VII. A párizsi teaillatú diáklány
Változást gőzölgő kínai csésze.
Teázó a semmi közepén.
Asztalkámon kis, színes terítő, keleti mintákkal,
körülöttem egyetemisták beszélgetnek
képzelt szerelmekről, vágyott forradalmakról,
sosemvolt barátokról, szakításokról,
és a francia nyelv zenéje
vöröses fényűre festi
a szemközti szekrénykében
alvó könyvek poros gerincét.
A másik vándorral négy napra elváltak útjaink,
hogy karácsonyozzunk – ki-ki egyedül,
a maga módján.
Párizs egy régi teázójában üldögélek
december huszadikán a sarokban,
egy kis asztal mellett, és
míg mézes Lapsang Suchongom hűlni hagyom,
ócska útinoteszem lapozgatom.
A sárgás lapokra bámulok – magamba szívom a tea illatát,
és az ablakon beszűrődő fény sugarait
sálként a nyakamba kötöm
Párizsban, egy késő délután.
Vörös falak közt fehéren világlik:
porcelán. Szeme feketéje csillan.
A délután utolsó perce illan,
a teaszűrő már túl hosszan ázik,
engem néz, ha nem is nézhet erre,
sálja színei a földre lógnak,
a sarok árnyai most még megóvnak:
szeme feketéje – gondolok szederre.
Sovány lányka a szomszéd iskolából,
csendes álmok árnya homlokán,
és rám néz most egy faasztalka mellől
Párizsban, egy késő délután.
Szederteát rendelek a pincérnőtől:
a falnak dőlök, kezemmel az agyaghoz érek,
hogy érezzem a francia, pinceillatú teázók
rakott téglafalának hűvösét,
és szemem sarkából látom porcelán félprofilját –
engem figyel.
Tizenhat év körüli lehet. Bőr irattáskája
a fotelra akasztva, könyvei az asztalon hevernek.
Ölében egy teáscsészével melegíti
hófehér, csontos, hosszú ujjú kezeit.
Engem néz. Kicsit félve, nagyon komolyan.
Engem néz. Óriási, fekete szemekkel
Párizsban, egy kora este.
Álmodik: vajon honnan jöhettem,
s lesüti szemét, hogy csak pont mi ketten –
ő csendesen (csak most meg ne halljam) –
ne lássunk még át a Párizsi esten.
Ő csendesen, hogy álma megmaradjon,
(láttam, amint noteszemet leste),
hogy iskola után álmodozzon,
s én láttam, mily ruganyos a teste.
Ő itt álmodott minden délután,
a sárga fények titkait kereste,
s az álmodozás lassan megszokás lett
itt minden párizsi kora este.
‘Iskola után mindig ide jár,’
súgja a pincérnő fülembe, mikor teám kihozza,
lehajol, ‘nagyon magányos szegény,
a föld felett lebeg,
és közben saját itt töltött,
unalmas délutánjaiban meg-megbotlik,
néha sokáig marad,
és egészen magába zuhan,
ahogy egyre vörösebbek lesznek itt nálunk
a teázóban a fények,
egyre erősebb lesz a doh szaga,
s orrlyukain bekúszik az este,
a harmadik, negyedik tea fölött,
és néha nem is veszi észre,
mikor este szólunk,
hogy már zárnánk,
csak ül, és fekete szemeivel valamire vár –
segítsen szegényen,
ha érti, mire gondolok.’
És a teapultos lány visszatér
többi vendégéhez,
s még egyszer hátranéz rám –
karikás szeme sarkában
egy apró, elfelejtett mosoly.
A párizsi teaillatú diáklány
nem tud még semmit az igazi világról,
az útról, az egymást követő,
de egymást soha utol nem érő kilométerkövekről,
de mindent megálmodott,
s most álmai gyújtópontját
szememben találta meg,
ahogy minden délután várja,
hogy megtalálja valahol –
egy könyvben, egy Enya dalban,
egy földben érlelt tea illatában –
szemeim, szemei fókuszában.
Ideül, mellém, a sarokban lévő
poros, árnyakba simuló kanapéra.
Némán figyel, ahogy a noteszt nézem,
és látja: fejem lehajtva aztán
porcelán-kezeit figyelem.
