Torjay Attila : A világ leghatalmasabb embere

*

 

 

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, becsületes nevén Kovács Lajos. Na nem volt azért Lajos olyan nagyon-nagyon szegény, volt becsületes mestersége, kovács volt ahogy a neve is mutatta. És volt mit ennie, volt mit innia, volt hol laknia, de az biztos, hogy sokan voltak nála gazdagabbak, hatalmasabbak és Lajos bizony egy icipicit irigy volt. Mindenesetre úgy gondolta, hogy neki kéne a világ legbefolyásosabb, leggazdagabb emberének lenni, nagyon is megérdemelné. Hovatovább nem is tudott másra gondolni.

Történt egyszer, egy szép napon, hogy Lajos gombázni volt az erdőben, szokása szerint elgondolkodva és nem nézett a lába elé. Csak akkor pillantott le, amikor a lába megbotlott valamiben. Hát egy kicsi, nagy szakállú öregembert látott, akinek a szakálla beszorult egy fa repedésébe, és ahogy Lajos meglökte a lábával, végre kiszabadult szorult helyzetéből.

— Ezt sohasem felejtem el neked, Lajos — mondta a kicsi emberke. — Tudnod kell, hogy én vagyok a manók legmanóbb manója, és jótettedért kívánhatsz valamit tőlem.

— Aggyisten, öregapám — köszöntötte illendően Lajos a manót és rögtön felvillant benne, hogy mit is kívánjon. — Szeretnék én lenni a világ leghatalmasabb embere, ha már így összefutottunk.

— És alkalmas vagy te erre? — kérdezte az öregember, aztán megvonta a vállát — de hiszen úgyis kiderül…

— Mit kell tennem, öregapám? — kérdezte Lajos.

— Édes fiam, látod azt a hatalmas, nagy hegyet? Hát el kell menned oda, és fel kell másznod a csúcsok legmagasabb csúcsára, és ha felérsz, megtapasztalhatod, hogy milyen a világ leghatalmasabb emberének lenni. De jól vigyázz! Senki, de senki nem előzhet meg, mindenkinél előbb kell felérned, senkit sem engedhetsz magad elé, és senkire sem lehetsz tekintettel!

Hát, ahogy ezt kimondta, abban a percben eltűnt, és Lajos azon nyomban elindult a hegy felé. Nagyon, nagyon magas volt, teteje az egeket verte, és Lajos azt is látta, hogy rengetegen kapaszkodnak felfelé. Felgyűrte az ingujját, belepökött a markába és elindult. A közepe tájáig gyorsan haladt, szaladt felfelé, kikerülte az embereket, elnézést kért, ha rátaposott valaki lábára, de onnét már nem fáradt kerülgetéssel, egyszerűen letaposta az előtte lévőket. Fellökte a gyengébbeket, eltaposta az öregeket, felrúgta azokat, akik nem tértek ki az útjából. A hegyoldal egyre meredekebb lett és sokan próbálták útját állni, de Lajosnak akkor már két husáng is volt a kezében, és jaj volt annak, aki nem tért ki, aki lépést akart tartani vele. Két kézzel, teljes erejéből csépelte a vetélytársakat, akik lassan elmaradtak mögötte, és a vége felé már egyedül kapaszkodott a csúcsok csúcsa felé.

Csak ekkor tudott magára is gondolni és megdöbbent, ahogy végignézett magán. Az eredeti Kovács Lajos eltűnt, helyette egy gonosz, öregember léptetett egyre feljebb rogyadozó lábakkal, sípoló tüdővel, zihálva. A melle, a kabátja, de még a háta is telis-tele volt kitüntetéssel. Végre felért a hegy legtetejére és visszapillantott. Hatalmasnak érezte magát, mindenki felettinek és jókedvűen látta, amint ott lent a többiek tapossák egymást, végső erőfeszítéssel törtetnek. Láthatta a reménytelenül sántikálókat, a mások által eltaposottakat és azokat, akik feladják. Ez nagyon jó érzés volt, aztán megfordult, hogy szemügyre vegye, hogyan is néz ki a csúcsok legmagasabb csúcsa. Egy kicsi tisztás volt, közepén, egy emelvényen nyitott fekete koporsó állt, két szélén égő gyertyákkal.

Kovács Lajos hirtelen rádöbbent, hogy ez őrá vár, neki kell befeküdnie a koporsóba. Félelmében felüvöltött és rohanni kezdett visszafelé. Félőrülten, hatalmas tempóban szaladt le a hegyről, nem mert félrenézni, ha leesett, felugrott vagy gurult lefelé és csak szaladt, szaladt, szaladt.

Egészen addig a pontig, ahol a kicsi manóval találkozott.

— Na, hát hogy tetszett a tapasztalás édes fiam? — hallotta a háta mögött, de nem mert megállni, rohant hazáig, feltépte a kaput, berohant a házba és becsapta maga mögött az ajtót.

Reszketve mászott az ágy alá, és eltelt egy teljes nap, mire ki mert merészkedni a házból.

Akkor leült a teraszra egy kisfröccsel a kezében, oda, ahonnét még látszott a messzeségben a hatalmas hegy, belekortyolt a pohárba, és arra gondolt, hogy milyen jó is kovácsnak lenni.

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila