Varga László : Ez nem mese!

…a férfi is hátrad?lt, fáradtan megsimította homlokát és így szólt: – Valamit el kell mondanom nektek. Már régóta nyomja a szívem, bár mentségemre szolgáljon az a tudat, hogy azóta már ezerszer megbántam, no és még gyermek voltam, amikor ez történt.

   

 

 

Ez nem mese!

 

Amikor végre elnyugodott a falu, és egyre több csillag jelent meg az égen, mindenki tette a megszokott esti munkáját. Lefekvéshez készül?dött Panni is, no meg a kishúga, Viki.

Panni, aki két évvel volt id?sebb húgánál, anyáskodva rendezte szeleburdi húgának dolgait. Gondját viselte tanszereinek, vagy a kócos haját igazította meg. Persze ilyenkor aztán volt visítás, veszekedés, néha még össze is kaptak, bár a végén azért mindig kibékültek. Különben sem volt ez komoly, Viki már beletör?dve vette tudomásul, hogy amióta édesanyjuk elment, azóta Panni vette át a helyét. Igaz, hogy egy tíz éves kislány nem pótolhat egy feln?ttet, de édesapjával közösen egész jól ellátták a ház körüli teend?ket. Így éltek ?k hárman azóta, hogy az édesanyjuk eltávozott. Komoly betegsége volt, amib?l keserves megpróbáltatások után sem tudott kilábalni.

Csend volt a szobában. A lányok apjukat várták, aki, ha olyan kedve volt, mesélt nekik. Az éjjeli lámpa fénye két csillogó szempárnak adott csillagot, beférk?zve a hosszú pupillák közé, hogy még szebbé tegye a kíváncsi arcokat. Feszülten figyelték mindig rosszkedv? apjukat, aki fáradtan ült le a fotelba. A férfi lassú mozdulatokkal próbálta életre kelteni a már kialvóban lév? kandalló tüzét.

Végre a t?z is vidáman lobogott, bearanyozva a két kislány bársonyos arcb?rét. A pizsamákra nyomtatott rajzokra furcsa árnyékok vetültek. Alváshoz készültek, az ágyak is frissen voltak kibontva, gondosan odakészítve az elmaradhatatlan kis maci, és egyéb hálótárs. Ekkor a férfi is hátrad?lt, fáradtan megsimította homlokát és így szólt:

– Valamit el kell mondanom nektek. Már régóta nyomja a szívem, bár mentségemre szolgáljon az a tudat, hogy azóta már ezerszer megbántam, no és még gyermek voltam, amikor ez történt.

A lányok el?rehajoltak, érdekl?dve várták, vajon mi az, amit apjuk oly köntörfalazva kezd elmesélni. Milyen b?n terheli a lelkét, hogy most kitárulkozik nekik. Mit véthetett, hogy el kell mondania. – Talán anya ellen? – gondolta Panni és megigazította az egyik asztalterít?t.

– Nos, hát… – folytatta a férfi – most hárman maradtunk, s amit elmondok, talán elkísér majd benneteket az életetek folyamán, ha ti is úgy akarjátok. Csak mi maradtunk – egy pillanatra elhallgatott, nagyot sóhajtott -. Bizony, csak mi! Kicsinyeim, mi hárman maradtunk, s bár légyen es? vagy napfény, vidámság vagy szomorúság, tudnotok kell, hogy egymáshoz tartozunk, s egymásért kell élnünk. Szegény édesanyátok elment t?lünk, bárhogyan is próbált ellenállni a betegségnek, sajnos nem tudta legy?zni, pedig ti is tudjátok, mennyire akart élni. Tenni értetek, hogy boldogok lehessetek. Ne szomorkodjatok, azért mert elment, még lát és hall minket, a maga módján még segít is. Ha másképpen nem, úgy a hittel, hogy ott van, hogy még létezik, mert higgyétek el, ez az igazság. Ha máshol nem, hát a kicsi szívetekben.

A lányok most közelebb húzódtak, s kíváncsian várták, hogy apjuk végre folytassa az elkezdett mondókáját. Aki némi várakozás után szólalt meg.

