Egy gyönyörű, régi Karácsony

– Mottó: Azt hiszem, akkor még a kő is lágy volt… *

 

Évikével számolgattuk a pénzünket. Nem sok volt. Szinte semmire sem elég.

     — Anyuka, egy kicsike pénzt sem tudsz adni nekünk?

     A válasz lehangoló volt.

     — Gyere, menjünk, mielőtt még a bolt is bezár! — szólt rám Évike.

     — Menjünk, hátha ott kitaláljuk, mit is vegyünk apukának ennyi pénzért.

     A hó olyan sűrűn hullott, hogy alig láttuk az utat. A lámpák is csak éppen-éppen hogy világítottak. Mindent beborított a hó. Csöppet sem fáztunk, hanem nagyokat kacagva kapdostunk a szánkkal a hópihék felé.

     Az emberek mosolyogva nézték vidám ugrándozásainkat.

     Persze — Karácsony estéjére készült mindenki. Az ünnep — akkor úgy hittük — eltörölt minden rosszat, és csupa víg, ünneplő emberekből áll a világ.

     Tapostuk a puha havat és megálltunk a fűszerüzlet kirakata előtt. Nézegettük az árucikkeket, lássuk mire elég a pénzecskénk.

     — Nézd csak — szóltam a nővéremhez —, ott az a kesztyű mennyibe kerül?

     — Sokba! — jött a rövid válasz.

     — Menjünk be, hátha ott látunk valamit — biztattam Évikét. — Meg kezdek fázni is.

     Levertük a havat magunkról és bementünk. A keresked? szokásos udvariassággal fordult hozzánk.

     — Mit parancsolnak a hölgyek?

     Ezen muszáj volt nevetni. Mármint hogy mi hölgyek? Aranyos ez a kereskedő bácsi!

     Évike szégyellősen a hátam mögé bujt. Hiába volt ő a nagyobb, mindent én kellett intéznem.

     — Tessék ezért a pénzért adni valamit. Édesapánknak akarunk ajándékot venni — magyaráztam.

     — Lássuk csak, mennyi van ott. Igen… — bólogatott. — Hát nem sok, az biztos.

     Szorongva figyeltük.

     — Tudok adni… Tudok adni… Egy üveg vörös bort — bökte ki végül.

     — Hát, köszönjük — mondtam végül —, de tessék nekünk szépen becsomagolni. A karácsonyfa alá akarjuk tenni. 

     Oda is került és apuka nagyon örült neki. Igaz, ő soha nem iszik, de mégis nagyon, de nagyon örült.

     Hogy van ez?

 

Szerző dr Bige Szabolcs- 640 írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.

8 Komment

  1. Kedves Szabolcs!
    Más a történet, mégis azt érzem, itt a helye, az írásod miatt. Tizennyolc évesek voltunk a barátommal, és soha nem volt pénzünk semmire, csak arra, hogy elmenjünk sörözni, és az utolsó vasunkat is azonnal elverjük. Aznap is ez történt, és az (akkor még) Bástya étterem előtt leültünk egy padra. Amúgy ez egy taxi droszt (remélem, jól írtam, ha nem, bocsánat) is volt egyben. ÁÃ?llt is ott egymás mögött jó pár kocsi. Arról beszélgettünk, hogy baromi éhesek vagyunk, és melyik barátunkat kellene megkeresni, hátha van pénze, vagy kajája. Ekkor váratlanul az előttünk vesztegelő taxiból kinyúlt a taxis (észre sem vettük, hogy mit csinált eddig – a felesége csomagolta elemózsiából lakmározott), és két baromi nagy szelet rántotthúst, kenyér között adott nekünk. Pedig nem is volt karácsony. Egyszerű hétköznap volt. ÁÃ?ldja meg az Isten. Boldog karácsonyt!
    Attila

Hagyj üzenetet