kisslaki : Lófürösztés Berényben 1954.

Javított változat *

PÉTERPÁL táján szoktunk évente egyszer fürdőzni menni Berénybe a Balatonhoz. Vasárnap reggel már jó korán felszerszámoztam a Dollárt — mert úgy hívták a lovunkat; feltettem a fejrevalót, zablát sem felejtettem ki, de mindig csodálkoztam azon a vason a szájában. Mit nyalogat rajta? — Én egyszerűen kiköpném.

A haslót nem szerette, mert amikor összekötöttem a hasa alatt, akaratlanul is csiklandozta apró mancsom. Egyszer hasba is rúgott emiatt. Repültem, mint egy kalimpászmadár. Beszakítottam a fészer nádfonatú oldalát. — Nagyapám aztán foltozhatta. — Ez volt életemben először és utoljára, hogy ilyesmi előfordult velem. Ja igaz, azon kívül már csak egyszer rúgott meg egy üsző. Nem akart az itatás után az istállóba bemenni. Én toltam hátulról, ő meg hátsó lábával kirúgott, mint ahogy az úrinők szokták csinálni, mikor túl hosszú szoknyát vesznek fel, és az zavarja őket tánc közben. — Ilyet moziba láttam is egyszer, onnan tudom. — Az üsző pont a térdem kalácsát találta el, mintha megnézte volna előre a piszok, hogy hol fog nekem a legjobban fájni.  Hát erre más is szakramentumozna — nem igaz?

Mire nagyanyám kiengedte a baromfit, a ló már puccosan készen állt: úgy nézett ki, mint Keres Marika, mikor vasárnap diákmisére megy, a füle közt összefont hajjal. Nagyapám katonasapkáját is fel akartam tenni a fejire, de nagyanyám leverte róla és visszavitette velem a tisztaszobába. Végre ö is felült a kasba nagyapám mellé, és dicsértesséket mondva kihajtottunk az udvarról. Ja, nagyanyám persze még egyszer leszállt és visszament megnézni, hogy mindent bezárt-e?

A szárnyasokat nem kellett, mert most engedte ki őket — meg azok estig elvannak, és mindig tudják hol laknak. — Pajtást elengedte a láncról, majd elindultunk Berény felé. — Hát majdnem elfelejtetem a legfontosabbat: indulás előtt nagyapám egy tízliteres demizson bort is tett fel egy vesszőkosárba széna közé, hogy legyen tartalék a nagy útra. Az igaz, már egyszer kiszámoltam, Berényig hét meg vissza is, az aszongya, összesen tizennégy kilométer. Tényleg nagy út egy napra. Meg hátha történik valami. Hát az igaz. Például, ha valamelyik komájával találkozik véletlenül — fél falu szegről-végről az volt — meg tudja kínálni. Úgyis lassan kényelmesen megyünk. A ló is érezze, hogy ma vasárnap van; ma nem ganét hordunk a hegyre.

Először Krausz kocsmája előtt mentünk el — illetve mentünk volna —, de Dollár megállt. Erre Nagypapa iszonyú káromkodásba fogott s párszor ráhúzott a lóra. Pedig az éppen szunyókálni készült, mint ahogy megszokta vagy kétszázszor évente. Dollár dühében megugrott és akkorát rántott a kocsin, hogy nagyanyám majd lefordult az ülésről. Ö meg szentségelni kezdett, hogy van borod otthon is és a petróleum meg fogy, pár skatulya gyufa is kell, tű meg cérna sincs a házban, cukor is kell a pálinkafőzéshez, te meg idehozod a pénz a Krauszhoz. Ennek a gyereknek kell cipő télire, meg kabát is. Ez leeszi fejemről a hajam — és rám nézett, mintha én járnék a Krauszhoz.

Nagyon röhögtem, de csak belülről. Mi az, hogy cipő meg kabát? — Mama tavaly is hozott, meg a múlt héten is küldött egy nagy csomag ruhát. — Csak Dollárt sajnáltam. — Elfelejtettem neki reggel megmondani, hogy ne álljon meg a Krausz előtt. Csináljon úgy, mintha sose járt volna erre. Tavaly ugyanígy volt, és nagypapa ugyanígy összeszidta, de azóta már elfelejtette. Hiába, ö már öreg.

Jó sokáig tartott, míg átszekereztünk Újlakon. Bámultam a kövesút mentén a homokban hempergő, fürdő és egymás tollát tépő, verekedő verebeket. Ezek is biztosan jönnének a Balatonhoz, de úgy csináltak, mintha ide se néznének. Pedig láttam, a szemük sarkából idepislogtak, de hát sajnos nincs hely. — Meg Nagypapa sem hagyná, hogy mögötte egy sereg veréb ücsörögjön.

