Kovács Ilon : Változunk

 

 

1960.

 

Forró nyári délel?tt úgy kilenc óra tájban Nagymama szól.

 – Kislányom üres a kanna, hozzál vizet.

Nehezen hagyom abba a játékot, fogom a padról a kék zománcos kannát, ráteszem a fedelét és indulok, ahogy vagyok a toldott aljú piros pöttyös szoknyámban és persze lábbeli nélkül. 

A kút száz-százötven méterre van t?lünk az utcasarkon. Mindenki innen hordja a vizet. A kannát vagy tartom, vagy leteszem a kút szája alá, teljesen mindegy, mert a víz fröcsög szélnek világnak. Poros lábamon, ahogy végigfolyik, vizes csík marad. Még egy kicsit tocsogok benne, lábamat leöblítem és irány haza. Nagyanyám az el?z? este bekészített gyújtóst a t?zhelyben meggyújtja, és a platnira teszi a zománcos fazékkal a vizet. A levesbe frissen vágott csirkehús, kertben termett hagyma, zöldség és házi gyúrású csipetke kerül.

Mire harangoznak, megf? az ebéd. A súrolt deszkaasztalon a fazék és a mélytányérok, no meg a kanál a teríték. A gulyás finom, a hangulat jó, mindenki jókedv?.

 

2000.

 

Nyári meleg, ma enyém a „f?zés". Állok a gépesített konyhában és kezdem.

 

A légkondi bekapcsolva. Lenyomom a vízcsap karját és a vízsugár zubog a krómozott fazékba. Elfordítom az elektromos f?z?lap h?sszabályzóját és ráteszem. A h?t?b?l kivett és kiolvasztott húst, a levesbetétet és hagyma granulátumot beleteszem a forró vízbe. Kicsit kés?bb beledobok egy levestészta kockát. Közben a g?z ellen önm?köd?en beindul az elszívó alig hallható zümmögés.

Apró sípszót hallok, kész az ebéd. Terítek.

A márványlapon minta nélküli letisztult formájú a teríték, amit a mosogatógép jól kezel. Hosszúnyel? ev?eszközök, szalvéta. Sima falú pohár.

Aki bújt, aki nem, kész az ebéd. Egyedül eszem. Magányom feloldására a rádió távirányítójával zenét keresek.

 

Mindenki akkor eszik, amikor érkezik. A „m?ételek" káros hatása ellen saját közömbösít? pirulánkkal védekezünk.

 

2040.

 

A szoba ablakán a beáramló fény szögének megfelel?en lassan vízszintesre vált a reluxa.

Fotelom karfáján lév? gombot megnyomom, a fotel formát vált, így könnyebben tudok felállni.

Kis gépzenét hallok, a bejárat melletti képerny?re nézek. Apró jel, ha dekódolom unokám érkezését jelzi.

Ajtóm csak kívülr?l nyílik – a  globális-felmelegedés miatt már régen nem járok a megváltozott természetbe – ? nyitja az ajtót.

Fémesen villogó ruha, gépi mosoly. A szokásos. 

– Hoztam ebédet – mondja – van fél órám, együtt eszünk.

Apró szelencét vesz el?, fehér és bordó pirulákat a krómozott lapú asztalra teszi, majd felét felém tolja.

Két perc és az „ebéd" elt?nik az asztalról. Gyorsan feláll, int: – Majd jövök – mondja, és már ott sincs. Visszaülök a fotelomba, fekv? helyzetbe hozom a háttámlát, lábam a lábtartón.

Az ablakon a reluxa nyílása szöget vált.

Becsukom a szemem, szám mosolyra húzódik.

– Nem felejtett el, majd jön.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.05.06. @ 12:49 :: Kovács Ilon

Szerző Kovács Ilon 73 Írás
Dunaparti városban élek. Érdekel a világ, és ami benne történik. Szeretek itt olvasgatni, és ha kedvem van írogatok is.