George Tumpeck : Mókás

Mókás egy kutya volt, illetve másfél. Szóval nagy… *

 

Mókás

 

 

Mókás egy kutya volt, illetve másfél. Szóval nagy. De én kicsin vettem. Ez úgy volt, hogy ahol házmesterek voltunk, ott gyakran volt lövöldözés és egyéb cirkusz. Nejem félt egyedül, és gyermekünk is volt. Kétéves. Nejem közölte: kutyát veszünk. Nem úgy mondta: veszünk? Tömören és parancsolóan. Vettünk. Megkértem egyik haveromat, akinek már volt kutyája, hogy segítsen. Úgy voltam vele, ha már kutya, akkor legyen kutya. Valami jó nagy és harcias. Nejem ölebre gondolt, de az öleb az csak hozzávágásra jó, nem védi meg a családot. Most ő engedett. Tehát legyen nagy. Németjuhásznál döntöttünk, és elkezdtük nézegetni a hirdetéseket. Haverom azt mondta, hogy farmról kell venni. Hogy miért, azt nem tudtam, de ő a tapasztalt. Másnap jött lobogtatva egy újságot: „King Shepard kölykök eladók”.

— Na, az mi? — kérdeztem.

— Ezek olyan nagycsontú német juhászkutyák, amelyek tömegoszlatásra vannak kitenyésztve.

— Aha.  

Nejem azonnal indulni akart, de csak másnap mentünk. Haverom tényleg érthetett valamit a kutyákhoz, mert egy gyönyörű szép, három hónapos kölyköt választott, hatalmas tappancsokkal.

— Ez jó nagy lesz — mondta. Kifizettük, kaptunk tápokat is. A kutyát betuszkoltuk a kocsiba. Ez a kutya még sosem ült autóban, és a harmadik vagy a negyedik kanyar után összehányta a kocsit. Nem voltunk boldogok.

Félreálltunk, mi takarítani. Haverom kajánul vigyorgott, és ölében a megszeppent kutyával visszaült a kocsiba. Öröme korai volt, mert a kölyöknek az idegességtől hasmenése is lett, és persze ekkor még mindig az ölében ült. Haverom szitkozódva kérte, hogy álljunk meg. Most rajtunk volt a vigyorgás sora.

— Na, majd én dajkálom — mondtam. — Alul felül üres, mostmár biztonságos.

Nem is volt vele baj hazáig. Otthon átrendeztük a lakást, utána a kutya is megtette ugyanezt. Nem ugyanaz. Nejem már nem volt olyan lelkes.

— Először is magyarul kell megtanítani — mondta.

— Minek? Nem társalkodónőt vettünk, hanem házőrzőt.

Ebből vita lesz… A gyerek hamar megszerette Mókást, egy tálból kajáltak, egyet nekem, egyet neked. Együtt játszottak, így amikor a Mókásnak már elég jelentőségteljes fogsora volt, a frász jött rám, amikor a gyerek a kutya nyelvébe kapaszkodva vonszolta maga után.

Sokat foglalkoztam Mókással, nagyon okos, szófogadó állat vált belőle. A vezényszavakat két nyelven tanulta meg, hiba nélkül reagált is rájuk. Utána kézjeleket tanult, és a sziszegés és pisszentés kisszótárát is elsajátította. A szófogadóssága egész az első menstruációjáig tartott.

Hiába, az ösztön, az ösztön. Házunk körül feltűntek az udvarlók. Lompos, bozontos, kóbor kutyák hada. Ez nem tetszett, mert nem lehetett kint hagyni egy pillanatra sem. Nem akartam, hogy egyelőre kölykei legyenek. Korai, na meg mit csinálok egy vájling kölökkel.

Mókás azonban fogta magát, és elszaladt. Na nem egyedül, hanem egy fiúkutyával. Szaladtam utána üvöltve, mint egy őrült. Üvöltésemtől ő még gyorsabban futott. (Azóta már rájöttem, hogy üvöltéssel senkit nem lehet megnyugtatni.)

Hiába, négylábon könnyebb. Ha megálltam, mert már nem kaptam levegőt, akkor ők is megálltak, és szagolgatták egymást. Elindultam, ők is. Tulajdonképpen a föld gömbölyű, előbb-utóbb majd csak hazaérünk.

Egy jó órás üldözés után tudtam csak megfogni. Értetlenül nézte dülledt tekintetem, a veritek csorgott rólam, ő meg vidáman nyalogatta dühös képemet. Hazavonszoltam.

Szóval tanultam valamit. Vagy ilyen időszakban nem engedem ki egyedül, vagy edzenem kell futóbajnokilag.

Másféléves korára már az ötven kilót is meghaladta a testsúlya, és nagyon szigorú kinézete volt. Tiszteletben is tartotta mindenki. A gyereket nyugodtan egyedül lehetett hagyni vele. Nem létezett, hogy bárki a közelükbe mert volna menni. Egy szép napon nejem bejelentette, hogy gyerekestül hazamegy a mamához látogatóba. Egy teljes hónapra. Hárman nem tudtunk menni a munkahelyem miatt, mert itt nem az számít, hogy egy hónap alatt mennyit költesz, hanem az, hogy egy hónap alatt menyit nem keresel meg. Szóval közös megegyezéssel maradtunk — én és Mókás.

