ohászkodjak, atyám? Milyen Isten az, aki elvette a férjemet és a fiamat? Aki most a lányomat is el akarja venni t?lem?
– Megingott a hited. Én megértelek. De hidd el az Isten jó és igazságos…
– Nincs igazság, atyám! Maga ezt nem értheti! Nem maga temette el a gyermekét és a férjét. És nem a maga lánya fekszik most a kórházban egy halálos kórral küzdve!
Zsuzsa hangja jeges volt és durva, a pap szomorú arccal távozott.
Így visszagondolva az esetre, az asszonyt szégyen fogta el, a tisztelet maréknyi szikrája még égett a szívében az egyház iránt. De hite az már nem volt.
– Kicsim, te el akarsz menni a templomba? – kérdezte a lányát figyelve a visszapillantó tükörben.
– Igen! Szeretnék imádkozni, hogy miel?bb meggyógyuljak!
– Akkor vasárnap elmegyünk.
Zsuzsa örült annak, hogy a lányában ennyi remény, kedvesség és hit lakozik, de a gyomra görcsbe szorult a gondolatra, hogy ezek bizony életlen fegyverek a halállal szemben.
Vasárnap elmentek együtt a templomba, a hátsó sorban ültek le, szokásuktól eltér?en.
– Anya, innen nem látom a Sz?z Máriát! – nyafogta a gyerek.
– Nem baj, ? így is lát téged.
A mise megkezd?dött, de Zsuzsa nem érezte a szokásos és oly jóles? áhítatot. Csak bámult maga elé, az atya szavai alig jutottak el a tudatáig. Üresnek érezte magát, valami fájó ?rt hagyva maga után távozott a lelkéb?l és ? nem tudta, mit hiányol.
Lopva a kislányra nézett, aki fehér sapkával a fejecskéjén, ünnepl?ben térdelt mellette, imára kulcsolt kezei között a nagyanyja rózsaf?zérével. Szájacskái némán formálták az Üdvözlégy Mária szavait.
A n? elképzelte egy pillanatra milyen is volt, mikor még mindannyian ott ültek a templom els? padsorában. Akkor annyira büszke volt a férjére, a két szép gyerekére. Zoli mosolyogva fogta a kezét, id?nként odasúgva neki, hogy emlékszik-e még az esküv?re, Zsuzsa mindig letorkolta, nem illik sutyorogni mise közben. Dani és a húga folyton csicseregtek, amíg picik voltak, kés?bb, amikor már megértették a templom szentségét, a gyerekek utánozhatatlan érdekl?désével hallgatták Sándor atya prédikációit.
Iza suttogása térítette magához az emlékezésb?l.
– Áldozás van anyu! Menjünk mi is!
– Menjél csak bátran, kincsem, én most nem megyek!
A gyerek meglepetten nézett rá, de nem kérdezett semmit, apró léptekkel elindult az oltár felé.
Megvárta, amíg a kislány végez és visszaér mellé, majd kézen fogva kifelé indult vele.
– Nem várjuk meg a végét? – Iza döbbent arca mosolyt csalt az arcára.
– Most nem kicsim. Tudod, hogy id?ben be kell venni a gyógyszereidet.
– És nem fog Isten haragudni, amiért itt hagyom?
– Isten sem akarhatja, hogy beteg maradj – felelte.
Gyorsan teltek a hetek. Zsuzsán úrrá lett a félelem, egyre kevésbé tudta leplezni a rettegést és a fájdalmat. A rutinvizsgálatok eredménye szerint a kislány vérképe fokozatosan romlott. Nem volt olyan élénk, hamar elfáradt, az elmúlt pár hétben már csak rövid sétákat tettek, Iza inkább a napfényes nagyszobában rajzolgatott, volt, amikor fel sem kelt az ágyból. Ha voltak is fájdalmai, némán t?rte ?ket. Csendesen, akár az anyja.