– Valamikor nekem is volt édesanyám, ? volt a ti nagymamátok. Még nem éltetek, amikor ? is elment, de egyet megtanultam t?le. A szeretet képességét, az életöröm megbecsülését. T?le tudom azt is, hogy a mostani életünk csak egy állomás, mert ugye megszületünk, felnövünk, és azután elmegyünk. Milyen igaz is ez. Meg, hogy az élet tele van sok apró kis halállal. Igen kicsinyeim, apró kis meghalásokból áll az egész életünk. Ezt mondta nekem édesanyám, és én nem nagyon értettem. De ? megmagyarázta. Tudjátok, ha lefekszünk és elalszunk, az olyan, mint maga a halál, elmegyünk valahova, bár ez nem egészen olyan, mint az igazi. Csupán csak elmegyünk. Igen gyermekeim, minden elválás egy apró kis halál. Elmegyünk, s talán örökre elhagyjuk a társakat, a szeretteinket. Ugye, milyen különös, hogy a halállal hozom kapcsolatba? Pedig ezt nem magam találtam ki. Édesanyám mondta. És szerintem igaza is van. Minderre csak akkor döbbentem rá, amikor elment. Elment örökre t?lünk. Igaza volt, mert elmenni az olyan, mint meghalni, és ha pedig vissza sohasem jövünk, az a valódi halál. Pláne, ha még el sem köszöntünk egymástól, az még rosszabb. És mindez velem történt meg – sóhajtott a férfi -. Bizony, velem. Ha valamit nem kaptam meg, pedig igazán szerettem volna, mint amolyan egyedüli gyerek, ennek kell?en hangot is adtam. S?t, hisztiztem, vagy éppen durcásan vonultam félre. Most is ez történt, pedig édesapám óva intett attól, hogy felidegesítsem édesanyámat, mert igen rosszul érzi magát. Mondhatott nekem bármit, az én csökönyösségem nem ismert határokat. Durcásan vonultam el, hamar lefeküdtem, haragudva az egész világra, de legf?képpen anyámra. Talán még gonosznak is tartottam, már nem emlékszem. Tudjátok, ez volt az én buta szokásom, hogy ha valaki nem tetszett valamiért, én azt gonosznak kiáltottam ki, és úgy is viselkedtem vele. Nagy hiba volt, gyerekes butaság. Pedig, ha akkor tudtam volna, bárhogyan is haragszom, bizony odamentem volna hozzá és megcsókolom. Reggelre nem volt többé. Elment. – A férfi elhallgatott, arca valami különös fényt vett fel, de mindez csak pillanatokig tartott, el?rehajolt, és folytatta -. Elhihetitek, hogy mennyire hiányzott, hiszen ? volt, aki megszidott, ha valami rosszat tettem, ? volt, aki simogatott vagy betakart, ha fáztam. ?volt, aki esténként az ágyamhoz ült és meséket mondott. Hiányzott nagyon, de legf?képpen az hiányzott, hogy nem köszöntem el t?le. Meglehet, ha akkor elköszönök, talán még ma is itt lenne közöttünk. Persze, mindezt csak mondom, hiszen azóta már tisztában vagyok azzal, hogy komoly betegségben szenvedett.

Egy pillanatra csend lett. A férfi nézte az apró gyermekeket, s arra gondolt, hogy milyen jó velük. Milyen jó, hogy vannak. Lassan megkotorta a tüzet, amelynek fénye most újult er?vel világította meg az érdekl?d? arcokat. Milyen szépek! A két ellentét: a komolyság, ez Panni, no meg a nemtör?döm, ez pedig Viki. Milyen hamar meg kellett tudniuk az árvaság nehézségét, a gondos anyai kezek hiányát. Szerencsétlen világ ez!

A lányok nem szóltak, hiszen tudták, hogy amit apjuk elkezdett, el?bb-utóbb be fogja fejezni. Vártak, csak Viki bökött oda Panni hátába, s ezért Panni kell? szigorral rángatta meg a haját.

