Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letűnt.
A csillagot kerestük… merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó…
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.
(Juhász Gyula: Gulácsy Lajosnak – részlet)
Gulácsy Lajos festészete talán a legközelebb áll hozzám festőink közül, tartalmában, gondolatiságában. Ez a tény késztetett arra, hogy röviden bemutassam művészetét.
Nem véletlen, a fent idézett vers kapcsán, Juhász Gyulához főződő barátsága, hiszen a szavak mestere megérezte az ecset költői virtuózában rejlő tiszta, érzéki csodát, mely mint kortárs művészt inspirative szolgálja.
Néhány életrajzi adat:
Gulácsy Lajos
(Budapest, 1882. október 12. – Budapest, 1932. február 21)
A budapesti mintarajziskolában kezdett tanulni, lényegében azonban autodidakta volt. 1902-ben Rómában, majd Firenzében és Párizsban járt tanulmányúton. Olaszországot később több ízben is felkereste, s számos képén festette meg az olasz városok középkori, reneszánsz hangulatát.
1907-ben volt első gyűjteményes kiállítása Budapesten az Uránia műkereskedésben; 1911-ben Nagyváradon és Temesvárott,
1912-ben Szegeden állította ki műveit, amelyek egy sajátos álomvilág költői megnyilvánulásai (Dal a rózsatőről, Flórenzi tragédia stb.).
1908-ban elnyerte a Ferenc József jubileumi díjat. Ezekben az időkben kapcsolat alakult ki közte és a Holnap antológia szerzői között. A háború kitörésekor Velencében idegrendszere összeroppant, s ettől kezdve rövid megszakításokkal az idegszanatóriumok,
1917-től kezdve pedig haláláig elmegyógyintézet lakója volt.
E korszakban álombirodalmának, Naconxipannak tájait, embereit ábrázolja gyöngéd színű, lágy tónusú szürrealisztikus képekben (Ópiumszívó álma; Rózsalovag). Festészetének azonban véget vetett 1924-ben bekövetkezett vaksága.
1922-ben az Ernst Múzeumban gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből. Ekkor írta hozzá barátja, Juhász Gyula megrázó versét (Gulácsy Lajosnak).
Emlékkiállítását 1936-ban a Nemzeti Szalonban,
1947-ben a Bibliotheca Officinában rendezték meg,
1966-ban pedig Székesfehérvárott.
Művei a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában és magángyűjteményekben vannak. Művészete a preraffaelitizmus magyar változata, bár víziói már néhol a szürrealistákhoz közelítették életművét.
Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/
Gulácsy Lajos: Eksztázis
Mert hiszen én csak da Vincire esküszöm. A holtak között sincsenek bálványaim, nemhogy az élők között lennének. – Egyedül állok, s bár nem hivatkozhatom kis vagy egyéb állami arany és más micsoda éremkoloncokra, mit pár művészetben hátulgombolós szerény kollégám családi összeházasodás révén élvez, ellenben bírom a magyar sajtó és lelkes magyar közönség osztatlan elismerését az években szerény, lelkesedésben gazdag fiatal esztendeimben Kedves mesteremre, Székely Bertalanra örökké csak a szeretet és hála érzésével gondolok vissza, s bár Balló Ede tanítása is üdvös hatással volt a serdülő fiatal rügyeire egy kemény tölgy cserjének, nem lehet azonban rendszeres oktatásnál többnek minősíteni ezt a rendkívül beható, de tisztán az iskola falai közé ékelt módját a művészeti nevelésnek. Tagadhatatlan azonban az a tény, hogy gyakorlati értéke megbecsülhetetlen a szeretetreméltó s igazán nobilis művészember(nek) tanácsainak. – Szigorúan komoly vezetése alatt a kissé intelligencia és előkészültség nélküli kollégák is legalább a dekoratív felfogást és a jó festést megtanulták. – Hogy mire vitték, igazán nem tudom…
1902-ben, mielőtt első olaszországi tanulmányutamat tettem, minden különösebb támogatás és államsegély nélkül az akkor Wlassich Gyula közoktatási miniszter úr által ösztöndíjra ajánlott munkámat, a Dombvidéket állítottam ki, melyet Székely Bertalan utasításai után sikeresen tudtam hosszú tanulmányok nyomán befejezni, s mely munkám bevezető vonásait a Nagymester keze sietett lelkes szeretetével, leonardói tanácsaival a megoldás tökéletességének révébe juttatni.
Gyakran benéztem a Nagymester műtermébe.
Egyszer alkalmam volt a nagy gyermeket szent játékai közben találni.
Félhomály volt az egyszerű műteremben. Egy reneszánsz alkotásnak [ő] utódja ottan ült egy öblös székben. Szivarjának füstje ezüstös glóriával vette körül hatalmas koponyáját.
Hatalmas vásznai fal felé voltak fordítva. És tüneményes [ő] és fortélyos alkhímiával [aranycsinálás], csodálatos fumáló [füstös] olvadékony színeivel festett kisebb remekek égő vonaljukkal csalogatták kíváncsi érzékeimet.
Az álmok álma, a gyönyörűségek gyönyörűsége volt ez, de nekem.
(Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1989. 31-39. oldal)
Zseniális művész volt.
Gulácsy Lajos: Az ópiumszívó álma
Úgy áramoltatta magán át a stílusokat, hogy azok képi világa egységes egésszé ötvözte azokat a lelki folyamatokat melyek a szépség sajátos dekadens ábrázolásával jártak együtt.
A XIX. század végének szimbolizmusa, dekadenciája a preraffaeliták művészeti ideáljával rokonítva alkotta sejtelmesen misztikus, ám ecsetkezelésében témafeldolgozásában reneszánsz hagyományokat követő képeit.
Érzékeny, önmagába forduló személyisége, a fonnyadt pasztell színei, néha erős érzelmi libikókáinak mővészi ábrázolása, varázsos, álomszerű víziói menekülések a zord, kegyetlen valóságból az emberség, a humánum felé.
Az őt körülvevő világ, a pénz hatalma, betegsége sok esetben a szürrealizmus felé terelik képzeletét.
Elképzelt helyen Na’ Conxipánban festi meg alakjait, figuráit, melynek a valósághoz nincs közük, a festő gondolatvilágában rejtőztek.
„Mindig színesebbnek láttam és értékesebbnek kedvenceimet a valóságnál. Elkényeztetett a művészi látás… De én csak félig álmodva élem a világot.
Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli. Így tudom értékelni a hazugságok erejét és nagyságát. A valóság sokszor fakó és hazug. A művészet hazugsága színgazdag, tartalomdús…
Az érdek nélküli hazugság szent.
De kell hozzá az észrevétel lehetősége…”
(Gulácsy Lajos)
Legutóbbi módosítás: 2008.04.29. @ 03:43 :: Koczeth László