Zsuzsa lesütött szemmel járkált a lánya körül, attól félt, hogy tekintete elárulja mekkora is a baj.
Egyik nap Iza furcsa ötlettel állt el?.
– Anya, menjünk el a tóhoz, szeretném látni a naplementét – komoly arca megijesztette az asszonyt.
– Persze, kincsem.
Uzsonnát csomagolt, elrakott néhány meleg takarót. Mire mindent bepakolt az autóba, a kislány is elkészült, egy széktámlára támaszkodva várta az anyját.
– Ebben akarsz jönni? – kérdezte, Iza fehér nyári ruhájára nézve. – Meg fogsz fázni, vegyél inkább farmert és pólót!
– Nem! Ebben akarom látni a naplementét.
A gyerek hajthatatlan volt, ezért inkább elindultak. A némaság, mely oly szokatlan volt kettejük között nyomasztóan rájuk telepedett.
– Anya.
– Tessék.
– Ha meghalok, a mennybe kerülök?
Zsuzsa ereiben megfagyott a vér, úgy érezte, szédül.
– Miért kérdezel ilyesmit!
– Mert érdekel, hogyha meghalok, akkor találkozom-e Apával és Danival?
Az asszony igyekezett elnyomni hangja remegését.
– Majd, ha öreg leszel és meghalsz, akkor biztos a mennybe kerülsz, és ott találkozol Apáékkal!
– Örülök – a halk szó Zsuzsa fejében üvöltéssé er?södött.
A kocsit egy elhagyott földútra kormányozta, errefelé nem járnak fürd?z?k, nyugodtan leülhetnek nézni a naplementét. Hamarosan meg is találták a legjobb helyet, Zsuzsa plédet terített a földre, majd a magukkal hozott szendvicset kezdték majszolni. A kislány két falat után letette a kenyeret, már egy ideje nem volt jó az étvágya, s?r?n volt hányingere.
– Odabújhatok hozzád?
– Hát persze, kincsem! Hogy kérdezhetsz ilyet?
Egy puha takarót terítve a gyerek vállára az ölébe vette. Egy pillanatra úgy érezte, mintha Iza még csecsem? lenne, és épp altatná, szinte érezni vélte selymes hajának édes illatát.
A tó fölött a nap épp lebukni készült, vérvörös csillogással vonva be mindent maga körül.
– Ugye milyen szép, anya!
– Igen, gyönyör?.
– Imádkozol értem?
– Tessék?
– Hogy a mennybe jussak, imádkozol értem?
– Igen – a szavak égették a torkát. Nem tudta, nem értette, hogy miért kérdez ilyeneket a lánya, de er?s szorongás fogta el. Szorosabban ölelte hát magához és az arcát simogatta.
– Fáradt vagyok, anya – suttogta
– Akkor menjünk haza! Összepakolok gyorsan!
– Ne! Itt akarok még maradni.
Zsuzsa arcán legördült egy könnycsepp, maga sem tudta, hogy miért. Nézte a kislánya csukott szemeit, az arca megviselt volt mégis angyalian szép. Kis testének nem is volt súlya, annyira lefogyott, fehér b?rét élettel telivé színezték a lenyugvó napsugarak.
– Szeretlek!
– Én is szeretlek, kislányom!
– Látok egy angyalt, anya!
– Igen?
– Igen, fehér a szárnya.
– Nagyon szép lehet…- a hangja elcsuklott, igyekezett lenyelni a könnyeit. Tisztában volt vele, hogy a lánya meg fog halni, de nem készült fel rá, még nem. Valahol a tudata legmélyén felfogta, hogy be kellene vinnie a kórházba, mégsem mozdult.
Hallotta a gyerek mély sóhaját, ekkor már nem tudta visszatartani a könnyeit, hajnalig ült karjában a gyerekkel, a tó partján.
Legutóbbi módosítás: 2008.06.30. @ 14:24 :: Fecske Panna