Az első őrség

*

 

Már túl voltunk az első háromhónapos alapkiképzésen. Nem volt könnyű, és mindenki örült, hogy végre letudtuk. A század eleve elég vegyes, legtöbbünk még fiatal volt és ott, ahol született nem teljesített katonai szolgálatot. Az átlagéletkor alig volt húsz év. Sokan nehezen tudták magukat túltenni azon, hogy a kiképzőtisztek néha fiatalabbak voltak, mint az újoncok. Sok vita is keletkezett, de aztán mindenki belerázódott az egyenruhába, na meg a szolgálatba. A kiképzések során nagy fegyelemben tartottak, de szolgálatban nem volt szokás az a hatalmi rangkórság, mint más hadseregben. A századunkban sokféle náció verődött össze. Voltak amerikaiak, közép kelet–európaiak, két angol, egy francia, és egy holland. Nagy többség orosz volt és persze még élt bennük az a régi orosz szellem. Ennek ellenére a kiképzés végire rendesen összerázódtunk. Nagyjából már el volt osztva a század, hogy ki milyen alakulathoz fog kerülni és hová.

Elérkezett az utolsó hét. Volt a csapatban egy amerikai fiú, egy tipikus család kedvence. Mármint otthon. Késői gyerek egyszem legény. Tanult volt, de annyi gyakorlati érzéke sem volt, hogy a szétszedett és megpucolt fegyvert, hogyan kell összerakni. Stevennek hívták. Mindig kellett valakinek segíteni neki, hogy sorakozóra elfogadható állapotba kerüljön, de még néha így is kirívóan tudott kinézni. Hol a nadrágja lógott, hol az ingét gombolta rosszul, az a tipikus örömkatona volt. Mikor megkérdezték tőle, hogy milyen alakulatnál szeretne szolgálni a legnagyobb természetességgel vágta rá: – Kommandós akarok lenni. – Persze mindenki kiröhögte. Mégis odakerült. Hogy hogyan, az mindenki számára rejtély maradt. Mert ha a családban csak egy szem gyerek van, igyekeznek nem harci alakulathoz beosztani. Ha mégis ilyen helyre akar menni, a szülök beleegyezése szükséges. Mivel nagy patrióták voltak nem lehetett probléma Steve számára egy ilyen papír beszerzése. Na meg a szülők soha nem mondhattak neki ellent, bármit is akart. Gyakran jártak látogatni hétvégenként, ha szolgálatba osztották be és nem tudott hazamenni.

Ezen az utolsó hétvégén mindenki szolgálatban volt. Voltunk már eddig is őrségben, de azok csak amolyan tessék-lássék őrségeknek számítottak, mert amolyan kiegészítő őrökként lettünk beosztva. Most volt az első alkalom, hogy fontos helyekre osztottak be a bázison; kapuőrség, aztán a raktárak őrzése, szóval már felelős pozíciókat kellett ellátnunk. Négy óra őrség és két óra pihenő. Ez volt a beosztás. Steve külön kérte, hogyha lehetne, ő éjszakai őrségben szeretne lenni. Mindenki boldogan cserélt vele. Hadd tüntesse ki magát a fiú, hogy ő éjszaka lehet őrségben és vigyázza az álmunkat. Aznap délután még bejöttek a szülei a laktanyába. Nem volt ugyan látogatás, de kivételesen most elnézték ezt a parancsnokok. Hoztak neki mindenfélét, amit aztán meg is osztott velünk. Hosszasan diskuráltak és Steve boldogan újságolta, hogy éjszaka lesz őrségben, amikor a fél körlet alszik. Még azt is elmondhatta, hogy hol és mikor, ami szabálysértésnek minősül persze, de mivel senki sem volt a közelben ezt nem lehetett bizonyítani. Hosszas búcsúzkodás után a szülök elmentek.

