Vandra Attila : Mire (nem) jó egy szakkönyv

Gyermekeink nem olvasnak…. Az az állandó számítógépezés… A sok átkozott játék… Ime az érem másik oldala.

 

 

 

 

Karácsony. Feldíszített fa. Gyertyák. Csillagszórók. Mennyb?l az angyal. Együtt a család. Mindenki izgatottan bontogat. Az egyik "Tatié" feliratú csomagból egy fura szerkezet kerül el?. Fekete, lapos s rengeteg gomb van rajta. Mellette egy antennakábel. A nem egészen három éves Samukának rögtön felkelti az érdekl?dését. Otthagyott csapot-papot, kisautót, csokit, s izgatottan szinte elvarázsolva nézte.

– Mi az?

– Számítógép – válaszolta Tati meglepetten. Ugyanis Samuka nemigen szólalt eddig meg. Mindent értett, még bonyolult üzenetek értelmét is felfogta, de ? inkább jelbeszéddel értekezett. Minek fárassza magát a szavak formálásával, inkább megtanítja a környezetét a saját jelrendszerére. Ha valamit akart, hát addig mutogatott, amíg megértették, hogy mit akar. "Newton, Einstein és Edison is kés?n tanult meg beszélni…" – próbálták magukat nyugtatgatni a szül?k… De már kezdtek aggódni.

– Az meg mi?

Na feladta a leckét… Magyarázd meg egy nem egészen három éves gyermeknek, hogy mi az a számítógép. A legegyszer?bb az volt, hogy bekapcsolták, az antennakábelen keresztül pedig a TV-hez kötötték, s megmutatták, hogy amint egy gombot megnyomsz, megjelenik egy jel a képerny?n.

Egy HC90-es volt, a román elektronika akkori nagy vívmánya. Egy Sinclaire-kompatibilis számítógép, amelyik csak TV-hez kapcsolva m?ködött. Az adatokat kazettákra lehetett felvenni, olyanokra, amilyenek a kazettás magnóba járnak. Egy-egy program betöltése néha 10-15 percbe is beletelt, s néha a legvégén jelent meg a hibaüzenet. Lehetett elölr?l kezdeni. Ha a szalag megsérült, elég, ha csak egy ponton is, el lehetett dobni…

Tati nem volt informatikus, de azt felismerte, hogy a számítógép nagy jöv? el?tt áll. S azt is, hogy a számítógépet lehet pedagógiai célokra is használni. Ezért adott ki az angyalka négyhónapi jövedelmével egyenérték? pénzt, hogy megvegye neki. Az egyetemen tanult is egy félévet Fortrant, papíron. A Felix256-os a 70-es évek csúcstechnológiája egy hatalmas szobát foglalt el, s csak egyszer látta – üvegfalon keresztül. Annak idején a programot megírták, majd lyukkártyára gépelték, minden parancs külön kártyára került. Beküldték, két nap múlva megkapták lefuttatva. Rendszerint az történt, hogy a számítógép a sok tíz kártya közül az egyiket nem ismerte fel… azt ki kellett javítani, a programot újra beadni, hogy a számítógép közölje, hogy egy másik lyukkártya hibás… Kész csoda volt, ha valaki ilyen körülmények között meg is tanult számítógépet programozni. ?kivétel volt…

Volt neki a gimnáziumban egy kiváló pedagógus kémiatanára. Egy olyan kérdésére, ami nem feltétlenül függött össze a tananyaggal, tanárn?je nem választ adott, hanem behívta a könyvárba, a kezébe adott egy könyvet s azt mondta.

– E könyvben megtalálod a választ…

?el?ször elképedve nézte az 1000 oldalas könyvet. Majd csak azért is megtalálta a választ.

– Na ugye, megtaláltad. Sohase becsüld le magad. Tanuld meg a szakkönyveket használni. Fontosabb tudás ez, mint adatokat tárolni a fejedben! – dicsérte meg tanárn?je.

Tarthatom a könyvet még néhány napig?

­ Igen.

Így lett bel?le autodidakta és kémikus…

Úgy gondolta, hogy tizenegynéhány évvel ezel?tti Fortran ismereteire alapozva, s szakkönyvekb?l megtanulja majd ezt is használni. Sok mindent megtanult ? már autodidaktaként…

A karácsony eltelt, de Samuka lelkesedése a számítógép iránt nem csökkent. Mint egy mágnes vonzotta, hogy ? lenyom egy gombot, s a képerny?n megjelenik egy jel! Fantasztikusan érdekes volt! Mint egy varázslat!

