Szilágyi Hajni - Lumen : Hófehér repkények

Nyomtatás

Emlékszem az utolsó estre…

kétezer-hat decemberre.

Kiáltva hívtalak, Istenem

arcod nem mutattad felém,

csak a hold kék-fényét láttam

ahogy lassú zuhanásban

koppanva földre ért.

Jégvirágba fagyott az est az ablakon

teste vergődve csorgott le,

mint haldokló fekete pillangó.

Lepedőmre gyűrted álmaim,

majd keresztként kifeszítetted az éjben,

hideg leheletedbe gomboltad testem,

felkértél az utolsó keringőre.

S lettél lelkem vadtáncosa,

érted még a fenn feszülő kötélen is

térdre ereszkedtem,

velem csaltad, magadnak, az életet,

vakon hittem létezésed.

Testem a mélybe taszítottad.

Sejtemig szédültem bele.

Hagytad, hogy magamnak álmodjak,

a glóriát (csak) nekem készítetted…

Már nincs megbocsátás, Istenem!

Arcod nem mutattad felém,

zord felhők felett, lenn a mélyben,

kereszted szilánkokra tört azon a télen.

Az éjpillangó újra éled,

bábjában lüktet, elveszetnek hitt létem,

s ma (csak) nekem fonnak glóriát

a hófehér repkények.