Egy ilyen házmesteri meló elég unalmas, napi pár óra aktív munka, a többi csak otthonlét. Elhatároztam, hogy felújítom a lakást. Festés, parkettacsiszolás, meg egyebek. Neki is álltam, a kutya lelkesen hátráltatott, és minden elképzelhető módon tudtomra adta, szerinte ez teljesen felesleges. Nem volt különösebb baj egészen a lakkozásig. Tükörpadlót akartam, mert egyszer láttam egy kastélyban, és nagyon tetszett. Az alapos csiszolás után, a rengeteg réteg lakktól lesz olyan. Ez nem is baj, de hát a kutya nem értékeli az ilyen vágyakat, repülni meg különben sem tud. Bezártam a mosókonyhába, és mentem lakkozni. Végre csillogott-villogott, de még nem szabadott rálépni. A folyosóról kukucskáltam be, résnyire nyitva az ajtót, és kézzel tapogattam a padlót. Ekkor vittek el az ablak előtt egy kutyát. Mókás, görnyedt hátamat átugorva repült be a szobába, és veszettül ugatott, morgott, hegyes körmeivel szaggatva fel a lakkot. Az egész munkámat két perc alatt sikerült tönkretennie.

Ekkor döntöttem a szőnyegpadló mellett, és elterveztem Mókást, mint szőnyeget az ágy elé. Megszidtam, de teljesen feleslegesen. Ilyesmit nem értett. A kutyának szelektív értelmi szintje volt. Időnként megsüketült, időnként elfelejtette a jelzéseket, persze csak addig, amíg neki úgy volt kényelmes. Egyre nőtt, és egyre többet evett. A hentes mindig tett felre neki marha térdkalács-csontot, amivel hangos morgással elvonult. Az egész csontot, ami legalább egy-, másfél kiló, szétrágta, és elfogyasztotta. A környék rendőrei is csodájára jártak.

Nyár volt, nejem és a gyerek otthon, parketta tönkretéve, 40° éjszaka. A tv-szoba ajtaja a ház előtt elterülő füves részre nyílt. A kutya éjszakánként, egy díványon próbált mellém kucorodni, aminek a vége az lett, hogy először rámfeküdt, majd végül lelökött.

Az ágy mellett állt egy kisasztal. Ilyenkor, amikor a nejem nincs a közelben, kihasználva az alkalmat, a tv előtt szalonnáztam, és nem pakoltam el magam után. Mondjuk a sors akarata. Hajnalban ébredtem. Valaki az utca felől kinyitotta a lakás ajtaját. Kutyám békésen alszik rajtam, én anyaszült mezítelen, és egy nagy benga fekete áll a szoba közepén. Lelöktem a kutyát, aki ettől megijedt és felugatott, ettől megijedt a fekete, én megijedtem a feketétől. A srác kiugrott az ajtón, utána a kutya. Én felkaptam a szalonnázáshoz használt konyhakést, és uzsgyi utánuk. A kutya nagy riadalmat keltett a hajnalban munkába igyekvők körében, amit csak én tudtam fokozni. A buszmegállóig rohantam, féltettem a kutyát is, na meg a feketét is tőle.

A buszmegállóban döbbentem rá a rémült ábrázatok láttán, hogy egy szál konyhakésbe vagyok öltözve. Az előbb még vadállatként hörgő kutya megszelídülve pajkosan, kétlábon állva nyalogatta a fejemet. Ezekután visszavonultunk.

Másnap délután jöttek a hírek: A házmester /ez én voltam/ hajnalonként meztelenül, konyhakéssel és kutyával üldözi a környék feketéit. Szóval sokan örültek ennek a ténynek. És a feketék is tiszteletben tartották a házunkat ezután.

 

A következő jelentősebb kaland az volt, amikor Mókást Magyarországra vittem. Nem volt egyszerű eset, a kutya ekkor mar 145 pound volt, ami közel hatvan kiló. Nejem alig ötven. A repülőtársaság a szükséges orvosi papírok mellé egy nagyméretű ketrecet is előírt. Megvettük a legnagyobbat. Az orvos még altatót is adott mondván, jobb, ha egy ekkora állat végigalussza az utat. A repülőjegy a kutyának kicsit megrázott. 5$/ pound, ami 145x 5=annyi.

1 annyi=túl sok.

Mindegy, fizettünk. A reptéren betuszkoltam a ketrecbe, és ekkor jött a reptér állatorvosa, hogy a ketrec kicsi, így nem engedi, hogy az állatot ebben szállítsák.

— Uram, a gép 45-perc múlva indul, kérem, ne szórakozzon.

