt a földön egyedül a Gazdimat. Ő vagy száz méterre lemaradva tőlem, inge a kezében, szépen, lassan, komótosan sétál utánam, időnként valami fekete izét emel a szeméhez, ő azt magyarázta egyszer nekem, hogy az ember azt látcsőnek hívja, és arra jó, hogy jobban lásson vele. Nekem nem kéne, biztos, mert engem zavarna, és anélkül is látok, még igencsak jól, és még a futkározásban is zavarna. De a Gazdi már nem szokott futkározni. Régebben még igen, most azt mondja, hogy futott ő eleget az életében, fusson most már az, akit kergetnek. Ő ráér, nem kergeti senki. Énvelem azért néha még ma is fut egy keveset, ha nagyon szépen kérem… De most csak én futok egészen az első facsoportig, annak az árnyékában megállok, és bevárom a Gazdit. Nem is értem egészen, hogy ő miért nem futkározik velem, nem kergeti a madarakat, nem ugrál az egerek után a földön, pedig az egy nagyszerű sport. Amikor a Gazdi utolér a fáknál, érdekes dolgokat mesél nekem az életéről, legfeljebb én nem mindig és nem nagyon értem, de azért olyankor mindig félrehajtom kicsit a fejemet, és érdeklődve hallgatom őt, mert annak úgy örül… Aztán továbbmegyünk.

            A rét egy olyan kiskutya számára, mint én vagyok, maga a paradicsom. Ürgeszag, vakondszag, mezei egérszag, nyúlszag, őzszag — mert, barátaim őzek is járnak már manapság errefelé, a közeli kiserdőben laknak, és csak a Gazdi, meg a többi ember hívja úgy évtizedek óta, hogy kiserdő, mert amúgy meg nem is olyan kicsi, – fácánszag, és millió más, nekem ismeretlen eredetű illat, aminek származását kutya kötelességem kideríteni. Ez ám nagyon komoly munka, egy élet is kevés hozzá, de a felfedetéseimet meg szoktam osztani egy-egy vizsla, vagy pointer barátommal, akik a gazdájukkal szintén a réten sétáltatják vadásznak nevezett gazdájukat, és ugyanolyan kutatómunkát végeznek, mint én magam. Ők, mint vadász kollégák, elmondják az ő gazdijuknak, hogy hol találtak valamit, azt is, hogy én hol találtam valamit, a gazdi ellenőrzi, feljegyzi egy papirosra, és máris kész a tudomány.

            Már legalább másfél órája, hogy én szaladgálok a réten, a Gazdi pedig szorgalmasan jön utánam, és úgy néz ki, hogy fáradhatatlan az én Gazdim. Pedig én minden női büszkeségemet félretéve, nektek, barátaim, bevallanám már, hogy egy picit elfáradtam, meg meleg is van, jó lenne egy néhány lefety friss víz, de nem akarom a gazdi örömét elvenni, aki szorgalmasan emelgeti a szeméhez a látó csöveit, amivel ugye jobban lát, ő mondta. Pedig látom én, hogy ő is fárad, csupa víz a homloka, meg a melle kasa is fénylik neki, biztos, hogy nem attól, mert fázik. Végre megáll, nagyot fúj, és megkérdi tőlem, hogy „Fáncsikám, arany kutyusom, nem mennénk már inkább visszafelé?” Megállok, megadóan megfordulok, s elindulok szépen a nagy ház irányába, ahol lakunk, csak a Gazdi nehogy észrevegye, hogy alig vártam már, hogy visszakozzt fújjon…

            Odafönn, a negyediken, már csak arra kell vigyáznom, hogy rá ne lépjek a kilógó nyelvemre, de nem tudom visszahúzni, mi tagadás, elfáradtam. Ám nagyon jó volt mozogni, és tudom, hogy ha esik, ha fúj, a Gazdámmal holnap is megyünk a rétre. Én kiviszem őt. Nem is annyira miattam, inkább azért, hogy hadd mozogjon egy kicsit. Ha már annyira szeret a rétre járni…

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest