Vandra Attila : Tanulok érezni

Néhány évvel ezel?tt, ha valaki azt mondja nekem, hogy érzelmeink egy alternatív logikai renszert alkotnak, kinevettem volna. Talán még jobban, ha valaki azt mondja, hogy érezni meg kell tanulni. Pedig ez az írás err?l szól. M?fajilag képtelen vagyok behatárolni.

 

 

A vigasztalás

 

–  Ne sírj kisfiam! Ne bánkódj! Annak a macinak már szeme se volt, s egyik keze már hiányzott. Veszek neked másikat, újat, szebbet, s meglátod, elfelejted, amire katona leszel.

–  Ne félj, nem bánt a kutyus! Annyi id?s, mint te! Alig magasabb nálad! Nézd, milyen barátságos! Látod, hogy csóválja a farkát?

–  Nem szabad így dühöngeni! Mit szól a néni, hogy így viselkedsz? Csupa szeretetb?l mondta, hogy… Tedd meg nekem, ne szégyelljem magam! Szeretlek, ha szót fogadsz.

–  Ne ugrálj úgy! Jaj, mindenki minket néz, hogy miként ujjongsz itt. Vendégl?ben nem illik így viselkedni! Kérlek…  

…………………

 

A dilemma 

 

–  Ne mondd, hogy ne sírjak, amikor fájdalom ért. Hagyd, hogy gyászoljam elveszett hálótársam. Hagyd, hogy anyámasszony katonája legyek, ha akarom, s hullassam könnyeim!

–  Ne mondd, hogy ne félj, amikor félek. Az ilyen bátorításodtól csak azt érzem, hogy be kellene bizonyítanom, hogy jogosan félek. De azt csak úgy tudom, ha bajom esne. Még jobban félek…

–  Ne tiltsd meg, hogy dühös legyek. Jogom van hozzá, gúnyolódott velem! Ilyent ne merjen velem tenni többet! Számodra a néni a fontosabb? Már érezni se szabad? Se örömet, se dühöt, se bánatot, se félelmet? Összezavarsz, az érzelmek dúlnak bennem. De én mindezt csak gondolom, nem tudom elmondani. Nem tanítottál meg érzelmeimet megnevezni…  

……………………

 

A szófogadás

 

–  Ne sírj kisfiam!

–  Ne félj!

–  Ne mutasd ki haragodat!

–  Szót fogadok édesanyám, ha ennyiszer mondod… De zavarban vagyok… Tombol bennem az adrenalin… ezt érzem. De mit jelent? S mit kezdjek vele? Fojtsam magamba?

 ……………………..

 

 

A zavar 

 

Meglöknek az utcán. Bocsánatot kérek. Félek…

Sikerült a vizsgám! Sírok…

Megrázó történetet mesélek életemb?l. Szám szélén mosoly bujkál. Megjátszom, hogy er?s vagyok.

Megijesztettél. Kifakadok és csapkodok…  

 ……………………

 

 

A tizedik  

 

– Tombolok! Üvöltök, sírok, félek! Nem bírom elviselni rezzenéstelen arcodat, miközben izmaid feszülnek. Itt hagylak, nem bírom tovább!

Felkapta a táskáját, s elindult siet?s léptekkel az ajtó felé.

– Ne menj el… Félek, sohase jössz vissza többet…

A lány keze megállt a kilincsen. Állt egy ideig a félig nyitott ajtóban, s habozott. Állt ott, s az id? mintha megállt volna. Mikor megfordult, tekintetén az addig tomboló érzelmek elképedéssé szelídültek.

– Neked vannak IGAZI érzelmeid is? Miért rejted el ?ket?

Hirtelen tekintete megváltozott. Ledobta a táskáját, s a fiú ölébe ült.

– Sohase bocsátottam volna meg, neked, ha hagysz azon az átkozott ajtón kimenni! – ölelte át. A fiú már nem tudott válaszolni, magyarázatot adni. Pedig elmondta volna, hogy „Te lettél volna a tizedik…"

– Nem örvendsz, hogy visszajöttem? Na lássam a mosolyt az arcodon! Megengedem, hogy mosolyogj! -kuncogott a lány.

– Azt hiszem, hogy félek t?led. – mondta a fiú bizonytalanul. Nem tudok mit kezdeni tomboló érzéseiddel.

– Valakinek azt is kell. Képzeld el, ha összeházasodunk, s én se tombolok, hát milyen sivár lesz a ház… Vagy nem akarod? – nézett szorongva a fiú szemébe.  

……………….

 

Köszönöm, hogy dühöngsz…  

 

 

– Ne csapkodj kislányom!

– Hagyjál, te hülye!

Édesanyja jónak látta közbe lépni.

– Örvendek, hogy kifejezésre juttattad, hogy mennyire haragszol édesapádra. Így most megtudta, hogy mennyire fontos neked, hogy…

– Látni se akarom! – szakította félbe.

– Nagyon haragszol rá. De ugye kár lenne a bútort tönkre tenni?

– Jön, hogy üvöltsek!

– Akkor üvölts nyugodtan. Toporzékolj. De ugye szeretnéd, ha apu megengedné, hogy most számítógépezzél?

A kislány meghökkenve hagyta abba a dührohamot.

– Igen.

Láthatóan zavarban volt.

– Te megengednéd valakinek, aki megsértett?

Hallgatás volt a válasz.

– Gyere, mondjuk meg neki, menyire haragszol, amikor megtiltja neked.

– Úgy se fogja megengedni, mert dolgozni akar… – szepegett.

– S szomorú vagy ezért…

– Igen.

– Elmondjuk neki?

Az apa elképedve állt ott. Hiszen ott történt el?tte minden. Leguggolt, hogy kislányával azonos magasságba legyen.

– Félek t?led, amikor így tombolsz. Nem tudok mit kezdeni er?s érzéseiddel. Sajnálom, hogy így felbosszantottalak. De be kell fejeznem a munkámat. Utána számítógépezhetsz. Ott ülök majd melletted, nehogy elronts valamit.

Ölbe vette, s magához ölelte.

– Úgy örvendek, hogy kibékültünk. Nem szeretek veled veszekedni Tatuska…

Az apa a feleségéhez fordult.

– Kösz. Mit tennék én nélküled?

– S én hogy javítanám meg a mosógépet? S ha felbosszantott a f?nök, kinek a fején verném el a port? Azért mentem hozzád, hogy legyen egy villámhárítóm…- kuncogott.  

…………………..

 

Miért dühöngsz, ha szomorú vagy Tatuska?

 

 

– Hányszor mondtam, hogy ne labdázz a szobában! Né mit csináltál! Eltörted a vázát! Amit nagyitól kaptunk ötödik házassági évfordulónkra!

– Tatuska, nagyon sajnálod a vázát? – Nézett édesapjára azzal az ?szinte csodál­kozás­sal, amivel csak egy kisgyermek képes.

Az apa szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

– Igen, roskadt le a székbe. Úgy szerettem…

– Sírjál. Az segít. Ne szégyelld. Megkönnyebbülsz t?le. Én megengedem neked. A kiabálás nem segít. Kipróbáltam… Én is sajnálom a vázát. S nagyon szomorú vagyok, hogy fájdalmat okoztam neked. S anyunak is, mert ? is szerette azt a vázát. Gyere, sírjunk együtt! – bújt az édesapja ölébe. Kis szünet után:

– Tedd el a labdát a szekrény tetejére, hogy ne érjem el… Nem tudok magamnak szót fogadni…

– Köszönöm kislányom…

– Mit Tatuska? – nézett édesapjára nagy szemekkel.

– Azt, hogy melletted megismerem érzéseimet. Köszönöm mindazt, amit t?led tanultam…

– És én? Nekem nincsenek érdemeim? Féltékeny leszek! Engem mindenb?l kihagytok! – lépett be a szobába felesége. – Nicsak, te el tudsz pirulni?

 

Legutóbbi módosítás: 2008.06.12. @ 16:37 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.