Kovács Daniela Szerző
Vezetéknév
Kovács
Keresztnév
Daniela
10 év 6 komment

Nagyvárad csöndje halk csobbanással
ömlik szét a parkok illatos ködén,
szívig sajduló, bús csodálkozással
mered rám a K?rös, az ósdi híd tövén.

 

A folyó andalító, lassú, mély zenéje
régmúltat dalol; Gyula let?nt nyarát,
ahogy ül a páholy büszke ölébe,
s Annára gondolva elsírja magát.

 

Vénmagnóliának könnyei peregnek,
mikor Ady rímeinek csellója csendül,
ifjú évei semmi ködbe mentek,
Várad flaszterének k?kezén keresztül.

 

Ismer?s láz f?t, magammal viszem,
ez az egy, mit el nem vehetnek,
e gyönyör? tájat addig ?rzi szívem,
míg ki sosemvolt, majd én is elmegyek.

 

Astoria fölött megrezdül az azúr,
a múlt nyújtja felém langy-meleg kezét,
s mint Chopin et?djében a zongorahúr,
zokogva faggat: emlékszel-e még?

 

Hogyne emlékeznék, én, világba tévedt,
– e csodák nélkül életem sem kell-;
mintha Apám szólna, mint egy végítélet,
„még megvan az út, mely haza vezet el…”

 

10 év 8 komment

Szobámban ívlámpák izzása bágyad,
minden sarokból a múlt fölsajog,
velem búsulnak a polcon álló tárgyak,
s vad szél verdesi a párás ablakot.

 

Itt gubbasztok; éjben, árnyban, gyászban,
szomorú szívem is tetszhalottra fázott,
csak Várad tornyainak aranyragyogása
feledteti velem az átkozott világot.

 

Visszamegyek oda, hol elt?nt édenek
és régi karácsonyok illata kering,
hol örülni tudok az áldott ünnepeknek,
hol még Édesapám büszkén felém int.

 

Visszamegyek oda, hol dalolni késztet,
hogy milliók szíve ugyanolyan boldog,
hol szárnyalhat lelkem, melynek vágya éghet,
hol gyertyák melege is reám mosolyog.

 

Visszamegyek oda, hol semmibe t?nnek
az olcsó morállal álcázott mesék,
hol a karácsony még Szeretetünnep,
s nem álcsillogással mázolt szürkeség!

 

10 év 10 komment

Lassan elfelejtünk emelt f?vel járni…

 

 

Szinte nap, nap után angyalsóhaj illatából sz?jük meg saját álmainkat, és úgy vágyakozunk arra, hogy valaki mélyünk igazában pihentesse meg „tekintetét”, ám nem vesszük észre egymást az illem összekuszált törvényei közül. Már-már elhisszük, hogy azért nem figyel ránk senki, mert lélek-gallyaink sebz?nek látszó rútságával nem békélt meg a világ, s az id? múlásával ennek az önmagunkra er?ltetett rútságnak gyolcsában verg?dünk, meggy?lölve létünk árnyát is. Bénult akaratunk száraz pernyeként hull alá, be nem teljesült álmaink tövéhez s létkereszt világunkban lassan gy?löletté válik szívünkben fogant keser?ségünk. Elfelejtünk emelt f?vel járni… már csak megbújva osonunk, remélve, észre sem vesznek már… de mástól elvárható-e, hogy lényünk retteg? parazsa szemükben lánggá hevüljön, amíg saját szemünkben avasodik az önmagunkról kialakított idomtalan, torz kép?

 

 

10 év 14 komment

 

 

Mélyemben lüktet, szúr akár a kés,
fojtogat, kínoz kegyetlen vadul,
míg egyre csitítom a sajgó szenvedést,
? verg?dik, mint ki sosem szabadul.

Hosszan vajúdom, világra hozom,
könnyes tekintettel borulok fölé,
jó szül?ként tenyeremen hordom,
s míg én övé vagyok, ? mindenkié.

 

 

 

10 év 14 komment

A vétkekben vajúdó világban élve, gyakran megesik, hogy nem tudunk védekezni a tettek ellen,

amelyek szemünk íriszét bántják, és sokszor nem tudunk védekezni azon embergondolatok ellen sem,

melyek ajkainkat mérgezik, ám kárpótol minket a felismerés, hogy mosolyoghatunk,

alkothatunk, ölelhetünk is, és akkor a magányos

Igazság arca el?tt állva tudatosul bennünk,

EMBEREK

vagyunk mindannyian.

