végigömlik a folyosókon.
feltartóztathatatlanul
roppantja be mind
kulcsra zárt ajtaink,
vagy csak lassú szivárgásként,
a küszöb alatt kúszva beljebb,
vonja átlátszatlan drappját
fényes ablakaink elé.
lezár minden kaput, lelket:
az ölelkez? párok közé
demarkációs vonalat,
sima szájszegleteikbe
kövéred? ráncokat húz.
a koponyákról minden maszkot,
minden szerethet?t lenyúz,
köré kristályosodik ki
a mindennapi rettenet,
hidegkékké remegtetve
vállat, ajkat, pillát, kezet;
ökleinkbe költözötten
ütlegeli, amit lehet,
és nem nyugszik el az estében,
a hajnali robbanásban,
nem fullad ki a hetekig
elhúzódó, vad vitákban;
nem fáradhat el sohasem,
és másnak sem hagy szünetet,
mindig eljön, ha nem hívtad,
de nem felel, ha kérdezed.
minden édest giccsnek láttat,
minden embert éretlennek;
minden hibát heggyé növeszt,
minden arcot k?vé sápaszt;
minden nap csak újabb hegyek,
(öt méterr?l mindig követ)
nem engedhet elenyészni
a business-melóból jövet.
besurrant már. rendezkedett.
többé innen el nem mehet.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.19. @ 23:21 :: Zsákai Lilian