Nem jött álom a szemére. Lámpát nem gyújtott, üldögélt az ágya szélén a sötétben. A felismerés, hogy a férje ma már nem jön, semmit nem csillapított izgatottságán. Mezítlábasan kibotorkált a konyhába, a hűtő ajtaját csak résnyire nyitotta, hogy minél kisebb legyen a kiszűrődő világosság. Egy pohár tejjel és pár darab keksszel a konyhaasztalhoz telepedett. Egykedvűen rágcsált; a hideg tej megnyugtatta.
Révedezéséből a telefon hangja rezzentette fel. Idegesen nyúlt a készülék után, de nem a férje hívta, egy ismeretlen számot látott a kijelzőn. Tétován lenyomta a gombot, de nem szólt, lélegzetét visszafojtva hallgatózott. A hívó fél is néma maradt.
– Halló! – nyögte végül az asszony elgyötörten.
– Felébresztettelek, kedves? – hallott válaszul egy kellemes férfihangot. – Nem tudok elaludni, mert rád gondolok. Hallgasd csak!
A telefonban tisztán kivehetőek voltak a szívdobbanások; szaporábbak a normálisnál, de szabályos ritmusúak.
Megbabonázva figyelte, miközben érezte, tudta, jeleznie kellene, hogy ő nem a „kedves”, ezek a dobbanások nem miatta, s nem neki szólnak. De hallgatott. Egy pillanatra elképzelte, hogy igen, megtörtént a csoda, valakiben érdeklődés ébredt iránta. Érdeklődés vagy több? Vágyta ezt a gyengédséget. Az esze, a szíve is kész volt a játékra, belemenni, elképzelni a folytatást.
Aztán megrettent. Mégse! Összerázkódva elhessegette a kísértő gondolatokat, és a készüléket az asztalra tette. Egy idő után elmosódott hangokat hallott:
– Jó éjszakát, kedves!
Hajnalig ezen a híváson járt az esze, annyi mindent a felszínre hozott. S ahogy reggel kialvatlanul, kábán elkezdte az új napot, megszeppenve tapasztalta, hogy lelkifurdalása van. Tolvajnak érezte magát, mert ellopott egy másik nőnek szánt szerelmes üzenetet. Egész délelőtt gyötrődött; hol szégyellte magát, mert két ember közé állva megbontotta az érzelmek áramlását, hol elnéző volt önmagával szemben, mert feltámadó elégedetlensége nyomán úgy ítélte meg, ő semmiképpen nem hibázott, s nem is vonható felelősségre. Még a lelkiismerete által sem.
Délutánra sikerült megkötnie belső alkuját; elhatározta, felhívja az ismeretlen férfit, és megmondja neki, véletlenül hozzá futott be a hívása. Nem ment könnyen, az utolsó pillanatban mindig visszahőkölt.
Már egész testében remegett, s ott tartott, hogy inkább törli a számot, amikor megérkezett a férje. Egy napos késéssel, kocsmabűzzel, piszkosan. Egy szó nélkül lefeküdt.
Az asszony megvetően nézett rá, aztán kiment az udvarra, és minden dühét, minden keserűségét beleadva, lenyomta a hívó gombját.
A második csengetésre vették fel.
– Igen! – szólt bele vidáman a tegnapi hang, és lehalkította a háttérben szóló slágert.
– Jó napot! Ne haragudjon, az éjjel valaki telefonált erről a számról, egy nagyon személyes, meghitt hívás volt… Nem tudom, kinek szólt, de hozzám érkezett… Elnézést, hogy akkor nem szóltam: téves…
– Nem volt téves! – mondta a férfi fojtott hangon. – Egy ideje sokat gondolok rád… Először csak sajnáltalak… De most már jóval több, amit irántad érzek…
Az asszonyt az ájulás kerülgette az izgalomtól. Úgy érezte, nem bírja tovább hallgatni, és megszakította a hívást. De a következő pillanatban már tolakodott elő a kérdés: ki lehet? Próbálta visszaidézni a hangot: kié lehet? Talán a szám alapján megtudakolható, ki a férfi. Képtelen gondolat! Nem! És szinte eszelősen törölte ki a hívásokat.
Másnap reggel a postaládában találta a férje készülékét. Ki volt a becsületes megtaláló, aki így tudhatta meg az ő telefonszámát?
Egy ideig üzeneteket kapott rejtett feladótól: „Ne légy szomorú!”, „Jól áll ez a piros ruha!”, „Boldog névnapot!”. Aztán egyszer: „Nem találkozhatnánk?” Ez volt az utolsó.
Az asszony időnként bánta, hogy törölte a számot. Máskor megnyugtatta, hogy így történt, de még sokáig fürkészte az arcokat, merült el kérdésével a férfiszemekben: „Te voltál?”
Ám a választ egyre inkább magába temette a végtelen időbe simuló múlt.
Legutóbbi módosítás: 2008.01.25. @ 20:49 :: Józsa Mara
