Nagyajtai Kovács Zsolt : Szamárlétra

*

 

 

 

Gyula bácsi ötvennégy éves, inkább alacsony, mint középtermetű, kissé köpcös emberke volt. Aránylag normális mérető felsőtestét viszonylag rövid lábakon járatta, ami a lába hosszából hiányzott, az a karjaiban volt megtalálható. Rövid haja erősen őszült, szája körül, állán rövid körszakállt viselt, mely hófehér színű volt és kiemelte a jóindulatot Gyula bácsi amúgy is jóságos arcán. Sportosan öltözködött, melegítőt vagy farmert hordott és pólót, nyakkendőt csak azon jeles ünnepnapokon viselt, amelyeken meg kellett jelennie valamilyen oknál fogva és kizárólagos elvárás az öltöny viselése volt.

Gyula bácsi okos ember volt és az átlagnál jóval műveltebb. Szerette a zenét, szerette a természetet, szerette az irodalmat, az embereket, a madarakat és nagyon szerette a kutyákat. Neki magának is volt otthon kettő és rendületlenül hitte, hogy rajta kívül mindenki más ugyanúgy szereti ezeket az aranyos kis ebeket, ahogyan ő szereti őket. Gyula bácsi azt hitte, hogy minden ember jó és mindig mindenki mindenkin segít, ahol tud, mint az úttörők. Az élet azonban nap, mint nap bizonyította ennek az ellenkezőjét, Gyula bácsi persze ezt is igen sajátságosan fogta fel. Azt mondta, rossz emberek pedig nincsenek, csak a rossz körülmények véletlenszerű összejátszása teszi néha idegessé az amúgy jó embereket. Nem fogadta el, hogy a körülményeket jó vagy rossz emberek, egyáltalán bárki befolyásolhatja, az összejátszást irányíthatja, szerinte ezeket a fantazmagóriákat csak a rohanóvá vált világ változásai alakították ki néhány megtévedt emberben. A körülmények, azok egyszerűen csak vannak és kész. Gyula bácsi olyan ember volt, akit ha elütött volna mondjuk a gyászkocsi csak azért, mert a vezetője hót részeg volt, a kórházi ágyán ekképpen sajnálta volna a sofőrt: „Istenkém, de hát olyan nehéz a munkája szegénynek, meg lehet őt érteni”.

Gyula bácsi mindenkit és mindent megértett, mindenkinek és mindennek mindenért mindig megbocsátott. Annak idején, amikor véletlenül fizetésemelés volt hajdani munkahelyén, mindig megérttették vele, hogy ő miért kap kevesebbet, mint a kollégája. Mert bár a kolléga lényegesen hülyébb, mint Gyula bácsi, mégiscsak nyugdíj előtt áll, ezt Gyula bácsi is beláthatja. Gyula bácsi belátta, mint ahogy azt is, hogy kolléganője két gyereket egyedül nevel, mert a férje a sitten van, miután ötvenmilliót sikkasztott. A kolléganő ugyan ötmilcsis autóval járt, a legújabb divat szerint öltözött, a gyerekek pedig vadonatúj kerékpárokkal, vadonatúj ruhákban és állandóan rengeteg zsebpénzben jártak, mégis belátható volt, hogy erre bizony rámehet a kollegina fizetése. Ekkor , de csakis ekkor Gyula bácsi alig észrevehetően köhhentett egyet, mert eszébe jutott, hogy neki is van két iskolás gyermeke, akiket dolgozó feleségével együtt nevel és nekik is drága az élet, ezzel azonban a gyalogos denevér sem törődött, Gyula bácsi pedig belátta. Csak azon gondolkodott el, hogy mennyi alapja lehet vajon azoknak a rosszindulatú pletykáknak, miszerint a kollegina fővel-fával, de leginkább a főkönyvelővel, akinek máskülönben és mellesleg hat gyereke volt négy anyától.

Egyszóval és mindent összevetve Gyula bácsi egy hihetetlenül naiv, ötvenes nagy gyerek volt, akiről mindenki tudta, hogy a jó szíve fogja egyszer elvinni ebből az árnyékvilágból.

