Novembert írtunk, borongós, ködös, szürke, semmire sem való novembert. Odakinn erős szél fújt, hidegen, könyörtelenül csapta az alig-alig, de állandóan szemerkélő esőt az utcán a gyalogosok arcába, akik összehúzva magukat, igencsak szaporázták lépteiket, hiszen kinek lehetett kedve ilyen időben romantikusan andalogni és közben álmodozni szép dolgokról, melyek még soha nem történtek meg velük, de bárhol, bárkivel bármikor egyszer vagy többször akár meg is történhetnek…
A fűtött szobában az erkélyajtó mögött álltam, és szomorúan figyeltem az utcán hajladozó fákat. A viharos szél percek alatt szabadította meg őket elgyengült, sárgásbarna leveleiktől s hordta őket messzire, egy széltöréses helyen hatalmas kupacba rakva őket. Néhány, erős szálon az ághoz kötődő levél állt ellent csak a szél erejének.
Napokkal ezelőtt az erkély szélvédett sarkára fölerősítettem már a madáretetőt, a cinkék, verebek azonban ez ideig nemigen látogatták a számukra újonnan nyílt éttermet, mert eddig találtak maguknak természetes táplálékot. Most azonban örömmel fedeztem fel hat-nyolc verebet, amint csapzottan megbújva a madáretető teteje alatt boldogan csipegették a magokat. Kissé meglepve figyeltem, amint egy átlagosnál jóval nagyobb termetű veréb leszáll az erkély korlátjára, és éktelen csivitelésbe kezd. Az „Öreg” — így neveztem el — sok nagy csata részese lehetett már, feje búbján egy komoly sebhely látszódott, egy kisujjnyi darabon a tollazata is hiányzott. A madarak megszeppenve figyelték társukat, néhányan abba is hagyták a falatozást, aki pedig tovább folytatta, az olyan szidást kapott, hogy ijedtében kirepült az etetőből. Az erősebb és valószínűleg fiatalabb verebek azonban ekkor szembeszálltak az Öreggel, letaszították az erkély korlátjáról és elkergették egy messzebb álló kopasz fa tetejére, majd visszarepültek — mondhatom — hozzám és folytatták a táplálkozást. Az Öreget ettől a naptól kezdve nem láttam.
Telt az idő, elmúlt a december és a január is. Február végén jártunk, mindenki vágyta már a tavaszt, a lágy, simogató, langyos napsugarakat, a zord tél után az enyhülést. Kemény, hideg tél volt, sok-sok hóval, jéggel. Az erkély előtti fán a tavalyi viharos ősz és a hosszú tél után egyetlen levél maradt. Makacsul, elszáradva, de ragaszkodva az ő faágához, amelyből az előző évben márciustól novemberig élt, s amelyről sok ezer társával együtt nyáron árnyékot adott, napfényt szűrt, levegőt tisztított, minden feladatának lelkiismeretesen megfelelt. Lehetett bármekkora szél, eshetett félméteres hó, ráfagyhatott éjjel a napközben esetleg megolvadó hólé, a falevél kitartott.
A madarak serege állandó vendégem lett az erélyemen. Csapatostól érkeztek, hírét vitték a többi, élelmet nem találó társaiknak, hogy van egy hely, itt, nem messze, ahol mindig lehet friss magokat csipegetni, én pedig napi kétszer-háromszor is kénytelen voltam az etetőt feltölteni, nehogy kiürüljön. A cinegék, verebek, galambok már ismertek, alig-alig rebbentek szét arra az időre, amíg a friss magot kiszórtam nekik, azután hálásan csiviteltek.
Február utolsó napján aztán ismét megpillantottam az öreg verebet, jellegzetes sebhelyét, tollhiányát nem lehetett mással összekeverni. Jóval vékonyabb volt, mint az ősszel, amikor legutóbb láttam. Lassan, méltósággal telve röpködött ágról ágra, miközben kitartóan figyelte a tele etetőből kitartóan szemezgető madártársait, láthatóan éhes volt, de büszkesége nem engedte, hogy társuljon hozzájuk. Leszállt arra az ágra, amelynek végén az egyszál falevél dacolt az idővel. A falevél megrezdült egy kicsit, de szilárdan kapaszkodott az ő ágába. Az Öreg tollászkodott egy ideig, majd így szólt a falevélhez:
— Te falevél, te miért maradtál itt az ágadon egész télen? Miért nem estél le már kora ősszel, mint a társaid, akik megtették és azóta más, szép feladatot látnak el valahol?
A falevél egy percet gondolkodott, majd csak azután válaszolt.
— Mert én vagyok a folytonosság — mondta a verébnek. — Nekem az a dolgom, hogy addig maradjak itt, míg az utódaim, az idei rügyecskék meg nem jelennek.
— S mit érsz te azzal? — kérdezte az öreg veréb.
— Láthatom, hogy az élet folytonosan újra kezdődik — felelte a falevél. — Én kitartok, ameddig kell… De látom, te éhes vagy. Miért nem repülsz a társaidhoz és laksz jól az etetőből?
— A magunkfajta gondoskodjon magáról — válaszolta büszkén, felszegett fejjel az Öreg. — Nem fogadok el semmit, csak amit magam szerzek meg. Milyen veréb az, amelyik nem tud magáról gondoskodni? Én is kitartok, ameddig kell… Illetve, ameddig lehet — sóhajtotta halkan.
A falevél fázósan megrezzent, kissé összébb gömbölyödött, mint amennyire eddig volt gömbölyödve és nem szólt többet. Az Öreg pedig átrepült a szomszéd fára.
Március első felében minden nap figyeltem az ablakból a falevelet és az öreg verebet, minden változatlan volt, a falevél kapaszkodott az ágba, a veréb pedig sűrűn megjelent a fa ágán, de egyszer sem jött be az etetőbe. Március közepén az egyik reggelen örömmel láttam, hogy megjelentek az első rügyek a fákon, bokrokon, enyhe, tavaszi szellőt éreztem, amikor kinyitottam az erkély ajtaját. Amikor a tekintetem a szemben lévő fára tévedt, megdöbbentem. Az elszáradt, makacs, kitartó falevél nem volt a helyén, az éjszaka lehullott, a szél messze sodorta. Szomorúságomat azonban, ha nem is feledtette, de jelentősen enyhítette az, amikor megláttam az öreg verebet. Leszállt arra az ágra, amibe mindaddig a száraz falevél kapaszkodott, kissé tanácstalanul forgolódott, majd egy percig nyugodtan ült. Azután fölrepült, rászállt az erkélykorlátra, valamit halkan csiripelt. A fiatal verebek kissé félrehúzódtak, az Öreg ráugrott a madáretető szélére és óvatosan csipegetni kezdett. Úgy láttam, néha rámpillant, eleinte bocsánatkérő tekintettel, később egyre hálásabban.
Másnap reggel az Öreg megjelent az erkélyen, csőrében egy száraz falevelet tartott. Óvatosan beejtette az erkélyre, megvárta, míg fölveszem, aztán szemezgetett egy kicsit, és újult erővel elrepült, hogy holnap újra visszajöhessen. Tudtam, hogy minden nap vissza fog jönni.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.12. @ 16:42 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
