Koczeth László : Orpheus keresi elveszett kedvesét

*

 

hasztalan szólítom

de nem jön felelet

dalomra bújik

buzgó fényesség

s arannyal önti

földön ki jár

lábamhoz térdel

mezőn szekérnyi virág

csodálva

lantom bús énekét

 

szarvas és medve tör utat

erdő bozótján

fák tiltó ágai közt

együtt sírni

zokogni velem

 

hol vagy

óh

Eyridice

hol

jársz

merre visz a lépted

 

Hades ölelő karja

dermedt

sötét nászágya vár

árnyakon át

sívár lelkek temetőjén

bolyongsz

s nem szólsz

hang nélkül él benned

ki nem mondott

nevem

mit el nem tüntethet

soha

az ezerarcú halál

 

kígyó volt

ki rád

fröcskölte

meredt testének

kiömlő mérgét

s lehunyt szemed

már a Styxen repitett

birodalmába

a nem élőknek

 

Persephone

ki megszántad

szerelmes férfiszívem

bánatát

engedted

hogy keressem

addig

még sarum véresre töri lábam

fáradtságtól remegőn

édes kacagását újra hallhatom

 

ahogy ő szólít

 

hajnalom

friss

üde hirnöke kedves hangján

 

kincsem

az ki ölemben

majd

menedéket keres

 

add meg

hát

Hades

óh

alvilág ura

hogy újra

szőhesse élete fonalát

mint vadrepkény fussa be

éveit

földi boldogság

szivárvány-hídja

 

ajándék

mit tőled kérek

zálogul fogadd

senki életem

 

ösvényt jelöltél

melyen feljutok

s utánam

– mondod

elküldöd Őt

 

szememmel csak

ott fönn

a felvilágon

ott újra

láthatom

 

mily hosszú az út

tüskés bozót

szomjas sivatag

mi próbát tesz

gyarló fáradt testemen

 

vajon követsz-e kedves

érzem-e

még forró ölelésed

rámfonódó tested

álom- illatát

 

árny borít

szikla áll utamba

de keresem a Fényt

miben fürödni

édes arcod újra láthatom

 

jössz-e

vajon

követsz-e

vagy fordulsz

gerjedve intő férfiak felé

 

nem ezt nem

hagyhatom

 

fordulok vissza

megnézem

itt vagy-e

 

arc árnya tűnik

sejtelmes homályban

nyújtanám kezem

de csak távolodik

belemosódik rideg valóságba

 

eltűnt

véget ért

 

kiáltom neved

 

futnék feléd

már késő

messzíről hallom

még

– e-k től zeng

a sikoltó felelet

 

nincs már

remény

 

ég kékje

örömöt többé

nem hoz nekem

Vénusz már elkerül

többé

nem jár víg táncot velem

eljön az ősz

vörössárga levél

zörög az ág hegyén

– egyedül lengedez

a ropogó hó

már innen

elrepít

mert

kincsem

Eyridicém

nem lesz soha velem

 

 

szerkesztette: Koczeth László – 2008. április 29., kedd, 05:37
Legutóbb szerkesztette - Koczeth László
Szerző Koczeth László 51 Írás
"Tudunk mi sok hazugságot mondani, ami a valóra hasonlít, de tudunk mi, ha akarunk, az igazra is rázendíteni' (Hésziodosz Istenek születése - A Múzsákról)