Kovács-Cohner Róbert : Enigma I.

A 2005-ös Enigma ciklusból

 

Voltam

 

Voltam gyermek,

petyhüdten feküdve tested jászolában.

Karodban tartottál, és

mindenné vált a mormogó testmeleg.

Körös-körül állatok, és én hittem

százféle szavuk tisztaságát.

Egy csillag fényében derengték körbe

fiatal, fehér angyalarcodat.

Aztán eljött a hajnal, és átitatott.

Átitatott

az idegenséggel: a szalma

vágni kezdett, és körös-körül

a lágy zene disszonáns hangokra szakadt

és én befogtam volna fülem,

de te megtartottál

két karodban.

Lázas lettem az elviselhetetlen forróságban.

Engedj el, mondtam:

még nem láttam szemed.

 

Voltam felnőtt:

szemedben megláttam egy lilásan derengő

földöntúli tájat.

A csók most kiszakított volt,

és a káoszban

nyugodt csendre tárt.

Azt kértem,

mutasd meg e különös világot –

gyere velem.

De te csak néztél szelíden,

bús-csendesen,

és vasból öntöttél nekem sarut

a hosszú útra.

A barlang szájából fénylett alakod,

ahogy még szomorúan néztél utánam.

 

Voltam vándor.

Először féltem a szörnyű lényektől

és menekültem az erdő állatai elől.

Aztán egyszer

az egyik elém állt, és hagyta,

hogy dús szőrét megsimítsam.

Rájöttem –

szerethetem is őket:

megöltem mind,

ha hátukra feküdve

feltárták szívüket.

Már nem én voltam a vad.

Tetemük hasára hajtva fejem

szőrükhöz kucorodtam oda,

s lassuló, majd megálló szívük dobbanásait hallgatva

újra éreztem testmeleged.

Csónakot építettem, hogy úszhassak

vérük patakjain,

de nehéz csizmám lehúzott,

így gyűlölni kezdtem őket:

dühös lettem.

 

Voltam őrült.

Testeik csak kis ideig adtak árnyékot,

és aztán a meleg megint

elviselhetetlenné vált.

Dél lett,

és én rohantam,

rohantam

előre,

előled,

a nap elől,

ami a te fényed tükrözte.

Dél lett,

és amint léptem egyet,

megkondult sarum.

 

Voltam nyugodt.

Az erdőből kiérve

a harangok zúgó mindenek voltak.

Felnéztem,

és te néztél rám fentről –

elvakítottál:

most hagytad először,

hogy lássam szemed bogarát.

Most nem gyermek voltál,

nem anya,

nem szerető.

Isten voltál.

A pusztaság hírnöke.

Újra hinni kezdtem.

 

Voltam tanító.

Tanítottam a végtelen harangoktól zúgó sivatag

minden egyes porszemét.

Tanítottam őket, hisz én már tudtam:

nincs másik világ,

s léte ezért erősebb bennem.

Te beszéltél belőlem,

mikor rájuk taposva

lábnyommá fojtottam őket.

Te beszéltél belőlem,

mikor elmondtam nekik,

hogy nem létezel.

Utolsó leheletükkel engem dicsőitettek,

és boldogan haltak, majd tűntek el

a sivatagi szélben.

Mikor utolsó percükben megértették,

hogy nincsen semmi sem,

áhitattal mondták ki nevem –

elértem, amit akartam:

ahogy haldokoltak,

szemükben téged láttalak.

Ahogy rájuk léptem,

harang kondult.

Harang kondult, ha egyet megöltem.

 

Voltam őszinte.

Őszinte, mint Júdás.

Templomokat emeltem.

Templomokat emeltem, és ott fogadtam

az utolsó élő embereket.

Imádkoztak értem.

Arcoddá formáltam arcukat,

vérüket szívtam harangzúgás közepette,

míg sápadt arcuk a te világod nem derengte.

A sivatag közepén álltak templomtemetőim.

A barlangból vezető lábnyomaim

elmosta a szél.

 

Voltam hazug.

