Méla mozdulatokkal állt fel a varrógép mell?l az id?s asszony. Elfáradt monoton munkába, belefáradt a magányba, a szeretet nélküli egyszemélyes életbe, a céltalanságba, mindenbe! Nem lázadozott már rég! A lassan múló, értelmetlen napok kiapasztották a könnyei, szám?ztem minden célt és reményt. A tükörbe is csak véletlenül nézett: s gondolkodás nélkül húzta végig a fés?t hófehér haján. És akkor… Meglátta a szemét. A szemét, az a két megfakult, ráncokkal körülvett üveggolyó-forma "tárgyat".
– Valamikor csillogtatok! – szólt magában magához. Megmutattátok a lelkemet. (Azt teszitek most is – tett egy kitér? gondolatot, fura fintorral kísérve.) A lelket, amely olyan vidám jókedv? és boldog volt mindig. Mindig? Háááát… Ha csak nem volt valami baj a gyerekekkel és szegény szüleimmel. Vagy amikor szerelmi bánatomban pillantottam ide. Ide! Ebbe a hatalmas, ósdi toalett-tükörbe!
Ez nem változott. Épségben van! Kissé ugyan megkopott, a fényes máz is pontokban pattog róla már… De hát 1882-ben faragták! A dédanyám készítette a nagyanyámnak. Sok mindent látott azóta… Vagy még a soknál is többet!
– Emlékszel Nagy Tükör – folytatta aztán maga-magának. – Mennyit nevettünk itt kicsiny lányaimmal. Amikor maszatosan mutogattak a másik babára! Hogy örültek, mert az is maszatos volt! Aztán korábban randira indultam. Boldog voltam, izgatott, vidám. Még mondtam is neked, hogy az es? sem rontja el most a tökéletes sminkemet! Örültem az életnek. Hogy szép és vidám… (Egy pillanatra halvány mosoly futott át ráncos arcán.) De régen volt, de régen! Több mint fél évszázada! Hát nem tudod? Aztán mire is emlékezhetsz még? Talán arra, hogy kinevettem ki magamat az els? államvizsgámért? Hát persze! Mert az bizony egy fikarcnyit sem érdekelt. Milyen nagyokat kacagtam: élveztem, hogy túl voltam rajta! Bezzeg a másodikra – az jeles lett, mert azt a szakot imádtam – büszke voltam! Grimaszokat vágtam örömömben. Tudod? Dehogy tudod, hiszen te csak egy tárgy vagy! Egy tárgy a sok közül. Mint a kis földgömböm, a kutyus-bábúm… (Azt az Adrim hozta Ausztriából. Az volt az els? ajándéka, no meg az utolsó is… Mert most meg még csak fel sem hív! Minek hívna? Mikor az egyetem után egy évig itthon lakott, napok múltak, míg egy-egy szót kényszer?en szólt hozzám. Akkor már semmit sem tudtam a munkájáról, az érzéseir?l, az életér?l. Többnyire csak annyit mondott: maradjak csendbe! Minek beszélek? Hajdani párom tett róla, hogy köztünk ne legyen többé olyan fránya, kicsinyes érzés, amit úgy hívnak: CSALÁDI BESZÉLGETÉS, ÖSSZETARTÁS, SZERETET.
Felzokogott hangosan. Ám percek alatt rá is parancsolt magára: nem. Nem és nem. Nincs érzelg?sség! Nekem azt nem szabad! Ezt hallottam 42 évig! Megtanultam – jó lecke volt! Aztán visszapillantott kopottas tükrébe: úgy szólt magához megint.
– Ronda vagy, öreg vagy, nem látsz, nem hallasz, nem beszélsz… Világos? Csak így tudod meg?rizni álomvilágodat, és a maradék józan eszedet! Tehát… Vagy hol is tartottam? Folytatta – most már hangosan – a tükörnek és önmagának (mert id?nként csak kellett beszélgetnie valakivel – valamivel, valahol).
A régi szép id?knél. Nem! A kabaláimnál. Volt egy édes plüss kutyuskám. Nevetséges így öreg fejjel, de pár éve még vele aludtam. Akkor vettem – magam magamnak -, amikor a férjem itt hagyott. Elment egy 21 évvel fiatalabb n?vel – messzire!
Furcsa volt akkor még az egyedüllét. (Ardi lányom külföldre, Anikóm a f?városba költözött) Beszéltem hozzá (a kutyushoz), simogattam, átkaroltam. És lassan-lassan megszoktam, senkim sincs a világon. Égen-földön magam vagyok! Testben, lélekben, térben, és id?ben – zokogott fel megint. Ez egy kicsit tovább tartott. Mintha letört volna egy darabkát k?vé szilárdult, porrázúzhatatlan bánatából. Fél óra is eltelt mire "észbe kapott". Elmosolyodott és vidáman bújt be ismét, a jelen – önmaga által épített – légvárába.
– ÓÓÓ és Mik! (Mikulás) Tudod, az a parányi, keserédes utolsó ajándék – beszélt tovább hangosan a tükörnek. Ha fénybe tartom, szikrát szór, mint ezernyi tündökl? csillag. Amikor adta, még szeretett egy kicsit. De én éreztem, hogy utolsó fellobbanás csak. Karácsoy volt – azt mondta: én voltam mindig a csillaga. Igen, a hullócsillaga… Érted te ezt Tükör? Vagy talán tudod is (hiszen annyit minden láttál a szinte másfél évszázadodban!) Régen is ez volt az öreg n?k sorsa? Ã??k is álmodoztak? Kövéren, ráncosan, meggörnyedve. Visszavágytak korábbi életükbe? Hiányolták a kedves szót, a mosolyt? Sírtak ?k is, ha Rá gondoltak? Vagy azt mondták, hogy jobb is így? (Elfogadták, hogy az ? idejük lejárt.) Megkérdezték önmaguktól – t?led, hogy miért múlnak a percek, órák napok, hetek, évek ÍGY? Nem panaszolták, amiért véges az élet? Miért nem szól (vagy telefonál), aki szólhatna, amíg szólhat, miért nem jön haza az, akit még várni tudnék szeretettel, s ellátni pudinggal, kolbásszal, süteménnyel, amit kiskorában mindig annyira szeretett! Ha már nem leszek, nem tudok adni! SEMMIT! Már SOHA TÖBBÉ! Akkor meg miért? MIÉRT?
Az utolsó szó hangosan, zengett. Az asszony megdöbbent. Álmokban bolyongó, apró, szemei k?vé váltak megint. Lassú mozdulattal hátrafésülte fehér haját, úgy pillantott ridegen a hatalmas tükörbe. Aztán lassan megfordult és elindult vissza, a szoba felé. a lenyugvó napsugarak árnyékát ?rz?, alkonyati fénybe.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.25. @ 07:52 :: Nagy Ildikó