Eleinte csak „zongorázott". Bárki aki látta csóválta a fejét.

0- Miért hagyod? Négyhónapi fizetésednek az ára… Hátha elrontja?

– Mit? Azt megértette, hogy a DELETE gombot nem szabad megnyomni, s nem szabad ütni a billenty?ket. Engem is rendre utasít, ha er?sen ütöm ?ket. Tán beüti véletlenül, hogy FORMAT C: ENTER, ENTER? Jobban vigyáz rá, mint én… – válaszolta ilyenkor…

Tati szerzett is vagy két kazettát játékokkal. „Ha azt akarom, hogy tanuljanak rajta, el?bb szeressék meg!" gondolta. Tündikének írt is vagy két programot, amely által matematika feladatokat lehetett rajta gyakorolni. Nem volt sikere. Ám a Bomb Jack és Kacsavadászat, amelyeket szórakoztatásul szerzett meg már vonzották, de nemcsak a gyermekeket… Lett is ok a vitára a házban. Tati meg alig fért hozzá a számítógépéhez…

Samuka hamar megtanulta a játékokat. Ördöngös tehetséggel irányította a gombokat, s gy?jtötte a bombákat és a kacsatojásokat, mindenkit lepipált a házban. A hét évvel nagyobb Tündinek hamar el is ment a kedve a számítógépezést?l… Elege lett abból, hogy a kis prücsök állandóan lef?zi.

Samuka kedvenc szórakozása az volt, hogy amint felállított egy rekordot, be kellett írnia a nevét. Rövidesen megtanulta a nevét beírni. Aztán gyermekkori önzetlenséggel sorba a családtagokét: Tati, Mami, Tündi, Feri Tata, Dóri Mama, aztán a távolabbi rokonságét… Majd már azt kezdte kérdezni, hogy „Ez milyen bet??" Négyéves korára már minden bet?t ismert, még négy és fél éves se volt, amikor rájött, minként lehet ?ket összeolvasni…

Tati közben játékos programokat írt neki BASIC-ben. Például megjelent a képerny?n néhány állatka, s ha a számuknak megfelel? billenty?t nyomta meg, akkor zenélni kezdett. Ha eltévesztette, a számítógép „megharagudott", a képerny? elsötétült, s csúnyán recsegni kezdett. Samuka nagyon élvezte, s hamar megtanult számolni. Majd összeadni. Aztán kivonni. Még nem volt hatéves s tudta a szorzótáblát… Megtanulta a Tündikének szánt játékokból…

Hat éves alig múlt, amikor egyik nap odament Tatihoz.

– Gyere mutassak valamit!

– Mit te?

– Nyomd meg az ENTER-t! – er?sködött izgatottan Samuka.

A számítógép képerny?jén megjelent egy mondat. Samuka letörölte.

– Még egyszer!

Megint megjelent. Samuka programot írt. BASIC-ben. Három sor volt az egész.

START

PRINT …..

STOP, és kiírta a PRINT után következ? mondatot. De egy m?köd?képes program volt…

Odacs?dült a család. Történetesen ott volt Csabi is, Tati informatikus unokatestvére, aki Bécsben lakott.

– Van egy ötletem. Van egy kiszuperált számítógépem a padláson. Nem ilyen, hanem egy Sperry, IBM-kompatibilis. még m?ködik. 1982-es gyártmány. Körülbelül annyit tud, mint egy 286-os. WINDOWS 3.1 es van rajta. Mi már 486-osokat használunk. Neki adom. A Sinclaire-kompatibilis és Commodore gépeknek leáldozott a csillaga.

Kalandos módon került egy év múlva az „új" számítógép Bécsb?l Brassóba. Több vámot kellett volna fizetni érte, mint amennyiért egy újat megvenni. De valahogy meglett.

Az 5½ inches lemezekkel másképp lehetett dolgozni, mint a kazettákkal. Lehetett rajta nemcsak Basic, hanem PASCAL programokat is írni. Tati nekiállt újra tanulni. Vett egy PASCAL könyvet, s kezdte tanulni a PASCAL nyelvet. Milyen a kisgyerek? Utánozó kis majom. ?is akart PASCAL-ban programozni.

Tati kinevette.

– A PASCAL a IX osztályosoknak is nehéz. Maradj a BASIC-nél. Te még csak szeptemberben kezded a második osztályt. – mondta fels?bbrend?en.

Ám nem tiltotta meg. Id?nként Samuka jött és kérdezett. Tati készségesen válaszolt. Ám eljött annak a kérdésnek is az ideje, amire Tati nem tudta a választ. Hisz ? is akkor tanulta a PASCAL nyelvet.

