Voltam
Voltam gyermek,
petyhüdten feküdve tested jászolában.
Karodban tartottál, és
mindenné vált a mormogó testmeleg.
Körös-körül állatok, és én hittem
százféle szavuk tisztaságát.
Egy csillag fényében derengték körbe
fiatal, fehér angyalarcodat.
Aztán eljött a hajnal, és átitatott.
Átitatott
az idegenséggel: a szalma
vágni kezdett, és körös-körül
a lágy zene disszonáns hangokra szakadt
és én befogtam volna fülem,
de te megtartottál
két karodban.
Lázas lettem az elviselhetetlen forróságban.
Engedj el, mondtam:
még nem láttam szemed.
Voltam felnőtt:
szemedben megláttam egy lilásan derengő
földöntúli tájat.
A csók most kiszakított volt,
és a káoszban
nyugodt csendre tárt.
Azt kértem,
mutasd meg e különös világot –
gyere velem.
De te csak néztél szelíden,
bús-csendesen,
és vasból öntöttél nekem sarut
a hosszú útra.
A barlang szájából fénylett alakod,
ahogy még szomorúan néztél utánam.
Voltam vándor.
Először féltem a szörnyű lényektől
és menekültem az erdő állatai elől.
Aztán egyszer
az egyik elém állt, és hagyta,
hogy dús szőrét megsimítsam.
Rájöttem –
szerethetem is őket:
megöltem mind,
ha hátukra feküdve
feltárták szívüket.
Már nem én voltam a vad.
Tetemük hasára hajtva fejem
szőrükhöz kucorodtam oda,
s lassuló, majd megálló szívük dobbanásait hallgatva
újra éreztem testmeleged.
Csónakot építettem, hogy úszhassak
vérük patakjain,
de nehéz csizmám lehúzott,
így gyűlölni kezdtem őket:
dühös lettem.
Voltam őrült.
Testeik csak kis ideig adtak árnyékot,
és aztán a meleg megint
elviselhetetlenné vált.
Dél lett,
és én rohantam,
rohantam
előre,
előled,
a nap elől,
ami a te fényed tükrözte.
Dél lett,
és amint léptem egyet,
megkondult sarum.
Voltam nyugodt.
Az erdőből kiérve
a harangok zúgó mindenek voltak.
Felnéztem,
és te néztél rám fentről –
elvakítottál:
most hagytad először,
hogy lássam szemed bogarát.
Most nem gyermek voltál,
nem anya,
nem szerető.
Isten voltál.
A pusztaság hírnöke.
Újra hinni kezdtem.
Voltam tanító.
Tanítottam a végtelen harangoktól zúgó sivatag
minden egyes porszemét.
Tanítottam őket, hisz én már tudtam:
nincs másik világ,
s léte ezért erősebb bennem.
Te beszéltél belőlem,
mikor rájuk taposva
lábnyommá fojtottam őket.
Te beszéltél belőlem,
mikor elmondtam nekik,
hogy nem létezel.
Utolsó leheletükkel engem dicsőitettek,
és boldogan haltak, majd tűntek el
a sivatagi szélben.
Mikor utolsó percükben megértették,
hogy nincsen semmi sem,
áhitattal mondták ki nevem –
elértem, amit akartam:
ahogy haldokoltak,
szemükben téged láttalak.
Ahogy rájuk léptem,
harang kondult.
Harang kondult, ha egyet megöltem.
Voltam őszinte.
Őszinte, mint Júdás.
Templomokat emeltem.
Templomokat emeltem, és ott fogadtam
az utolsó élő embereket.
Imádkoztak értem.
Arcoddá formáltam arcukat,
vérüket szívtam harangzúgás közepette,
míg sápadt arcuk a te világod nem derengte.
A sivatag közepén álltak templomtemetőim.
A barlangból vezető lábnyomaim
elmosta a szél.
Voltam hazug.
Hazug, mint Jézus.
