Kovács-Cohner Róbert : Fák a parkban

Nyomtatás

Csak csend.

És az érintés előtt lélegzetünket elnehezítő,

várakozó kimondatlan –

a tétova kéz épp hajszálnyira,

mint egy fehér vászonfelöltő, lebeg

vállad meztelen vonala fölött.

A félhomály.

Megdermed az idő.

Szemembe nézel

(hajnalig zöld marad,

s csak holnap vált vissza barnára –

mikor már nem leszel,

hogy benne tükröződj)

Szemembe nézel,

mielőtt pórusaid

tenyeremben felforródnának.

Mindjárt megérintelek.

De előtte egy örökkévalóságig

csak a csend

(s talán itt sem vagy, s nem érlek el sosem)

és a titok.

(a három, eggyévált titok

árnyakként a szoba falán -)

Az első: én vagyok.

Kazamata-lelkemben bolyongsz.

Kettővé tükrösül az egyke fal.

Az úton ponttá leszel,

ha átáramlik rajtad a végtelen

tér és idő véletlen rendeltetése.

Ne nézz oda. Nem értheted.

Véletlen mintázatok

Ezer éve kőbe vésve.

Nem kell, hogy érts.

Ősi – percnyi ‘miként’.

Szemed: lámpa.

Hunyd le. Ennyi csak.

Köréd csavarodik, s betakar

sosemvolt labirintusom.

Fordíthatsz hátat, ha megemberülsz.

Ha érteni értesz úgy, hogy hagyod.

Hova mennél?

Mi több? Mi jobb?

Választott, megszépült utak.

Maradsz.

Szabad vagy. Szabad.

Tükörlabirintus utolsó csarnokom.

Hogy magadra láss – nélkülem:

nem mered, nem hagyom.

A második: a világ.

Gyűrt párnán ciánkék neszezések.

Emelkedő és süllyedő falak.

Kihűlő kávék túl-hamar hajnalokon.

Fáradt voltam ahhoz, hogy átálmodjalak.

Az ágyon fekszel még.

Csak valami félébrenlétben adódhat,

hogy itt voltam,

hogy megyek.

Csak a vánkost szorítod görcsösen –

zokogsz halkan.

Az ablakpárkánynál állok.

Fák a parkban –

(…)

És a város.

A város, és életem

És valahol, ha határ van is

túl azon, ha nincs is már,

egy autó tülkölése alatt,

húgom két elsietett szava közt:

felfoghatatlan.

Csak egy megtestesülő valóság,

ahogy bármelyik idegen reggelen

ismeretlen ágyban

az összeálló tér visszhangjain

belül megremegve

kinyitod szemed.

És mégis áll, ha áttetsző,

ha homályos, vagy metszőn

egyszersmint körvonalazott,

ez –

ahogy megint úszik velünk

az őszülő idő.

A harmadik: te vagy.

Valami megfogalmazhatatlan

kontúrátmosódás a látóhatár

örökké változó küszöbén.

Valami ismeretlen élet-vonulás

az összeszűkülő,

bejáratlan padkakövek között.

Valami áttörhetetlenül vakító,

térítő ösztönösség.

Valami, ami nem lehetsz te,

mégis,

ha csak vagy, egyszerűen,

a csarnokok sztalaktitjai

remegnek,

mert

elképzeled őket.

A szélrózsa irányába meredő,

elhazudott utak.

Türkiz reggelek,

forralt borok illata rajtad kívülről –

valami igazi belül huzata.

Szellő, ha nem is lehet. Hajamon.

A világ és én,

és valahol te is:

titkaim –

az utolsó csarnok te vagy.

(pupilládban

az utolsó, elvörösült pillanatban

megláthatom magam

a bekeretezett város fénykörében,

ahogy vissza se néz,

s egy távoli betonplacc felé tántorogva

elvisz magával mindent –

a kávékat, a sosemvolt hajnalokat…

és látom szemedben,

ami én vagyok:

egy korhadt, életté adódott

mahagóni keretben észreveszem

elveszített, számonkérő

elárvult reszkető alakom –

ha álmomban,

vagy életté ittasult képzeteim holtpontján

egy másnapra kihűlt, gyűrött párnán,

míg két külön titkunk bejáratlan,

kihűlten a végtelenre ásít –

egyszer szeretkezünk.)

És mégis. Csak egy. Adott:

A párnát szorítod görcsösen –

zokogsz halkan.

Az ablakpárkánynál állok.

Fák a parkban.

2007. XII. 10

tudod – neked