Hazug, mint Jézus.

Városok épültek a homokba.

Erkélyek épültek Júliáknak,

tornyok Hölderlineknek,

szobrok Pygmalionoknak.

Egy poros boltban aztán megláttalak.

Öreg voltál, arcodon furcsa pír.

Azt kérdezted:

megismersz még?

És én azt mondtam:

nem.

Másnap meghaltál.

Téglákat küldtem szüleidnek,

és másnap emeltem

egy mindennél fényesebb templomot.

Fiatal volt, és sápadtan fénylett.

Boldog voltam.

De egyik nap az ablakon

furcsán villant meg a fény.

 

Öreg lettem.

Ráncok ültek arcom szárazára,

s már nem láttam

magamban megőrizett képed.

Emlékezetem, ha fénylő emléked kontúrjain

néha még el-el időzött –

már nem talált fogódzót halványuló vonalaidon.

Kivesztem belőled, mikor egy éjjel

egy madár hagyta lábnyomát

szemem sarkain.

Már nem hajtott új- és új öblök

titkos árnyékzugaiba a tudat,

hogy valami még maradt bennem belőled,

amiért érdemes lehet –

egyre lassabban vonszoltam magam.

Saruim egyre hangosabban kongtak,

s egyre nehezebben cipeltem őket.

Leromboltam a házakat,

leromboltam a templomokat,

s megöltem mindenkit.

Megöltem összes másodat.

Ha én már nem,

ne formázhassák ők sem

lágy formáidat.

Egy utolsó vándorútra indultam:

a tengerpart felé.

 

És ott voltam.

Odaértem.

A fák halkan susogtak,

és én néztem a végtelen vizet.

A hullámok zúgása mellett a harangok

most minden eddiginél tisztábban szóltak.

Néztem, ahogy a fák

óvón hajoltak a vízen aranyló híd fölé.

Rád gondoltam.

Arra, hogy hazudtál.

Szemed hazudott.

Arra, hogy igazabb voltál mindenkinél.

A bólogató nyári fák,

kik ösvényem csillogva szegték,

lassan elveszejtették távolodó léptem.

A forró homokot söpörtem félre,

és néztem,

ahogy árnyam hevert hűsen a vizekbe,

míg én a parton az égre néztem.

 

És megint ott voltál.

Megint ott voltál izzón, vörösen,

harangzúgás közepette.

Egy szót kerestem.

Egy szót, amit még sosem mondtam ki –

amit nem mondhattam ki,

és meg nem született gyermekeim,

el nem hullajtott könnyeim

tengerének tükrében magamat néztem,

s a kráter partján ülve

hiába próbáltam sírni.

 

A felhők lilás fénybe burkolták az alkonyt,

vérző lábam didergett a saru alatt.

Beszélni próbáltam,

beszélni hozzád,

de a harangok elnémultak,

és én a néma csendben rájöttem:

soha többé nem tudok megszólalni.

Néztelek.

Még néztelek, ahogy valamikor egyszer te néztél rám.

Néztelek akkor is,

amikor lassan eltűntél a lilásan remegő,

kontúrtalan horizont mögött.

 

Egyedül voltam.

Rozsdás, régi sarum a homokban

mellettem hevert.

Lassan felálltam,

öregen.

Lassan felálltam, s könnyűnek éreztem magam.

Feljött a hold.

Egy cigarettára gyújtottam.

Felálltam, és a tengerhez indultam.

Fentről egy új arc,

a hold arca nézett le rám.

Ledobtam ruháim, és elindultam

a néma csendben.

A tengerbe gázoltam.

Elindultam a sárgán csillogó ösvényen

a hullámokba

a hold után.

A víz egyre mélyült,

s a folyosó sápadt sárga fénybe vonta arcom.

Tudtam, végre utánad repülhetek,

ha elnyeltek a lilán derengő,

túlvilági habok.

 

——————-

 

Enigma I. – Voltam

Enigma II. – Vagyok

Enigma III. – Leszek

Enigma IV.- Enigma

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.12.18. @ 21:11 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.