Ébenfekete szemével rám néz,
és a gyermekek mindent megálmodó,
tudatlan arcával azt kívánja halkan,
egy felnőtt hangján,
míg kezembe adja törékeny kezét:
‘Kérlek, mesélj.’
És szemében a vágy,
az ezer még meg nem élt kis csoda,
(míg el nem fonnyad,
s lesz több éves,
megérthetetlen, túlfűtött kamaszkor,
sokéves távol, mindennapiság,)
mint hagymák bokrétája,
az ezer meg nem élt kis csoda,
és tudom: én megmutathatom neki,
hisz van négy napom,
én megmutathatom,
és aztán tőlem ezt,
s hogy én mutattam meg, lényéből
el nem vehetik.
És ha én lehetek egy
párizsi estén
az iskola melletti teázóban a vándor,
a legjobb barát,
a szerelem,
a szerető,
kiről majd később is csak mint egy
elképzelt álomról beszél,
ki mégis itt volt
a kis kávézóban egy szürke párizsi hétköznapon
iskola után,
ki mégis mindenné vált
egy örökkévalóságig,
egy hétig,
mialatt bejárták az egész világot,
ki felnőtté tette őt,
ki után már nincs új,
és nincs csoda,
ki kezébe kapta a lehetőséget,
hogy felnőtté tegye,
hogy elvegye szemeiből a gyermeki odaadás
törékeny lángjait,
ha én lehetek ez neki,
a hétköznapok kávéházi álma,
a vándor,
a barát,
a szerető,
akit sosem felejt el,
és aki sosem felejti el,
akivel majd nyakláncot cserélnek,
és akivel egy megszokott másikkal kötött
unalmas, belenyugvás illatú házasság alatt
vasárnap délelőttökön
az ablakon kinézés
rá gondolva enyhet adhat,
ha én lehetek pont itt,
pont most e csoda neki,
akkor megfogom a kezét
egy Párizsi estén
a teaházban –
és mesélni kezdek –
nincs visszaút.
Megfogom törékeny kezét,
magamba szívom tekintetét,
és mesélni kezdek
otthonomról,
a fekete szűzről,
régi, kamaszfényben lángoló karneválokról,
a cédáról,
a másik vándorról,
a spanyol lányról,
dámákról, apákról, anyákról,
orgiákról és liturgiákról,
míg eltűnik mögülünk végleg a teaház,
és mi már az utcán állunk
egy véletlen, sorsdöntő
párizsi éjszakán.
Csak egyszer világíthat le úgy az ember életében,
ahogy ő fog emlékezni a ma esti holdra,
mikor ketten ültünk a kőkerítésen, és ő hallgatta szavaim.
Néha beszélt, esetlenül, bátortalanul,
és én ilyenkor gyengéden megszorítottam kezét,
mialatt ő vállamra hajtotta fejét
a vakon fénylő, merengve derengő Párizs fölött.
Kockakövek koppantak lábunk alá, míg
a bérház ajtajáig elkísértem. Most jártam először Párizsban,
és mégis: úgy érezte, én vezettem a kis sikátorokban –
pedig csak ő tudta az utat.
Mikor megérkeztünk, megsimítottam arcát,
s tudtam, ha most megcsókolom,
soha nem lesz a régi,
elveszíti a délutánokat,
a sárgás, álmokkal kergetőző
teaházi hétköznapokat,
önmagát, gyermekkorát, a fehér szárnyakat.
Megsimítottam arcát, és ő még
a kapu szárnyát tartotta,
táskája mellette hevert a földön:
hazaindultam ócska motelembe.
Nem néztem vissza rá,
csak éreztem, ahogy lehajol,
és a macskakőre simuló árnyamon
még végighúzza kezét,
és színes sálja a karácsonyi
párizsi éjszaka köveire hull.
Másnap ott ülök a sarokban
a vörös fényekben,
s a hosszú hajú lány épp kihozza
második csésze teám,
mikor bőrtáskájával vállán
megérkezik
iskola után.
Valahogy olyan más –
komoly nagyon,
és úgy ül le mellém,
mintha épp most váltunk volna el.
Beszél kis, lényegtelen életéről –
nem tudok figyelni rá.
A könyvek poros gerincén
megcsillan a késő délután,
és fényei hegyén eltipeg
halkan, a sarok árnyaiba bújva
a változás.
Lassan újra lábaink közé kúszik az este,
és hajunkba kapaszkodva feltámaszkodik
az est.