Gyula bácsi eddigi élete során sok mindennel foglalkozott. Volt építésvezető és segédmunkás, kutyakiképző és KISZ-titkár, kórházi ápolt és köztisztviselő, boltos és mélyépítő tervező, majd ismét kórházi ápolt, ez utóbbi után, betegsége okán rokkantsági nyugdíjba javasolta a tudós orvosi bizottság, mivel munkaképessége az eredetinek mintegy negyedére csökkent, magyarán Gyula bácsi elvirágzott, mint a menyasszonyi csokréta. Egyébiránt a fent felsorolt rengeteg foglalkozás nem Gyula bácsi sokoldalúságát tükrözte, hanem naivitását. Bárhol bármit csinált, mindenhol kihasználták, átverték, a munkatársak az összes maguk elkövette stiklit az ő nyakába varrták, ezért Gyula bácsit mindenhonnan azonnali hatállyal kirúgták, így tehát a leszázalékolás ténye szinte megváltás volt számára. Kapta a kis nyugdíját és mostanában éppen abban bizakodott, hogy ő abból bár kissé takarékosan ugyan, de meg fog tudni élni. Ebből is látszott, hogy Gyula bácsi nem lehetett teljesen komplett.

Leszázalékolása után rengeteg szabadideje lett, de csak egy darabig. Mindenki, aki a környezetében élt, rájött, hogy Gyula bácsi nyugdíjas, ezért ráér, tehát intézze el a bő család és a még bővebb szomszédság ügyes-bajos dolgait, hiszen ráér, mert nyugdíjas. Ezért aztán Gyula bácsi hajnaltól napestig rohangászott a városban, piacon, bankban, bevásárló központban, hentesnél, postán, kisboltban és mindenhol, ahol ember fellelhető a Földön. Akkor sokallt be, amikor Juci néni a harmadikról arra kérte, ugyan vegyen már neki egy olyan pöttyös, nagykosaras melltartót, amit most akcióztak, a legnagyobb méretőt, mert Gyula bácsi ugye úgyis ráér, ő meg nem és neki pedig igen szép nagy melle van ugyebár, hehehe. Gyula bácsi világéletében utálta a nagymellű nőket, ezért ekkor azt mondta, hogy nem, sajnos nem ér rá, mert más dolga van. Juci néni a harmadikról hamar hírét vitte, hogy Gyula bácsi egy semmirevaló, lusta vén trotli, egy naplopó, aki nem képes segíteni senkinek, pedig hát ő ráér, mert nyugdíjas. Nem érdeklik a nők sem, pedig neki mindene megvan a nőiességből, még ugyan sok is néhol, hehe. Biztosan homokos az öreg. Ezután, ha valakik találkoztak Gyula bácsival bárhol, összesúgtak a háta mögött, hogy lám-lám, itt megy a pökhendi öreg, aki nem segít senkinek és még ráadásul buzi is, hogy süljön ki a szeme.

Gyula bácsi azonban békésen éldegélt nőnemű feleségével és majdnem felnőtt gyerekeivel kétszobás lakótelepi kis lakásában és a dicső múlton merengve nagy elhatározásra jutott. Úgy gondolta, eddigi élete éppen elég mozgalmas és tanulságos volt ahhoz, hogy másoknak tapasztalatokat és szórakozást egyben nyújtson, ezért megalkotja élete fő művét, méghozzá — madárbarát lévén — egy gyönyörű, egyedi gólyafészket. Hitte, hogy csakis egy gólyafészek lehet az a mű, amivel a leghatásosabban ki tudja fejezni élete minden értelmét és szolgálatát a jó iránt. Lelki szemeivel már látta is a kész alkotmányt, amint a gólyamama csücsül a tetején, és éppen szorgalmasan költi kifelé a fiókáit. Csakhogy Gyula bácsi nemcsak madárbarát, hanem törvénytisztelő ember is volt, ezért elment a gólyafészek-építéseket engedélyező-és felügyelő hatósághoz engedélyt kérni. Az engedélyt kiadni hivatott köztisztviselő azonban a fejéhez kapott és megszaggatta a ruháit, amikor Gyula bácsi szándékát megértette.                                                                  

— Hogy gondolja ezt maga, hogy csak úgy idejön, és azt hiszi, hogy a vágya már teljesült is?! Tessék kérem végigjárni a szamárlétrát, tessék kérem előbb építeni sok-sok kis gólyafészket, amiket mi majd kérem elbírálunk kérem és ha kérem mondjuk véletlenül megfelel kérem a városképi előírásoknak és főleg nekünk kérem, akkor majd lehet gólyafészket építeni kérem. Mégiscsak hallatlan, hogy idejön, és máris építeni akar, kérem.