– Maradj már nyugodton! – mondta. Csakhogy Viki azonnal megtorolta n?vére büntetését, egy párnával a kezében támadott.

– Ugyan már, gyerekek! – szólt most az apjuk.

Egyszerre hagyták abba a kötözködést. Apjuk felé fordultak, aki csöndesen folytatta az el?bb elkezdetteket.

– Tudjátok, ha minden este lefekszünk, bár jól tudjuk, hogy reggel majd újra együtt lehetünk, mégis el kell gondolkozni azon, eljön-e a reggel? Hogy lesz-e reggel, amikor ébredünk? Csak egy pillanat és minden megállhat, higgyétek el, csak egy pillanat. Számot kell vetni, hogy kinek tartozunk. Akár egy jó szóval, vagy egy kölcsönkért játékkal. Kit?l kellett volna búcsút venni, ki az, aki számunkra fontos lehet. Mert higgyétek el, nincs annál rosszabb, mint adósként élni, Hát én így élek, már igen régen. Lefekszünk, elt?nnek a gondolatok, elt?nnek az élet minden elemei, csak a csend, a semmi marad. Visszajövünk-e a semmib?l? Persze vannak álmok, amikre reggel vagy emlékszünk, vagy nem. Ámítás, a szervezet mer? ámítása, még ha szép is. Én is mindig azt hittem, hogy amire nem gondolok, az nincs. Hát, tévedtem! Mindig ott volt a gondolataimban, mindig ott volt és arra várt, hogy lecsapjon könyörtelenül. Látom, álmosak vagytok, így hát befejezem – szólt és rövid várakozás után fölállt, az ajtó felé indult. – Jó éjszakát, gyermekeim!

– Várj, apa! – kiáltották szinte egyszerre a lányok. A férfi megállt. Apró kezek kulcsolták át a nyakát.

 – Jó éjszakát, apa!

Amikor kilépett az ajtón, egy pillanatra megállt. Még hallotta, hogy bent a szobában a lányok elbúcsúznak egymástól, ki-ki a maga módján tette ezt. Jól van ez így – gondolta -, talán ?k is megértették, hogy elbúcsúzni mindig azt jelenti, egyszer visszatérünk, s újra örülhetünk egymásnak.
A nappali tüze kialudt már, amikor az íróasztalához ült.

– Dolgoznom kellene – s a falon függ? képre nézett, amin két feln?tt és két gyerek mosolygott. Igen, ezekért érdemes élni, értük érdemes minden nap felkelni és elkezdeni egy újabb napot.

Most csend van a szobában, a pattogó t?z sem a régi már, ereje lassan fogy el, a parázs próbálkozik még, de kevés sikerrel. Lassan ki is alszik. Ó, de bánatos a t?z!!! T?le senki sem búcsúzott el, lassan, észrevétlen hamvad el. Pedig…

Csendes a ház, csendes a falu már.

Jó éjszakát!

Bár mesének indult, akár igaz történet is lehetne, amit valamikor édesanyám tanított nekem. Az egymás szeretetét, és az élet megbecsülését. Mert mindig vannak apró örömök, aminek nap, mint nap örülhetünk. Mert amit most elmondtam, az…

NEM MESE!

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.06.01. @ 13:46 :: Varga László
Szerző Varga László 7 Írás
Próbálkozásaim a zene terén váltak ismertté.Először csak kisérlet, majd tudatosan kezdtem foglalkozni szöveg és egyéb írásokkal. Először dallamokat, majd ahhoz szövegeket is kreálgattam.Előnyöm az volt, hogy mindezt elő is tudtam adni.(és ez ma is a kedvencem) ÃÅgymond kétkezi munkásként létezek, e kicsinyke országban, de mindig teremtek annyi szabadidőt, hogy kedvelt hobbyjaimnak hódolhassak.Szeretek játszani a szavakkal, szeretem az arcon a mosolyt.Bár nem vetem meg az elgondolkoztató műveket sem. És vallom, hogy ebben a rohanó világban kell egy kis mosoly és Szeretet. És ami a fontos - Igazi Barátság. Köszönöm, Csak ennyit akartam...........................................Varga László