Én nem akartam, ellenkeztem is talán,
lassan mégis az ócska motel előtt találtam magam,
míg ő magabiztosan átkarolt –
nem mehetünk be ide.
‘Ez egy más világ, amit még nem szabad látnod,
hisz én sem értem egészen -‘mondanám –
de nem biztos, hogy
valóban ki is mondtam valaha.
A linóleumon fekvő csikkek közt ösvényt vág magának,
és úgy vezet fel az ócska PVC lépcsőházban,
mintha járt már volna itt,
és mintha ezer közös kaland után,
egy hosszú út közben térnénk be itt,
kiélten, züllödtségünk napjaiba bújva
a közelgő öregkor elől
az éjszakák sorának közepén.
Hisz csak tegnap láttam őt,
egy párizsi teázó, s most olyan más –
mintha az ő alkotott világa
a csodáról, amit évek óta halkan,
ártatlanul, szerényen álmodott
tanulás közben a teaházban,
most, hogy jelenné vált benne,
igazabb lenne, mint a valóság –
mintha tényleg egy pillanatra elhinném neki,
hogy ezer éve ismerem,
és én mentettem meg őt,
mintha elhinném, hogy száz orgia után
elválaszthatatlanul, két megfáradt,
poros, izzadt, öreg-motoros
tér be csupán egy útmenti motelbe,
ráncos, naptól edzett bőrrel,
flaskával övükön,
a harmadik doboz cigi után,
mintha tényleg ezer éve ismernénk
a hotelek ilyen PVC lépcsőházait,
a villogó, kiégő neonszálakat
a félemelet előterében,
az ajtókat,
és az utat, ahol újra játszhatunk,
az ágyat, amire mondákat betűz éjjel,
titkokat fest ránk a hold,
míg ő bort önt a számba,
és én cigim tartom oda neki egy slukkra,
amíg kint vár a Harley,
és már semmi nem lephet meg minket –
érintésével belém kúszik képzelt világa
– képzelt, züllött kalandor hercege -,
és elhiszem, hogy nem csak egy tizenhat éves,
álmodozó diáklány,
hisz ő mutatja az utat,
ez már az ő területe,
színes kavalkád-álma birodalma,
a lépcsőház, a hosszú motorút,
és egy fáradt, zülledt, részeg éjszaka –
az ágyban eggyé leszünk,
míg a lehúzott redőny mögött
csíkosra fest minket a hold.
Aztán csak áll a néma csendben,
a sötétkék és fekete határán derengve –
az erkély korlátjára támaszkodik.
A távolba néz –
én mellette állok,
s Párizs
éles fényeivel
sajgó ölembe mar,
és homlokomig emelkedik lassan,
halántékomon lüktet
a végtelen város.
Porcelán bőrére nézek –
innen már nincs visszaút.
Talán nem is sír,
ahogy a végtelenbe réved.
Álmai átvették a valóság helyét,
s én az lettem, aminek álmodott,
és ő az lett, amitől álmaiban
kéjtől remegve irtózott.
Pislákoló láng a sztrádán vonagló
szél elől menekülve –
otthontalan lány a semmi közepén.
Hol van már a teaház,
a diáklány csendes álmaival –
mellettem áll törölközőbe burkolva,
nem is fázik talán,
és én félek tőle,
hisz nem ismerem,
és ő fél magától,
mert most született: ezer évesen.
Nincs mit helyrehozni.
Nincs már ugyanúgy.
Nem süt le többet úgy a hold.
Mindegy az együtt és mindegy a külön.
Útra született. Az úton született meg.
Öregen született egy párizsi éjszakán,
s én azzá váltam, aki álmaiban eltöri őt,
s ő azzá lett, kit már nem érhet csoda,
ki álmaiban csikkek szőnyegén vág keresztül
a rablóval ezer éve már,
kit rég egy teaházban, tankönyvek felett álmodott.
Félek tőle.
Attól, amit tettem.
Amivé tettem.
Nem merek hozzáérni.
S ő kócos hajjal, fehér bőrével
feketén,
feketén a távolba néz,
az útra, mi előtte áll,
amit egy éjjel maga mögé álmodott.
A párkányon áll és a távolba néz
Párizsban december huszonegyedikén.