Igyekezzünk hát akként is élni! Ne szégyenkezzünk, ha mások is látják,

amint itatóspapírként magunkba zárjuk a szépség harmatát, a jóság mézét,

mert talán a látványtól kedvet kapnak ?k is a jótételhez.

10 év 17 komment

 

A temet?t ma is a hideg futja át,

sírodra terül a mécsláng bánata,

s míg mormolok egy alig hallható imát,

úgy fájsz, mint a tovat?nt nyaraink illata.

 

Ma, a világ szíve sok emlékt?l nehéz,

és mindegyik felett s?r? pára száll

némán t?röm én is, hogy minden ködbe vész

s hogy lábaimnál folyik össze élet és halál.

 

10 év 22 komment

Már ködruhába öltözik odakinn a táj,
búsan rám mered reszket?-fehéren
szeptember van, és megint úgy fáj,
hogy halálritmust lejt egykor izzó vérem.

 

Borostyánlevelek tövén mély csönd gy?l,
elcsitult a nyári zeng? zeneverseny,
míg bíborvörös színnel szürkeség vegyül,
súlyos fájdalomtól vemhes minden versem.

 

Nézd, hogy véreznek a ligetben a fák,
vetk?z? ágaik nyugtalan remegnek,
ám a légben szállongó összevisszaság
csak rozsdar?t árnya múló életemnek.

 

10 év 6 komment

 

Rémálom kínzott, könnyezés és panasz,

távolodó lépteid zaja meggyötört,

gyász-zenévé váltak a búcsúzó szavak,

vágyad régi árja árnyba öltözött.

 

 

Menni láttalak, menni hidegen,

magaddal vitted ódád zengzetét,

és úgy néztél rám, mint egy idegen,

ha csókunk emlékeként terültem eléd.

 

10 év 5 komment

 

 

 

Vigyázz a szóra,

mit ígérsz szerelmesen,

melyt?l sír a tollad,

amíg verset írsz,

mely túlcsordul bel?led

egyre hevesebben,

szívedben nincs jajszó,

Te mégis egyre sírsz.

 

Vigyázz a szóra,

mely súlytalanul lebeg

és ugyanúgy múlik,

mint mi sosem volt,

mely mint fájó búcsú

könnyágyon remeg,

majd emléke sem marad,

hogy egykor ostromolt.

 

Vigyázz a szóra,

mit elhallgatsz el?lem,

hisz maradék szemérmed

némasága ez,

mely görcsös gomolyba

hullámzik vel?dben

és belülr?l rágva,

mélyen megsebez.

 

Vigyázz a szóra,

mit kimondasz félénken,

könnyen eltévedhet,

mint anyátlan kisgyermek,

céltalanul bolyong,

és elárvult féltében

halk vágyába bújva

tán Téged sem ismer meg.

 

Vigyázz a szóra,

mit könnyedén elejtesz,

és mégis kong, mert üres,

akár a cseng? érc,

mely hasztalan születik,

s mit hamar elfelejtesz,

de belém ontja mérgét

miel?tt ködbe vész.

 

11 év 13 komment

Add a kezed, Édes, nézd hogy alkonyul
aranytóba süllyed a liget pereme,
köréje a felh?k hódolata gyúl
és egyre csak duzzad ifjúi ereje.

Add a kezed, Édes, nézd, hogy arcot ölt
majd es?re hajlik a titokzatos ég,
meglebbenti fátylát a párás, téli köd,
amikor földre hull a muzsika-beszéd.

Add a kezed, Édes, nézd az áldott varázst
a természet kitárja k?kemény szívét,
a kín-örvény felett, mint h? vigasztalás
a sírószem? vihart id?ben ?zi szét.

Add a kezed, Édes, nézd, a fák alatt,
a hold iramló árnya bújócskázni hív,
néma csöndre szór titkos aranyat
hevül, lendül, nevet, akár a gyermekszív.

Add a kezed, Édes, nézd szépmív? testét
ezeknek az áldott pillanatoknak,
a zománc-fény? pompát ajkaidról lesték,
ahonnan mindig csodák fakadnak.

Kovács Daniela Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.