Ebergényi Németh Magda : Luxusprosti

Úgy készültem erre a találkozásra, mint az els? randevúra. Akkor az ember lánya még tele van várakozással és tisztasággal. Mit aztán kés?bb így, vagy úgy besároznak. Mindig úgy felcsigázott a gondolat, ha egy ilyent láttam, s vélt b?nössége ellenére vonzott a sors, amit ezek az emberek megélnek olykor röpke életükkel. Mert nem egy életet élnek csak az alkalmi színészek. Most, hogy már régen túladtam én is az ártatlanságon, most sikerült csupán egyikükkel találkozni. Most sem mertem igazából olyan mélyre ásni, holott az lenne az igazi. Ez pedig az én saram, mert lehet, hogy marad valami titok az alatt a vékony fátyol alatt. Ha sikerül minden félelmemet levetni, talán ezt a vékony fátylat is fel tudom hajtani…
Ahogyan a város elit negyedében a megadott cím felé lépkedtem, még mindig nem voltam benne biztos, hogy jó útra tértem-e? A környék azért biztató, hiszen itt nem a létminimumon nyomorgók paneljai állnak. Mégis, talán az itt él?k nagyobb b?nöz?k a többieknél. Kis kertes, szolid megjelenés? házon egyezik a szám. A kaputelefon a „Für Elise”-ét  játssza. Bemutatkozásomra nincs válasz, csak a zár kattan, és hamar elérem a bejáratot, ami szétnyílik el?ttem. Senki nem jön elém, csak a lábam el?tt ásít egy megvilágított lépcs?, melyen keresztül egy viszonylag nagy helyiségbe jutok. Nem tudom hirtelen, hogy mit?l van világos, amíg szemben a hatalmas teraszt meg nem pillantom. Az ajtók még zárva vannak, s a tavaszi nap sugarai jól bef?tenek. T?lem balra szauna-kabin, mellette a XVIII. századra emlékeztet? kerevet. Amikor jobbra pillantok, akkor látom csak meg egy formatervezett medencében a vendéglátómat. Talán így tervezte meg az én belép?met is. Kedvesen felém int és megindulok irányába. Úgy száll ki a habokból, mint Vénusz tehette egykor. Tomporát takaró hosszú haját hátul felt?zi és cseppet sem zavarja, hogy meztelenül látom, bár a fejemet illedelmesen lehajtom. Feltekintve már puha frottír melegíti, és huncutul mosolyog.
– Fogadok, hogy maga a férje el?tt se nagyon vetk?zött még…
– Eltalálta, – mondom sóhajtva-, de nekem van mit takargatni.
Aztán meg most nem is miattam jöttem – próbálom más mederbe terelni a beszélgetést. Hajáról leveszi a turbánszer?en feltekert törölköz?t és elkezdi dús sz?keségét dörzsölgetni. Arca szabályos, ránctalan, érzéki ajkai smink-tetováltak, a szeme szintén. Gyönyör?, és kortalan. Kérd?n emeli rám tekintetét.
– Miel?tt elkezdjük, kérnék valamit! Tegez?djünk, ha nem megalázó ez a számodra.
– Örülök neki. Nem szoktam praeconteptióval senkihez sem közelíteni – lélegzem fel.
– Hanyas vagy? – kérdi szinte kacagva. Amikor megmondom a megalázó évszámot, felnevet.
– Én is… – látva hitetlenkedésemet, sorra veszi testrészeit. –
– Nézd, az arcom fel van varrva, a mellem át van szabva, a hasamon és a combjaimon a b?r ki van vasalva… és nézd csak, a hajam is fel van varrva. Ez a legújabb eljárás és jobb a parókánál. Nem is tudom mi eredeti még rajtam – töpreng el kissé – Talán a gondolataim.., igen, az érzéseim, igen, azok az enyémek. Nem tudom, hogy egyáltalán vannak-e még érzéseim.
– Valaki kényszerített erre a ”munkára”?
– Nem, magam döntöttem így.
– Milyen volt a gyermekkorod? – ez már a második sztereotip kérdés, figyelmeztetem önmagamat. –
– Semmi különös nem volt benne, nem hivatkozhatok még csak elvált szül?kre sem! Csak hát mindig rátarti voltam, mindig messzebbre néztem, mit a kis falu határa megengedett.

– Van tanult szakmád?

Kesernyésen felnevet.

– A bölcsészkaron végeztem. Magyar-történelem, és angol, francia diplomával kezdtem el tanítani egy jónev? középiskolában. Amikor megkaptam az els? fizetésemet, azon gondolkodtam, hogyan fogok ebb?l megélni, saját háztartást vezetni. Albérletben éltem életem els? és utolsó szerelmével. Kezdtem egy kicsit körülnézni, kedvez?bb lehet?ségek után kutatni. Az egyik egyetem középkorú f?muftija a hónom alá nyúlt. Jó karban volt még és talpig úriember, ha érted mir?l beszélek. Tudod, a régi úriasszonyok is így csinálták. Sokan bárón?vé, s?t királyi ágyassá nemesültek.
– Azt mondtad, hogy életed els? szerelmével éltél…
– Akinek a felesége nagy hassal odaállított a kis albérletembe és elmondott a létez? mindennek, amit akkor még nagyon szégyelltem… – mintha mégis lennének érzései, mert a szeme zöldje besötétedik.
– Annyira fájt ez a megaláztatás, hogy rögtön hátat fordítottam az addigi életnek. Azonnal megsz?ntettem a kapcsolatomat, viszont a szívem helyén egy k? maradt… És valami gy?lölet a férfiak iránt. Soha nem voltam egy érzéki n?, de tisztában voltam az értékeimmel és tudtam, hogy vonzom ?ket.
– No, de ha gy?lölted a férfiakat, akkor hogyan tudtál szinte azonnal új kapcsolatot létesíteni?
– Hm, igen, ez már más volt, ez már az érdek. Amikor tudtam, hogy szeretni már úgysem fogok, akkor legalább hasznom származzon bel?le.
– Nem is voltál többször szerelmes?
– Talán igen, de arra mindig vigyáztam, hogy ez ne tudódjon ki. A szerelem egy megváltozott tudatállapot, egyfajta köd, melynek oszlása után sokan azt is megbánják, hogy megszülettek. És itt nem csak a testi bántalmazásokra gondolok. Lelkileg jobban meg lehet alázni az embert. Igyekeztem tehát minél jobb és függetlenebb pozíciót elérni. Sosem voltam kihívó, de egész életem során a tökéletességre törekedtem és a maximumot akartam a vendégeimnek nyújtani. Ha egy ”útszélit” megkérdezel, az abban különbözik t?lem, hogy elvégzi amit kérnek t?le, aztán megy tovább.
– Igen, mert a bevételt le kell adnia a stricinek – fitogtatom tudásomat.
– Valóban,- néz rám elgondolkodva – ezért is törekedtem mindig a magányra. Sikerült megteremtenem azt a pozíciót, ahol nem húzhatnak mások bel?lem hasznot. De ezt csak akkor tudod megtenni, ha nem vagy szerelmes. Bár eleinte célokkal indulsz, azok lassacskán elvesznek. A szerelem itt pénz-kérdés! Azok a szerencsétlenek nagyon megfizetnek a szerelmükért s kés?bb belefásulnak az egészbe. Onnan nagyon nehéz a felemelkedés… talán az öregség, a tapasztalat, ami egy n?t ebb?l kihozhat. Ma meg már munkát sem talál… ezek a n?k pedig nem a képzettségükért kapják a fizetést. Különben is, akik így, vagy úgy m?velik az ?si mesterséget, meg vannak bélyegezve! S tudod mi a legszomorúbb? Nézz körül a világban, kapcsold be a televíziót, menj moziba, s mit látsz? Kell annál nagyobb szenny, amit ezek az eredetileg szépre s jóra tanító szerkezetek nyújtanak? Mit látnak a mai gyerekek? Ringyókat, selyemfiúkat, akiket érdemes követni, mert híres lehet! Mondd, milyen férfi az, aki egy árokparton ejti meg az aktust ikszedikként? Milyen lelkivilága van annak? Milyen morál vezérli azt a n?t, aki képes erre s ha lesznek utódai, milyen mértéket hagy rájuk?
S a legszomorúbb, hogy észre sem veszik, hogy mindezt a pénz irányítja! S ha követni akarod az idolt, hát áldoznod kell rá! Hogy a lelked közben elferdül, elveszik… lényegtelen. – olyan mély szomorúság ül ki az arcára, hogy mozdulni sem merek. Kicsit figyelem a csendet, amit a cseng? zavar meg.
– Hozattam ebédet, elfogadod? – néz rám kedvetlenül.
– Talán, majd máskor – mondom zavartan.
– Pedig még el sem meséltem a gésák titkát, amit azért tanultam meg, hogy, mint mindig, a maximumot nyújthassam – bíztat rábeszél?n.
Csak rázom a fejemet és szégyellem a valót. Sikerült megszerveznem ezt a találkozót, el?ttem egy gyönyör?, formatervezett n?, ráadásul okos és tapasztalt s én szégyellem magamat – nem csak magam miatt!

Legutóbbi módosítás: 2007.10.20. @ 07:34 :: Ebergényi Németh Magda
Szerző Ebergényi Németh Magda 15 Írás
ÁÃ?llok a létra középső fokán. Mellettem a Társam, mögöttem két fokkal Lányaim. Nem siránkozom rosszkor megszületett mivoltomon. Idáig tiszta még a lapom. Gerincesnek születtem, s arra vigyázok, hogy tartásom egyenes maradjon. Anatómiát tanultam, de jobban szeretem az ÀžembertantÀ?. Ha érzelmeimmel gondolatokat váltok másból ki - megéri. Tisztelem a gyermek őszinteségét, az idős tapasztalatát, s aÀ? középutasÀ? igazát. Egyezséget akarok, mert magam is ellentmondás vagyok! A külsőségekre mai világunkban - rossz megfontolásból? - keveset adok. Az ember szépsége lelkében rejlik, azt kell megkeresniÀ¦