Városok épültek a homokba.
Erkélyek épültek Júliáknak,
tornyok Hölderlineknek,
szobrok Pygmalionoknak.
Egy poros boltban aztán megláttalak.
Öreg voltál, arcodon furcsa pír.
Azt kérdezted:
megismersz még?
És én azt mondtam:
nem.
Másnap meghaltál.
Téglákat küldtem szüleidnek,
és másnap emeltem
egy mindennél fényesebb templomot.
Fiatal volt, és sápadtan fénylett.
Boldog voltam.
De egyik nap az ablakon
furcsán villant meg a fény.
Öreg lettem.
Ráncok ültek arcom szárazára,
s már nem láttam
magamban megőrizett képed.
Emlékezetem, ha fénylő emléked kontúrjain
néha még el-el időzött –
már nem talált fogódzót halványuló vonalaidon.
Kivesztem belőled, mikor egy éjjel
egy madár hagyta lábnyomát
szemem sarkain.
Már nem hajtott új- és új öblök
titkos árnyékzugaiba a tudat,
hogy valami még maradt bennem belőled,
amiért érdemes lehet –
egyre lassabban vonszoltam magam.
Saruim egyre hangosabban kongtak,
s egyre nehezebben cipeltem őket.
Leromboltam a házakat,
leromboltam a templomokat,
s megöltem mindenkit.
Megöltem összes másodat.
Ha én már nem,
ne formázhassák ők sem
lágy formáidat.
Egy utolsó vándorútra indultam:
a tengerpart felé.
És ott voltam.
Odaértem.
A fák halkan susogtak,
és én néztem a végtelen vizet.
A hullámok zúgása mellett a harangok
most minden eddiginél tisztábban szóltak.
Néztem, ahogy a fák
óvón hajoltak a vízen aranyló híd fölé.
Rád gondoltam.
Arra, hogy hazudtál.
Szemed hazudott.
Arra, hogy igazabb voltál mindenkinél.
A bólogató nyári fák,
kik ösvényem csillogva szegték,
lassan elveszejtették távolodó léptem.
A forró homokot söpörtem félre,
és néztem,
ahogy árnyam hevert hűsen a vizekbe,
míg én a parton az égre néztem.
És megint ott voltál.
Megint ott voltál izzón, vörösen,
harangzúgás közepette.
Egy szót kerestem.
Egy szót, amit még sosem mondtam ki –
amit nem mondhattam ki,
és meg nem született gyermekeim,
el nem hullajtott könnyeim
tengerének tükrében magamat néztem,
s a kráter partján ülve
hiába próbáltam sírni.
A felhők lilás fénybe burkolták az alkonyt,
vérző lábam didergett a saru alatt.
Beszélni próbáltam,
beszélni hozzád,
de a harangok elnémultak,
és én a néma csendben rájöttem:
soha többé nem tudok megszólalni.
Néztelek.
Még néztelek, ahogy valamikor egyszer te néztél rám.
Néztelek akkor is,
amikor lassan eltűntél a lilásan remegő,
kontúrtalan horizont mögött.
Egyedül voltam.
Rozsdás, régi sarum a homokban
mellettem hevert.
Lassan felálltam,
öregen.
Lassan felálltam, s könnyűnek éreztem magam.
Feljött a hold.
Egy cigarettára gyújtottam.
Felálltam, és a tengerhez indultam.
Fentről egy új arc,
a hold arca nézett le rám.
Ledobtam ruháim, és elindultam
a néma csendben.
A tengerbe gázoltam.
Elindultam a sárgán csillogó ösvényen
a hullámokba
a hold után.
A víz egyre mélyült,
s a folyosó sápadt sárga fénybe vonta arcom.
Tudtam, végre utánad repülhetek,
ha elnyeltek a lilán derengő,
túlvilági habok.
——————-
Legutóbbi módosítás: 2007.12.18. @ 21:11 :: Kovács-Cohner Róbert
