déli napfény veri a házfalakat. a fák árnyéka a bordó, kopottsárga, barna, azaz csupa régies színben pihen? falra vetül, dinamikus mozgásuk elkeni a kontúrokat, álomszer?vé téve a délbábos nyári képet. embereket nemigen látni, nyilván behúzódtak a meleg el?l a vén, nyirkos, vastag falak h?vösébe; a nappalikba, ahol rágott fájú bútorok pattogzó lakkját fedi a rég halott dédik csipkés terít?je: egy-egy túl forrón odakerült teás- vagy kávéscsésze felpúposítja a fát. az ilyenkor mindig alkalmazható csipkeleped?k jótékonyan fedik a szégyenfoltot, rajtuk unottan keveri a forró leveg?t az üvegburával fedett, egyszer talán divatos óra, aminek vagy a tévé tetején elhelyezett hímzetteken, vagy az ominózus szégyenfoltokon a helye minden ilyen háztartásban.
ezekben a házakban arányaiban sok a faburkolat. léc-bordák borítják a konyhába vezet? kis folyosó falát, persze csak egy meghatározahatatlan, a szemmagasság alatti határig, ugyanis az e fölötti – hajdan fehér, ma már margarinsárga – falat mintegy a konyha el?futáraiként tarkítják a porcelán- és festett fatányérok. a lakkozások régiek, a lambéria lábánál vastagabb a besárgult lakk-réteg, mint a tetején, mutatva a gravitáció évtizedes csatájának gy?zelmét.
a konyha ilyenkor üres. a rezsó, a gázt?zhely is csak meleget okádna magából – nem hiányzik ez a teher senkinek sem a nyáré mellé az id?s vállra – ugyanis ezekben a gesztenyebarna, hagyományos és méltóságteljes szabású, évszázados platánok és hársak árnyékában megbújó házakban öreged?, vagy épp öreg nemzedék lakik, él, horgol, olvas, tévézik, és nézi fényképalbumait.
diszkrét m?fogsoraik masszív, szocreál, metszettnek t?n? vizespoharakban ülnek az alföldi porcelángyár ajándékaként a falhoz tapadó mosdókagylók szappantartásra kiképzett részén. ezeket a kis, praktikus szappantartó-mélyedéseket – amelyeken alig észrevehet?, elnagyolt red?k óvják meg a kezet mosót a szappan indokolatlan elsurranásától – csak az óvodákban és általános iskolákban használják rendeltetésszer?en; csak ezeken az éjjel magányra ítélt mosdószéleken csorog a kifejezetten erre a célra kiképzett finom kis vájaton keresztül a szappanlé a mosdó meredekebb falán le, egész a lefolyó nyílásáig; a hajlott korú emberek hajlott korú lakótelepén azonban ikeában vásárolt, ?rhajóba ill?vé dizájnolt szappantartó modellek ölelik a fa szappant, vagy épp még az ósdi, fröccsöntött m?anyag csodák plafonnak mered? dudorai közé olvad be az állott tisztaság-szagú szappan-massza.
az álmodozó küls? szemlél? számára csak az ablaktáblák adják meg a ház pontos elhelyezkedését, ugyanis ezek sötétbarnára festve, a falhoz koppanásig kihajtva, helyenként átforrósosdott alumíniumkampóval rögzítve, ügyet sem vetnek a hársak amorf, táncoló árnyékára. a sötét négyszögek által rögzített helyzet? ablaküvegek helyén odvas száj a nyitott ablak. a betéved? légáramlatok halkan zümmög? ventillátorok körhintájára ülnek föl, hogy aztán a kamra ajtajáról lecsorogva, majd a plafon mentén újra felemelkedve sorjázzanak ki a szobákból, vissza a keskeny betonutakat szegényez? fák kérgén, figyelni a vakolatba kevert homok csodáját: az energikusan csillogó piritkristályok fényt tükröz? apró lapjainak játékát.
minden apró kristály csak néhány meghatározott szögb?l villan fel, míg miliméternyit más helyzetb?l szemlélve ismét mások mutatják magukat, büszkén lövellve a szemekbe a t?hegy-vastag sugárnyalábot. a fal mellett elhaladó járókel? minden ezred másodpercben más csillagkép-rendszert lát a színezett vakolatban, de a metró-padlóhoz és rafinált, fényvisszaver? m?anyag lapokat tartalmazó körömlakkokhoz szokott szem már nem leli örömét ezekben a vakolat-csillagképekben.
a templomok ablaka hideg, a padok feletti kripta-h?vös leveg? szenteli az épületet a nyár szorításától elfordulók mentsvárává. tömör, középkorias szépségükben és büszekségükben a templomok kiemelkednek a sétány-szer?, kanyargó betoncsíkok mellé ültetett fák árnyékából, valószín?telenül pontos kontúrral kirajzolódva a kékesfehér égen. aki megnézi magának az oldalukon hever? lakóépületek közt ül? tornyos-harangos templomokat, utána lehuhyt szemhéján dörzsölgetheti isten házának villódzó kiegészít? színekb?l retinájába égett negatívját.
parkot ölelnek a sóhajtó házak. a húsvéti, karácsonyi körmenetek a park – talán tér titulust is megérdemel – körül bolyongnak el?re megbeszélt, mindenki számára egyértelm? céllal, mutatván a menethez csatlakozó öregek tévé – tolalett – mosdó – konyha útvonalú ismétl?d? körtáncának vázlatatát, az öregség mindenki számára egyértelm? végpontjára való direkt utalás nélül. az egyetlen árulkodó jel a végcélra vonatkozólag legfeljebb a sírós hangú fohászokban lelhet? meg, egész pontosan a lakhely – a pokol helyett – a mennyek országába való áthelyezését pedzeget? szópatakokban; az isteni irgalom, a könyörület és a fényesség eme új címre való kézbesítését illet?en.
a duruzsoló, fáklyás körmenetek a célnál szétoszlanak: a kísér?rend?rök, mint szabadnapos angyalok röppennek el, a papok és a ministránsfiúk a barna lakkos fájú sekrestyébe húzódnak vissza. mire az átöltözéssel, és kedves, csendes szavaikkal végeznek, a súlyosan fekv? lakóházak ablakai a színestévék ritmusában köpik a fényt az utcára, és a m?fogsorok újra a vastag falú vizespoharakba kerülnek. mire a méltóságukban karót nyelten ül? templomok minden ablaka elsötétül, és már csiricsáré reklámok gyöngyöz? hangáradata tölti meg a nappalikat, a rajzolt és énekl? kukoricacsövek masírozása az öregek arcán, mint filmvásznon is nyomon követhet?.
a vászon modulatlan, a ráncövezte szem vak és csillog. az árnyjáték folytatódik, film következik. a szem fénye tompul, a felment? álom még távol, az emlékek elzárva, az üresség már rózsaszín öblít?sflakonok vad, agresszív fényét veri vissza a hetven-nyolcvan év perg?tüzének nyomát visel? arcokról.
lassan hajnalodik, a kettesen vége m?sornak. át kell kapcsolni egy éjszakai adóra.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:13 :: Zsákai Lilian