Gyula bácsi szájtátva és megilletődve hallgatta a tanult és segítő szándékú köztisztviselőt, akinek tanácsa után kezdett volna motyogni valamit arról, hogy látott ő már olyan obszcén gólyafészket, ami engedély nélkül épült, hogy hányingere lett tőle, ám a derék törvényőr nem engedélyezte még azt sem, hogy szóhoz jusson.

— Nincs apelláta. Jöjjön vissza két hét múlva sok kis gólyafészekkel, tervdokumentációval és ötven-száz forintos illetékbélyeggel. Addig punktum, volt szerencsém.

Gyula bácsinak tele lett a fapapucsa a hatósággal, viszont szilárduló önbizalommal és agyában kész tervvel indult haza. Terve szerint megépíti a gólyafészkét akkor is, ha belebuggyan, Isten őt úgy segélje. Fejében kialakult a gólyafészek képe, és mert a gólyafészek ő maga volt, így hát egészen úgy nézett ki, mint Gyula bácsi. Elképzelése értelmében a fészek tetejére a félreértések elkerülése és a gólyák tájékoztatása érdekében tesz egy táblát, amire az lesz írva, hogy „ITT A VÉGE”. Azután meggondolta magát és letett a tábla kihelyezéséről, mert egyrészt rájött, hogy a gólyák sajnos nem tudnak olvasni, másrészt pedig nem lehet még itt a vége, mert ő még ma is él, előreláthatólag holnap is élni fog, persze nem úgy, mint Lenin, aki mit sem ért vele, hanem mint Gyula bácsi. Mindenesetre nagy összpontosításában kidugva felejtette a nyelvét, mint mindig, ha nagy összpontosításban volt és hozzálátott a gólyafészek gyakorlati megvalósításához.  

Mindenekelőtt néhány hét alatt megtanult kelepelni, mert véleménye szerint jó gólyafészket csak kelepelni jól tudó ember készíthet. Éjt nappallá téve gyakorolta a kelepelést, majd amikor már ő maga is elégedett volt kelepelő teljesítményével, lement a ház melletti mezőre, órákig állt fél lábon, nyújtogatta a nyakát és fogdosta volna a békákat, ha lettek volna. Utóbb már mintha átváltozni látszott volna, orra megnyúlt, hosszú, előremeredő formát öltött és családja itt-ott néhány tollat vélt felfedezni Gyula bácsi hátán.

Eljött az ideje annak is, hogy a gólyafészek valóban elkészüljön. Gyula bácsi a mezőre cipelt egy hat méter hosszú gerendát és a földbe állította. Ezután le-föl kezdett repkedni a póznának támasztott létrán és a szájában egyesével hordta fel a faágakat, vesszőket, faleveleket és egyéb, a komfortosításhoz szükséges fészekrakó elemeket a pózna tetejére és rakta a gólyafészket. A szomszédok mondták neki, hogy a pózna nem fog füstölni úgy mint a kémény, még ha meggyújtják, akkor se, de Gyula bácsi üdvözült mosollyal semmisítette meg őket, mondván, a fene megette azt a gólyafészket, amely alatt füstöl a kémény. Irigyek vagytok, keresztülnézek rajtatok, mondta és tovább röpködött le-föl.

Ma még nem tisztázott, hogy valamelyik irigy szomszéd vagy pedig a család egyik tagja értesítette a mentőket. Ők jöttek, megfogták Gyula bácsit, aki élénk és méltatlankodó kelepelések közepette beszállt a mentőautóba és ma vígan él egy szobában, ahol egyedül lakik és nincs más bútor, csak egy sokemeletes ágy, melynek az összes alsó része üres, csak a legtetején van egy gólyafészek-szerű építmény kialakítva.

 

                 

Legutóbbi módosítás: 2008.02.16. @ 17:12 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest