A diák bement a terembe.
Öt ember figyelte minden mozdulatát. A diák nyugodt. Minden lehet?séget felmért már magában. Nyugodtan várakozott a feladatra.
A vizsgáztatók végigmérték, majd a középen ül? komor férfi megszólalt:
– Nézze meg azt a képet! – mutatott a feje felett lógó öreg címerre. – Mi jut eszébe róla?
A diák nem vette le a szemét a feladat tárgyáról, úgy beszélt:
– Ez egy címer. A Magyar Népköztársaság megfakult címere. Egykor büszke és lelkes lehetett a most már megsárgult lapon. Elt?nt a képr?l ez a lelkesedés. A sötétbarna keret is már majdnem fekete: gyászkeret.
– Mit akar ezzel mondani?
A vizsgáztatók arcára a rémület és a megdöbbenés ült ki.
A diák magabiztosan folytatta.
– Gyászkeretbe foglalták az öreg címert. Fakó lett. Meghalt, vagy kihalt bel?le a lelkesedés, a büszkeség. Ha szobor volna, a merev vonalak lazítanának, hisz belefáradtak a hiábavaló tartásba. A napsugarak a címerben, melyek küll?ként tartják a csillagot, megrepedtek, eltörtek volna, s így a csillag is megbillen.
Ezen a képen a sugarak is fáradtak, mint a grönland halvány fénye. A piros szín még er?s, de csak mintha az is ijedelmet tartalmazna, s izzása figyelmeztet: Vigyázz!
– Elég volt, köszönjük! – szólt közbe a középen ül? úr.
A diák leemelte a szemét a képr?l, s ránézett a vizsgáztatóira.
Arcvonásaik a megdöbbenést?l a szigorúságig minden árnyalatot felvettek.
– Most kérem, menjen ki! Majd szólunk, ha bejöhet.
A diák el?ször lassan végignézte a jelent?ségteljes képet vágó urakat, s kiment.
Még látta, hogy az öt férfi összedugja a fejét, s elkezd vitatkozni. Erre elmosolyodott.
Már tudta, hogy nem veszik fel, s azt is, hogy nem fog fellebbezni.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Péri Györgyi