– Erre nem tudok neked most választ adni, de megkeresem neked a szakkönyvben. – mondta Samukának. „H? de jó alkalom, hogy megtanulja, hogy milyen jó egy szakkönyv…" – tette hozzá gondolatban.

Két napba került, amíg meglelte a választ. Vitte diadalmasan a könyvet Samukához, hogy mutassa meg.

Samuka épp a számítógép el?tt ült.

– Itt a válsz a kérdésedre – nyitotta ki Tati a megfelel? oldalon a könyvet.

­ Samuka egy pillantást vetett rá, s a következ?t mondta:

– Miért kell ezt így elkomplikálni? Lehet egyszer?bben is…

– Tesséééék!? – tátotta el a száját Tati bambán.

Samuka megmutatta.

– Lassabban mutasd, nem tudlak követni.

Samuka megmutatta még egyszer az egyszer?bb változatot. Addig próbálkozott vaktában, amíg felfedezte… Szakkönyv nélkül… Kísérletezve.

– Agyonüssem, vagy ne üssem? – morfondírozott Tati, majd inkább az agresszió-mentes elvonulást választotta. Átment a hálószobába, s lehuppant az ágyra. Majd hátrad?lt. Mami belépett.

– Mi történt? Citromba haraptál?

– Nem szoktam hozzá a vereséghez. – válaszolt Tati szenved? arccal. Még akkor is, amikor tanáraimmal szálltam vitába, rendszerint nekem lett igazam. S most ez a nyolcéves kölyök ?z csúfot bel?lem… – mondta s sóhajtott egy nagyot.

– Inkább légy büszke rá… – próbálta megnyugtatni.

– Attól még leégtem, s le vagyok törve, mint a bili füle… Fölöslegesnek érzem magam… Ha már nyolcéves korában ? ad nekem leckét, mi lesz az atyai tekintélyemmel? Én mindent könyvekb?l tanultam. Kollégáim, tanáraim a professzoraim, f?nökeim fejet hajtanak a tudásom el?tt. Gondoltam megtanítom e kimeríthetetlen tudásforrásra. Erre ? talál hatásosabbat: játszik…

– Szerintem két év múlva már nem is fogsz szégyellni t?le tanácsot kérni. Informatikában… – tette hozzá kissé kajánul… Ne félj, hozzászoksz. De készülj fel lelkileg. Gondolj bele, neked több id?d lesz erre, mint más apának…

– Addig agyonütöm! – fenyeget?zött vigyorogva… Majd visszatért a szenved? hangnemre. – Olyan boldog voltam, amikor megszületett a fiam. Ki vagyok én, van egy fiam! Aki majd rám hasonlít, s akinek példaképe lehetek. Akit tanítani fogok. Nem elég hogy anyás lett az ebadta, még le is éget. Oda a tekintélyem… S itt nem arról van szó, hogy valamit jobban tudott, mint én. El?bb-utóbb eljött volna az ideje. Nekem két napomba került szakkönyv segítségével. Neki sokkal kevesebbe… segítség nélkül. Ez nemcsak az én leégésem. Düledezik egy egész világ, amiben hittem. Ez keserves…

– Nem baj, majd tanít ? téged, s lesz ? a te példaképed… A viszony megmarad, csak fordított szereposztásban. A viszony a fontos nem a szerep… – gonoszkodott Mami. De már futott is, s bezárkózott a fürd?szobába, onnan kuncogott kifelé.

– Jössz te még onnan ki… – fenyeget?zött Tati, de mindketten tudták, hogy üres fenyegetés, az egész csak játék.

Tati visszavonult a szobába. Mami el?jött. Átölelte hátulról.

– Helyrebillentél? – nézett vele szembe a vállán keresztül.

– Kezdek. Elképzeltem az informatika tanárát néhány év múlva. Nem szeretnék a helyébe lenni.

– Az alapokat t?led tanulta ne felejtsd. Gondolj Kahlil Gibran soraira: „Ti vagytok az íj, melyr?l gyermekeitek eleven nyílként röppennek el." Jól röppentetted el azt a nyilat… Te adtál számítógépet a kezébe. Te adtál engedélyt, hogy zongorázzon, bár mindenki csóválta a fejét. Neked lett igazad…

– Na, nem egyedül… Két íjász volt itt – mosolyodott el.

 

Epilógus.

 

Samuka néhány évvel kés?bb els? díjat nyert a Nemes Tihamér Számítástechnika verseny országos dönt?jén.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.06.30. @ 06:56 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.