Kovács Daniela : Édes Testvérem, mivé váltunk mondd?

Csontomig éget a sivár valóság
de régi emlékeimbe belemerülve
becsukom a szemem, s mint egy napsugár
gyermekkorunk simogatja fájó szívemet.

Lelki szemmel látlak, amint megszülettél
érzem, ahogy körbeleng babaillatod
angyal b?rbe bújt ici-pici tündér
Édes Testvérem, mivé váltunk mondd?

Rejtélyes jöv?nk szorgosan szövi
ellenséggé téve vért a véremb?l
láthatatlan szálak, szívünket összeköti
ne engedd kezemet kicsúszni kezedb?l!

Mert miként a fényt szomjazza az éj,
így szomjazom én is a család közelségét
ölelj magadhoz Drága Édes Testvér
szemedben láthassam Apu szeme zöldjét.

Becsukom a szemem, érzem hiányod
jut majd nekem is szívedb?l egy darab?
Édes Testvérem, mivé váltunk mondd?
Összeforrt félelmekb?l, már csak a csönd marad…

Legutóbb szerkesztette - Kovács Daniela
Szerző Kovács Daniela 25 Írás
1976. február másodikán születtem, egy időben Édesanyám legfájdalmasabb könnycseppjével. Majd ÀžmeghaltamÀ 2006. október ötödikén, amikor megszűnt dobogni annak az embernek a szíve, akit szemem fényeként szerettem. Attól a naptól kezdve, gyökértelenül sodródom, mint száraz falevél a szél kezei között. Amikor felsírnak bennem az emlékek, tollat ragadok, és papírra vetem érzéseimet. Nem egyszer találkoztam már irodalmi oldalakon, cikkekben, illetve blogokban olyan kijelentésekkel, miszerint valaki hobbiból ír, alkot, fest, fotózikÀ¦tehát alkot. Én sosem éreztem ezt ilyen egyszerűre vetkőztethető ÀžtennivalónakÀÃ€¦számomra az írás olykor olyasfajta meditációs és nyugalmi állapot, amely testemből kilépve magához öleli a lelkem, néha pedig tehetetlen csalódásom, félelmem és rettegésem szószólója, de mindenkor önmagam tükörképe, akkor is, ha fájdalmas szavam szól, akkor is, ha életigenlő boldogság csurran tollam hegyéről. Váradi gyerekkorom emlékei sokszor késztettek írásra, Édesapám mélységesen természetes tehetsége pedig csak még inkább megszerettette velem a finoman hajló rímeket, és ösztönözte új szóképek világra segítésétÀ¦számomra a magyar nyelv nem csupán második anyanyelvem, hanem az a kimeríthetetlen kincsestár, amelynek gyöngyeiből mindenkor megtalálom azt, a tökéletes darabot, amely szinte elém festi azt a gondolatsort, amelyet meg akartam örökíteni. Idáig vezető utamon sokszor véresre karistolta lábamat az ügyetlenkedőnek tűnő lépdelés, amely másban csupán nevetnivaló sajnálkozást váltott ki, hiszen nagyon kevesen tudták rólam, hogy nem régóta beszélem a magyar nyelvet, de minden egyes szótagot magam tanultam, saját káromon vagy dicsőségemen jutottam egyre távolabb attól az élettől, amelyet magam mögött hagytam alig húsz évesenÀ¦Édesapám elvesztése után pedig egyetlen vágyam volt, hogy olyan emléket állítsak neki magyar szavak koszorújából, amely méltó egy igaz ember, szerető Édesapa, dicső hazafi, és tiszta szavú költő örökségéhez... Az évek múlásával minden érzésemet vers-ágyba vágytam vetni, és egy nap arra ébredtem, hogy első gondolatom is egy új vers refrénszerű sora...