Holdkórosként a száraz nappalok
rőzséjében kóborolok apró lángként,
s lángra gyújtom a karácsonyi fényeket.
A párizsi teaillatú diáklányt két napja nem láttam:
másnap az ágyon egyedül ébredve
egy percig elhittem, hogy csak álmodtam őt,
s valahol él egy diáklány színes sállal,
és álmodhat tovább, hisz mi soha nem találkozunk.
Nap telt el nap után, és én nem gondoltam rá:
abba talán belehaltam volna.
De a szeder illatát éreztem minden reggel,
mikor felébredtem,
és ágyam túlfeléről forró, fiatal testének melegét
minden reggel éreztem bőrömön,
így hajnalban mindig meghaltam én is
az ő álmaival, amit valahol távol
már nem álmodott.
A Karácsonyra készülő Párizst jártam három napon át,
holdkórosként, lakását keresve,
s ha találtam egy házat, ami ezer évesnek tűnő,
éjszakai emlékemre hasonlított,
az éjszakára, mikor még talpunk alá szöktek a macskakövek,
és sárgán derengett ránk a hold,
ha szemem sarkában megláttam egy házat,
másfelé vettem az irányt.
Tudtam: soha nem láthatom a színes sálas,
teaillatú gyermeket, aki szeme lángjával
rabló-kalandorrá változtatott engem,
és megfáradt, felnőtt, kiégett, züllött amazonná magát,
nem találhatom meg soha többé a gyermeket, hisz megöltem,
csak álmai maradtak belőle:
álmai két megelevenedett torzszülöttje.
Szenteste napján egy karácsonyi vásárba értem,
s orrom megcsapta a forralt bor illata.
Párizs szürkéjét elvakította a vidám zsivaj,
de én saját csendem összehúztam magamon.
Épp a vásáron szeltem át, mikor szemem sarkában
megláttam őt:
a lányt, akit a teaházban láttam –
színes sálja a szélben az ég felé mutatott,
ő volt újra, az álmot álmodó,
és forralt bor illat, orromba áradó,
s ő egy másik lánnyal beszélt, s kacagott,
ott állt a gyermek,
és én meghallottam a vidám zsivajt,
és eszembe jutott a Másik Vándor,
és elfelejtettem tekintetét az erkélyen,
hisz megláttam régi önmagát,
vállán irattáskáját, ócska tankönyveivel,
s elindultam felé újjászületetten.
Mikor meglátott, elém szaladt, átölelt,
majd mesélni kezdett nevetve,
s két szó között szájon csókolt újra és újra,
amíg barátnője felé vonszolt,
bemutatott neki, és mesélt neki és nekem tovább
csip-csup élményeiről.
Nem tudtam, álmodom-e.
Egy pillanat alatt mindent visszakaptam.
Néztem fekete, lángoló szemét,
ami azt hittem, örökre fakóra váltott,
néztem kezét kezemben,
és tudtam: soha nem történt meg
az a szörnyű éjszaka.
Forralt bort ittunk este nyolcig,
majd elbúcsúztunk barátnőjétől,
és kacagva lakásuk felé indultunk.
Alkonyszínbe öltözött a karácsonyi Párizs.
Még mindig nem tudtam, hol vagyok,
álmodom-e,
mikor anyjának bemutatott,
és a családi asztalhoz ültünk.
Az őszes hajú, törékeny asszony
elmondta a karácsonyi imát,
majd ennünk adott, és
közben hallgatott,
ahogy lánya mesélt, csak mesélt
mosolyogva
a sült pulyka illatú konyhában
és sálja még mindig nyakában lógott,
és aztán fények áradtak felénk a szobából,
és a karácsonyfa,
és ajándékok,
és anyja eldúdolt fiatalsága,
és a sütemény, amit eres kezével nekem csomagolt,
és radiátor mellett ülés,
és nevetés, nevetés,
és a párizsi teaillatú diáklány keze kezemben,
és a pillanatnyi, könnyű feledés,
és mellettem az ablak mögül Párizs ezer szemével
minket figyel,
és beszélgetés éjfélig,
és anyja a karosszékben kötöget mellettünk,
és a fenyő illata,
és arca tükörképe
ahogy forog
forog forog forog
a karácsonyfa díszein,
majd anyja, ahogy az ajtóban áll,
és azt mondja, aludni megy,
és a lány, amint visszanéz rá kedvesen,
és a parketta bézs színei,
és a nappali,
és az ősz hajú asszony eltűnő alakja,
és a sárga fények
és
ahogy anyja eltűnt a szobában,
arca visszaváltozott.