Keresztúrtól már csak egy köpés Mária. Már éreztem is az iszap csodálatos szagát. Ott végre vége is lesz az útnak. Direkt belehajtunk a vízbe. Illetve előtte azért elkanyarodunk a parton balra, Berény felé. Még száz méter és MEGÉRKEZTÜNK. Igazából. 

 

*

 

Itt aztán tényleg úgy, ahogy vagyunk lovastól, szekerestől bele a Balatonba. Sehol senki sem volt a vízben se a környékén, csak néhány idevalósi gyűjtögette a piócákat a patikának, mert azok pénzt fizettek érte. Az öböl két oldalánál csak a hatalmas nádas erdő egészen Fenékpusztáig. Itt jó kemény volt a talaj. Nem iszapos, hanem szilárd, kavicsos, homokos.

Nagypapa kifogta a Dollárt. Az rögtön a Balatonból akkorát húzott, hogy Siónál biztosan utána kellett tölteni a tavat. Nagypapa is meghúzta a demizsont, persze Nagymama is kapott egy gyűszűnyivel — én is egy bögrével, de sajnos vizet is löttyintettek bele.

Később vödörrel locsolgattam a kocsikereket, hogy a fa megdagadjon, Dollár lábait egyenként lecsutakoltam. Patáit finoman adogatta; elég volt csak lenyúlni a vízben a patkóig és már emelte is a lábait, egyiket a másik után, mint egy kisasszony; igazán nem volt nehéz munka és ő is élvezte.

Közben Nagypapa gatyára vetkőzött, és úgy fürdött, nagymama meg csak egyszerűen megemelte szoknyáját, és leült a vízbe. Nálam az öltözés nem volt probléma. Egész nyáron az ember a kényelmes klott gatyában jár. Csak vasárnap a mise előtt kellett tisztát venni. Akkor fel kell rángatni egy rövidnadrágot, ami nagyon kényelmetlen és ezt pont a miséhez. Igazi pokol minden gyereknek.

Később a parton egy fűzfa alatt ebédeltünk rántott húst, kovászos uborkát meg miegymást. A ló szénázott az árnyékban a fa alatt, én meg kértem húsz fillért nagypapától fütyülős cukorra. Azt Márián a „Két Jó barát” vendéglő előtt árulták. Vettem egy zöldet. Meg is bántam. Egyáltalán nem fütyült.

Vissza akartam cserélni, de a boltos azt mondta, hogy én már rögtön leharaptam a felét, és ezért nem jár másik.

— Idehívom a Nagypapát, és az magát rögtön kiheréli — mondtam, és még mást is, de gyorsan elmentem onnan, mert gorombán emelte a kezét.

Én is verekedős kedvemben voltam ezek után. — Mindenki így lenne vele, nem igaz?  

Leültem egy padra az árnyékban, hogy kidühöngjem magam. Arrébb egy finom hölgy ült a fiával. Éppen uzsonnáztak. A gyerek, parizeres zsemlét evett, de azt először az anyja kicsomagolta neki a papírszalvétából és úgy ette, finnyásan az a kis hülye. Pipiskedve, mint egy lány. És olyan előkelően, külföldiesen is viselkedett. Meg ki volt öltözve, mintha esküvőn lenne. Az ilyennek az igazi magyaros zsíros kenyér már nem is jó?

Kedvem lett volna odamenni hozzá, és lekenni neki egyet. Akkor aztán megtudná, hol lakik a magyarok istene. De a gatyám még vizes volt, és így kényelmetlen verekedni. — Majd ha megszáradt!

Meg ahogy a zöldpaprikát ette. Az anyja szelte fel neki, az ereket gondosan kivágva. Azt még elnéztem volna neki, mert a lányok közt is sokan vannak, akik nem szeretik az erőset, de kedvem lett volna odamenni hozzá és megmutatni, hogy hogy’ kell enni ezt itt minálunk, Somogyban. Az ember megnyalja a paprika tetejét, mielőtt a sótartóba nyomná, hogy az le ne peregjen róla, és aztán illedelmesen beleharap, és mindig belenyomja a sótartóba — ha szükséges persze, míg csak az a pici zöld kacs marad. Ezt aztán odadobja a baromfinak. Azok só nélkül is eszik. Vagy nem. Néhányan nem szeretik. Azokat szokta nagyanyám először levágni.

Egyszer meg akartam kérdezni tőle, hogy miért, de elfelejtettem; később már nem kérdeztem — mert Isten tudja, valahogy eltelt közben ötven év.

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de