Kovács-Cohner Róbert : Erdély

Nyomtatás

A távolban egy mókus fut át előttem az úton

itt, a bágyadt lázból lábadozó Farkaslakán.

Lankadt lankákon döcög a busz az agyagon,

„Isten hozott” virít a gazda székelykapuján.

Por és történelem a faragásba vésve hirdeti:

egyszer mindenki hazatalál.

Én úton vagyok, és székely vendéglátónk

talán jövőre barátként visszavár.

Rózsika néni tehenet fej, és Istenről mesél.

Testvére karjában kishúgom nagy szemekkel

hallgatja gyöngyként formált bölcs szavait –

„Az édesanya a legszebb szó: használd tisztelettel.

Ha Istenben bízol, meglesz mindened.

Ugye itt maradsz még nálunk, kicsi Kata?

Bárki jött, mi megbíztunk benne –

Mindig nyitva állt portánk kapuja.

S ha százszor ellöknek is, sosem búsulunk.

Ha miénk is lenne az egész földgolyó,

itt maradunk, mert itt születtünk:

apáinkról mesél minden székely folyó.

Érezd ezer éves kezeim homlokodon: ha jössz, majd betakar.

Isten, Édesanya: értsd a magyar beszédet.

Itt egy csupor tej. Idd ki kis világunk.

Leányom – rólunk mesél a véred.”

Oly messze vagyok, és mégis: annyira közel.

Sok száz kilométerre itt dobog, lüktet még, lábam alatt halad

hazám kitépett, farkasok közé hajított szíve,

s hazaérve pálinkát iszom sokszázéves cserefák alatt.

Tamási Áron Ábeleként magamra ismertem a kis szobában:

Kolozsvár porával hajamban alszom el,

csak Fifi, a kutya ugat kint magában –

álmomban Áprily Öröksége ölel.

Az Olt s a Maros fut versenyt tova,

s a Fekete tenger partján végre feldereng –

száműzött apjuk bús alakja int.

A Nyikó szörnyű titkain a Körös halkan mereng.

Ha az ár elvonult is, szívig ér a víz:

míg alszom, Sütő fél szemmel figyel.

A lócán dajdanoznak majd, míg felkel a nap:

„A mi napunk és holdunk, távol és közel.”

Tarka tömegben ezeréves nemzedékek

vonulnak a tikkasztó nap alatt.

Kolozsváron a magyar lobogók

még bízó rabokat a hűs felé hajtanak.

Három mementó ég lángban fényesedve

Budapesten, a régi szív helyén.

Rakéta robban – a székely, s magyar himnusz

hiába-volt halálokról regél.

Csaba királyfi spirálos lábnyomát

a verandán mélázva figyelem.

DNS-ünket rótta fel az égre,

s azóta is itt van veled, benned, bennem és velem.

Boksák füstölnek bűnöket az égre,

s egy kis házban Benedek Elek mesél.

Erősen fújni kezd, feltámad a szél,

s a Medve tó vize Smaragdvárosról zenél.

Mondd, a Hargita szelíd csúcsaira,

a havasok lélekdallamára, a régi mesékre

miért mondtunk kevélyen újra nemet?

Egy csillag lehull, s pántlikákat ír az égre.

Hitevesztetten sóhajtanak Csíkszeredán

a bérházak – alattuk szűköl a régi rom.

A csendes víz színéről kikandikál

egy elhagyott, néma templomtorony.

Csíksomlyón a jelenések hegyén

kezemben érzem a lajtorja kenderét.

A remete fakoporsóban alszik csendesen,

s Makovecz oltárát nyaldossa a rét.

Oly csendesen, hangtalanul szenved

idegen talpak alatt a házsongárdi föld –

Dsida sírja sóhajtana Istent a tájra,

s elcsuklik, mert benőtte a zöld.

Kettévágva remeg még szív, s a lélek

a tordai hasadék sziklás tájain.

Tamási Áron húga szemembe nézve kérdi:

„Miért hagytatok el, szerelmetes feleim?”

Talán vége van, ahogy Magyarfenesen

a szellő egy görnyedt néni hajában matat,

míg isznak és füveznek ordítva, röhögve

az árkokból meredő kopjafák alatt.

De szól még a dal, és zendül még az űr

a szívekben, és bizakodva néz –

magyarajkú mesét mond magyar magzatának,

s még tartja a könyvet, bár oly nehéz.

Mosolyogva mesél Kovács Lajos, hogy régen

hogyan faragta a regélő kapukat:

„A jószándékú előtt mindig nyitva áll” –

a zár szétverve, s pereg a vakolat.

De még áll, s az ajtónak támaszkodik

a kilencven éves, szűkszavú öreg –

egy papírt hajtogat, s húgom kezébe adja

az összegyűrődött csillagos eget.

Lassan távolodik, zöld kalapban, délcegen,

s még visszaint a porta udvarából.

Bolyait idézi, ahogy elköszön,

s alakjába harap a messzi távol.

A fű hullámain lebeg az este,

s a csángó felesége mellett alszik el.

Még fogják egymás kezét, ha el is hagyták

őket ezerszer, távol és közel.

A barázdák arcán éjjel életre kelnek,

s balladát mondanak egy régi világról:

egy hercegről, egy szívről, egy lélekről,

s egy keresztre dőlő kopjafáról.

A fenyvesek susogják Csíksomlyón a búcsút,

s árnyaikból Koppány s István lábra kel –

átölelik egymást, ahogy a két vén fa

egymásnak dőlve végre támaszra lel.

A sóbánya hallgat, mert nincs mit mondani,

s a sziklákon fénylik könnyeik nyoma –

délcegen tűrik, ahogy a néma éjben

árkokat váj beléjük a hold ostora.

Legények vetélkednek a kultúrházban,

s kopogó sarkantyún csillan meg mosolya,

ahogy táncolnak csizmában, fehér len-ingben,

hogy kié legyen a legszebb pántlika –

zene szól, s magyar nóta száll az anyaország felé:

dalolnak, és borittán nevetnek,

ölelik egymást, ahogy ölelni vágytak minket,

s elalszanak majd, hogy mindent elfelednek,

s másnapra talán a kegyetlen álomból

végre felébrednek.

Csend van. A lócán ülök és felettem

a nap és a hold Csaba útján elnyúlva piheg.

Egy új holnap csillan meg elhagyott gordon-húron.

Erősen tűnődöm. Hideg van. Hideg.

A távolban egy mókus fut át előttem az úton.

2007