Szeméből eltűnt a fény,
s bőre szürkére váltott.
Ruháján hosszú évek szenvedésének rojt-nyomai.
Színes, gyermeki sálja
Mellette hevert:
előttem ült megfáradtan,
felnőtten,
kárhozattal,
fájdalommal
szemében:
Az űr pupilláiban az én
bűnömről kiált.
Hisz csak ketten tudhatjuk.
Senki más.
Nem tudhatja a Másik Vándor,
anyja,
barátja,
nem tudhatja senki más.
De mi tudni fogjuk minden éjjelen,
mikor színes sálja lehull,
és arca álmai szörnyszülöttjének
szürkéjére vált,
és szeme fehérje sárgán beteggé színeződik,
mikor csak ketten vagyunk,
és szemembe néz –
mikor én is visszaváltozom,
azzá, amivé lettem egy párizsi éjszakán –
minden éjszaka lehull a lepel,
és a nevetés visszhangjain
felemelkedik a csend iszonytató alakja,
és megtámasztja az eget,
hogy alatta mi egymásra nézzünk,
és lássuk egymás szemében az űrt,
a halált.
Hisz megrontottam őt,
és megszülettem álmaiból feketén,
én, a rabló,
és megszületett ő,
kinek nem süt már többet a hold,
aki ezer éve felnőtt,
aki éjszakánként átvág a csikkek tengerén velem,
hogy közönnyel kéjben lihegve
szeretkezzen velem,
és aztán reggelig az erkélyen nézze a holdat fakó szemekkel,
közönnyel,
majd eltűnjön reggel nyomtalan,
és kacagjon, ameddig újra leszáll az est –
üres szemekkel bámult rám
a párizsi teaillatú diáklány,
és én az ajtó felé rohantam
iszonyatos bűnömmel vállamon,
s a hold az ablakban
fülembe sikította szörnyű csendemet,
és a párizsi teaillatú diáklány még mindig nézett utánam,
ahogy levágtattam a lépcsőházban,
ki a fagyba,
a hidegben, a macskaköves utcákon rohanok,
házak között, vásárok kihalt hantjain,
sikátorról sikátorig rohanok,
míg aztán minden erőm elfogy,
és én egy raktár tövében összeroskadok
a kék Fiat mellett a járdán
december huszonötödikén,
Párizsban,
egy téli hajnalon.
Az autóban ülök újra.
Reggel van.
Tovább utazunk.
A másik vándor beszél talán,
míg én a hátsó ülésen magamba roskadok.
Mesél Marseille-ről,
vidámparkokról,
szűz máriákról,
és ezalatt én
üveges szemekkel hallgatok
két régi, értelmetlenné vált, üres, kifakult fényképpel zsebemben,
s a következő, s az azutáni éjszakámra,
minden előttem álló iszonyú éjszakára gondolok,
mikor álmaimban életre kel, ő, akit megrontottam,
szürke arccal, és életre kelek én,
iszonyű teremtménye, és minden éjjel
csikkek szőnyegén gázolunk át a linóleumon
ócska motelek sötét lépcsőházain –
arra gondolok, mikor majd újra meglátom őt,
igazi arcát,
s ő meglátja igazi arcomat,
az útra, ami éjjelente előttem,
s most már előtte is kopjaként mered,
az erkélyre, ahol fásultan, könny nélkül néz a városra,
mikor leveti színes sálját, és hirtelen
a sötétkék és a fekete peremén,
halotti ágyunkban ezer évet öregedik,
a rablóra és torzszülöttjére,
akik összeláncolva kóborolnak örökké majd macskaköveken,
mikor leszáll az éjszaka,
eljövő álmaimra, és álmaira gondolok,
mikor felkel a hold, és életre kelnek
szörnyű árnyaink,
magam elé meredek,
míg a kék Fiat ablakán vidáman betáncol a nap,
és én kiszáradt szám keserén át rekedten mormolom
monoton-fásultan magam elé:
‘Repülni kell tovább.’
———————————-
Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)
Legutóbbi módosítás: 2008.01.11. @ 18:10 :: Kovács-Cohner Róbert