Nem szórakozott, közölte, hogy náluk véletlenül van egy kicsivel nagyobb ketrec, ha azt megveszem, abban elvihetem. Csikorgattam a fogaimat, mert elég kiszámolt pénzzel indultunk, de nem volt választásom. Ők hozták a ketrecet, én fizettem. A ketrec ugyanakkora volt, mint a mienk, de — pénzt vissza nem adunk, mondták. Nem értem rá vitatkozni. Ott álltunk két ketreccel és egy kutyával, marha idegesen. Egy idős néni a macskáját szorongatta hona alatt, és ő is ideges volt a kutya miatt. Mondtam neki, ha elfogadja tőlem ajándékba a ketrecet és beleteszi a macskáját — ami egyébként simán kifér a lukakon — akkor a kutyám nem fogja megenni. Elfogadta. Beadtam az altatót az ebnek, betuszkoltuk a ketrecbe, és két markos hordárra bíztam. Legközelebb Amsterdamban találkoztunk. Itt kocsit béreltem, persze lefoglaltunk egy felig sportkocsit, mert nekünk sok eszünk van, és hala Istennek egy combit kaptunk, amibe — ha nem is kényelmesen, de — elfértünk. Irány Magyarország.

Otthon a haverok csodájára jártak a kutyának, ilyen nagyot még nem is láttak ebből a fajtából.

— Mivel eteted? — kérdezték.

— Kovászos uborka, paradicsom és marha térdkalács — volt a válaszom.

Majd mindegyik haver vett paradicsomot Mókásnak, mert ilyet még nem is hallottak. Sajnos érzékeny bőre volt, itt mindenféle ekcéma jellegű bőrfertőzést összeszedett. Állandóan az állatorvosnál ültünk vele. Kanadában nem voltak ilyen problémái. Persze úszott a Dunában is, és a nudista strandot is megjárta. Nem szerette a többi kutyát, ezért kész tortúra volt a sétáltatása. A súlya és ereje miatt senki nem vállalta a póráz másik végét, és egy-egy ilyen sétáltatás után, nekem is fájtak a vállaim. Hiába vettünk szöges nyakörvet, szájkosarat, a kutya csak ment, hörögve vonszolt maga után.

Érdekes, később sem tűrt meg másik kutyát, így vénlány maradt. Szerintem belém volt szerelmes, kedvenc tartózkodási helye az ölem volt, de hát ebben a súlycsoportban ez már nem illik. Kanadába visszatérve megszűntek bőrproblémai is.

 

Egyszer vertem meg, de az is inkább tehetetlenség miatt történt. A folyosó másik oldalán lakott egy kutyás hölgy, aki nagyon szerette Mókást. Gyakran hozott neki csontot. Történt egyszer, hogy a hölgy egy pici kutyára vigyázott. Megkérték, hogy egy napra figyeljen rá.

Mókásnak meg volt a periódusa, ilyenkor — mint általában a nők — kiszámíthatatlan és hisztis volt. Jött a szomszédasszony és kopogás nélkül nyitotta az ajtót. Nyomában a pici kutya, amit ő sem vett észre. Mókás igen. Felkapta, a kiskutyának csak a lábai látszottak ki a szájából és boldog farkcsóválással rázni kezdte. Szomszédasszony sírva vetette magát Mókásra, és húzta a pici kutya kiálló alkatrészeit. Én — aki a kutya mögött álltam — csak annyit láttam, hogy az asszony négykézláb veri a morgó kutyát, és a karja csupa vér. Azonnal nekiestem Mókásnak, és kajakra ütni kezdtem. Azt hittem, a hölgyet harapta meg, mert ekkor még a pici kutyát nem láttam. Mókás vonyítva elrohant a szoba másik felébe, szájában a kiskutyával. Ekkor értettem meg. Rohantam, és kiszereltem belőle, ami nem volt egyszerű.

A nő kezébe nyomtam a kiskutyát, és kituszkoltam a lakásból. Mókás megnyugodott.

Tulajdonképpen érthető volt a reakciója, az ő területére egy idegen kutya akart behatolni. Egész délután állatorvoshoz és állatkórházba rohangáltunk a szomszédasszonnyal. A kiskutya ramaty állapotban volt, de megmaradt. Soha többet nem láttam, de sajnálom.

Ettől kezdve Mókást csak szájkosárral vittem ki, ami lélektani hadviselés volt. Innentől senki nem piszkálta, megadták neki a kijáró tiszteletet. Ugyanis miért tesznek egy ekkora kutyára szájkosarat? Biztos nem azért, mert éheztetik. A feketék a házban idáig is tartottak tőle, de ezek után rettegtek. Ha balhé volt és megjelentünk a kutyámmal, rögtön csend és nyugalom lett. Ha levettem Mókás szájkosarát kiürült az udvar. Terror. Hiába biztosítottam őket, hogy a kutya legfeljebb agyonnyalogat mindenkit, mert az embereket szerette. A többi négylábú állattal volt személyes problémája.

Tizenkét évesen kellet elaltatni. Csípőproblémája lett és már járni sem tudott. Ölbe vittem pisilni, kézből etettem. Egyre rosszabb lett az állapota, látszott rajta hogy szenved. Az állatorvosi rendelőben vettem búcsút tőle.

Hozzámnőt családtag lett, a mai napig gyászolom.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem