Homlokodon árnyéknyi láng.
Az idő rozsdája megfogta szemfehérünk.
Örökké nyúlnunk kell érte,
amit – úgy látszott mindig –
még most elérünk.
Egymásra nézünk megint.
Oly sok év után.
Az idő minden éjjel
kőnehéz leplét borítja ránk.
Egyszer együtt aludtunk el alatta
a templomillatú csendben egy bíbor éjszakán.
Árnyéknyi láng.
Olvastam Coelho-t, Nietzsche-t is sokat.
Hallgattam teista, ateista érveket.
De hogy magad vagy, mindig igaz marad.
Ezt nem hazudhatod úgy, ahogy a kakaót
csempés hátterek előtt hajnalokon fogtad.
Befejezetlen, félbetört.
Most, vagy fakul már, vagy lesz-e még.
Megint egy utoljára-látás.
Talán tényleg az.
De az biztos, hogy adott.
Egyszerű, mint mondjuk a pí.
Leírhatatlan.
S hogy te is ezt érzed-e, irreleváns.
Jobb kezemben a cigaretta megremeg.
Szemem alatt egy időtlen holnap árnya ráng.
Csak mosolygok megint.
Hazug.
Nevetünk.
Árnyéknyi láng.
S hogy tényleg az ingázó holdhoz
igazítottad-e mindig a léptedet,
most sem derült ki.
Megint eltűntél egy sárga téglafal mögött,
ahogy túlhaladott romantikában
utat adtak neked a felhők.
Vagy a holdnak.
De az én szimbolikámban mindez ugyanaz.
Talán most tényleg nem látjuk többet egymást.
Talán csak túlnyúlt rajtunk
árnyékunk egy régi tábortűzből.
Talán minden, a versek,
az unos-untalan újabb és újabb napok
valóságához igazított epilógus-vázlatok,
a képzelt kegyetlen egyszer találkozások,
vagy sok-év múlva elhalványult
felszínes viszontlátások,
a vertexként világló önmélyülések,
a kopott, kiélvezett vonatülések,
és a szándékolt öregedés nélküled
mind csak elemi-mondatok.
Vagy talán mégsem.
Homlokodon árnyéknyi láng.
Az idő rozsdája megfogta szemfehérünk.
Örökké nyúlnunk kell érte,
amit – úgy látszott mindig –
még most elérünk.
De ahogy most nézel,
attól – van, vagy nincs létjogosultsága,
reális léte egy ilyen
őrült önző szakadékok fölött
átívelő tudatosan csak álmodott hídnak,
egy ilyen sokéves hamis szerenádnak,
attól függetlenül,
hogy tényleg te vagy-e Corinna –
ócska, szakadt tollú főnixként,
saját bíráim horkanásaitól
és cinikus kacajától kísérve,
éppen most,
véletlenül egy teljesen
jelentéktelen napon,
mikor még telihold sincs,
te egészen máshol élsz,
mást csinálsz,
és versenyezhetnénk,
melyikünkben fakóbb a kamasz-emlék,
éppen most, mikor nincs olyan vágó hideg,
mint egy régi reggelen,
mikor megint szakítottunk a parkban,
most, mikor nincs se kristálytiszta,
de még igazi őszi noir időjárás sem,
éppen most,
ahogy megint találkoztunk,
és rámnézel valami megfoghatatlan,
utólag félreértékelt arckifejezéssel,
ami majd megint évekig tart fent lebegni a ködben,
ami az egyedüli lakható hely – a sűrű,
fűszerillatú,
a megengedett, szükséges luxus,
hiszen ennyim maradt,
most, míg rám nézel valami érthetetlen félmosollyal,
s szemem alatt egy időtlen holnap árnya ráng,
jobb kezemben a cigaretta megremeg,
és homlokodon átcikáz egy árnyéknyi láng –
egy Guinness plakátról
ma estére lelépek eléd,
kicsit még egyszer feléledek,
és egy elegáns mozdulattal,
ráncaim a félhomállyal eltakarva
kezemben eléd nyújtom a megálló időt –
kezdj vele, amit akarsz, nekem már nem kell.
most már tiéd.
—
Versek Az éjszakák sorának közepén ciklusból:
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:47 :: Kovács-Cohner Róbert