Elérkezett a szolgálat ideje. Előzőleg felsorakoztatták az őrséget, akik akkor indultak szolgálatba. Megkapták az utolsó eligazítást, hogy mikor és milyen körülmények közt használhatják a fegyvert, és persze a jelszavakat, valamint elmondták azt is, hogy milyen időközönként kell elmozdulni az őrhelyről és ellenőrző sétát tenni a kijelölt körletben. Miután túl voltak ezen is, elindultak, hogy leváltsák a kint levőket.

 

Steve a kapuügyeletet kapta meg. Ezt a helyet nem nagyon szerethették. Még éjszaka is nagy volt itt a mozgás, mert jöttek–mentek a kocsik és az emberek, gyakoribb volt az ellenőrzés is, na meg nem lehetett lazsálni, mert a sorompót le–fel kellet huzigálni a be–, illetve kifelé igyekvők előtt. Már elmúlt éjfél is és semmi említésre méltó dolog nem történt. Egyszer csak, úgy ötven–hatvan méterre a kaputól egy civil gépkocsi megállt és leparkolt az útpadkára. Egy esőkabátos férfi szállt ki a kocsiból esernyővel a kezében. Lassan kezdett közelíteni a laktanya bejárata felé. Egy olyan húsz méter után váratlanul megállt és, mint aki valamit elfelejtett, visszafordult az autójához. Alig ért oda a parkoló kocsihoz, mikor az út másik oldalán fékezett egy másik kocsi és szintén az útpadkán parkolt le. A férfi nem tulajdonított jelentőséget ennek. Megfordult és elindult ismét a laktanya felé. Alig lehetett úgy húsz méterre a kaputól, amikor nyílt az éppen leparkoló kocsi ajtaja is és egy női alak kezdett futni a férfi felé, kezében baseballütőt lóbálva. A férfi éppencsak, hogy hátra fordult, amikor elérte az ütés. Valahogy az utolsó másodpercben sikerült elkapni a fejét, így a vállát érte. Egy fél pillanat alatt a nő már emelte is újabb ütésre, de mielőtt lesújtott volna áldozatára, megállt a kezében az ütő. Szemtől–szemben álltak egymással és lázasan méricskélték egymás fizimiskáját. Aztán a nő egy száznyolcvan fokos fordulatot tett és futva elindult vissza az autójához. Beült és gyorsan el is hajtott. A férfi még állt egy darabig, mint akinek földbegyökerezett a lába, majd ugyanezt tette. Steve csak a két gyorsan elsüvítő autót látta. A rendszámot sem volt képes elolvasni. Gondolkodott, hogy nem kéne–e jelentést tennie most azonnal vagy az őrség végén, de úgy döntött, tulajdonképpen nem történt semmi sem, így nem jelentette az esetett.

Pár héttel később derült ki a nagy sztori. Steve apja, miután megtudta a látogatás során, hogy mikor lesz őrségben a fia, autóba vágta magát és egyenest a laktanyához hajtott. Úgy gondolta nem árthat, ha a közelben van, mert az ördög ugye sosem alszik. Miután elhajtott, röviddel felesége is ugyanezt tette. Aztán a laktanya kapujában összetalálkoztak. És hát mivel sötét volt, az asszony lesújtott a baseballütővel, gondolva, hogy éjszaka csak valami rosszban sántikáló alak lehet az, aki a kapuhoz közelít. Szerencse, hogy az első ütés elcsúszott és időközben felismerték egymást. Az esetett később Steve maga mesélte el nekünk egy összejövetelen.

Ekkor már tiszti rangban volt. Később még elég sokat hallottunk róla. Aláírt, és mint hivatásos katona szolgált tovább. Persze tanult ő is az esetből és ezután már nem volt olyan közlékeny szüleivel, mint anno „kopasz” korában. Megtanult titoktartó lenni.

29látogató,1mai

Szerző Avi Ben Giora. 451 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.

5 Komment

Hagyj üzenetet